Leonardo da Vinci: La Scapigliata
(befejezetlen festmény)
Vinciben születtem 1452-ben, egy közjegyző törvénytelen fiaként. De ne hívj „da Vinci”-nek, mintha ez lenne a családnevem—ez csupán annyit jelent: „Vinciből való”. Én Leonardo vagyok, és mindig is az maradok.
Az emberek a Mona Lisáról, az Utolsó vacsoráról és a repülő szerkezeteimről ismernek. De kevesen értik az én megszállottságomat a befejezetlen, a töredékes, a lehetőségekbe nyíló pillantás iránt.
La Scapigliata—az én kócos nőm—egy ilyen töredék, amely többet árul el az elmémről, mint számos befejezett művem.
1508 körül alkottam meg, bár a kisebb műveimről sosem vezettem rendes feljegyzéseket. Nem volt megrendelés. Nem kérte egyetlen mecénás sem. Egyetlen egyház sem követelte a portréját. Ő pusztán az én kíváncsiságomból született—az én végtelen, fáradhatatlan kíváncsiságomból—az iránt, hogy mi a szépség nyers, szelídítetlen formájában.
Tisztázzuk—nem voltam Michelangelo. Az az ápolatlan zseni úgy faragott, mintha megszállta volna valami. Ő harcolt a márványával.
Én elcsábítottam az enyémet. Ő szegénységben élt a gazdagsága ellenére. Én finom selymet hordtam és cselédeket tartottam, még ha adósságokba is keveredtem. Ő befejezte a műveit. Én… nos, sok mindent elkezdtem.
La Scapigliata más volt. Elég kicsi ahhoz, hogy befejezzem, de elég összetett ahhoz, hogy kielégítse nyughatatlan elmémet. Csak okkersárgát és fehér ólmot használtam egy fatáblára. Egyszerű anyagokat egy összetett ötlet megragadásához.
Nincs teste, csak egy arc és az a vad, kaotikus haj, amely úgy örvénylik körülötte, mint a víz sodrásai. Akkoriban megszállottan tanulmányoztam a vizet—ahogyan mozog, ahogyan mintázatokat formál.
A haja úgy hömpölygött, mint azok az örvények, amelyeket végtelenül skicceltem a jegyzeteimben.
Sokan kérdezték, ki volt ő.
Egyesek azt hitték, tanulmány volt Leda-festményemhez. Az igazság? Ő senki és mindenki volt. A női káosz megtestesülése, a férfias rend ellenpontja.
Nézz az arcára—nyugodt, tökéletes—miközben a haja körülötte tombol, akár egy vihar. Ez a kettősség lenyűgözött.
Magammal vittem őt nyugtalan utazásaim során—Firenzéből Milánóba, Milánóból Rómába.
Már nem tudtam festeni azzal a precizitással, ami egykor meghatározott, de az elmém sosem hagyta abba a látást, a kérdezést, a csodálkozást.
Az én Scapigliatám ma a pármai Nemzeti Galériában pihen—egy apró ablak az én megszállottságomra, az emberi természet gyönyörű ellentmondásaira.
Zseninek, feltalálónak, látnoknak neveznek. De én csak egy ember voltam, aki nem tudta abbahagyni a „miért” és a „hogyan” kérdezését.
A legtöbbet sosem fejeztem be abból, amit elkezdtem. A jegyzetfüzeteim tele vannak meg nem valósult ötletekkel, kidolgozatlan vázlatokkal, megválaszolatlan kérdésekkel.
Ezért fontos La Scapigliata—mert a befejezetlenségében teljes. A káoszában rend van. Az egyszerűségében végtelenség rejlik.
Leonardo voltam. Nyughatatlan, kíváncsi, befejezetlen lélek.
Egy festő, aki holttesteket boncolt, hogy megértse az izmokat.
Egy feltaláló, aki madarakat tanulmányozott, hogy repülőgépeket tervezzen.
Egy maximalista, aki műveit félbehagyta, mert a tökéletesség mindig egyetlen ecsetvonásnyira volt—örökre elérhetetlenül.
És ez az én Scapigliatám története—nem a leghíresebb művem, de talán az, amelyik a legjobban elmagyarázza azt az ellentmondást, ami az életem volt.
- Forrás: Merj élni -
A La Scapigliata (olaszul'A kócos hajú hölgy') egy befejezetlen festménye
Leonardo da Vincinek, kb. 1506–1508 körül.
Olajjal, umbrával és fehér ólompigmentekkel festették egy kis nyárfa panelre.
Azt is állítják, hogy a festmény vázlat volt egy Szent Anna soha be nem fejezett festményhez, vagy tanulmány a Sziklás Madonna londoni változatához.
forrás:en.wikipedia.org/wiki
- - - - - - -
Leonardo Da Vinci "The Scapigliata", Pármai Nemzeti Galéria - videó
forrás:Pietro Pecco
