Wolfgang Amadeus Mozart utolsó, halála előtt írt műve a Requiem in D minor (KV 626)
egy zenetörténeti legenda, amelyet titok, fájdalom és isteni inspiráció leng körül.
A „Requiem” latin szó, amely az első sorból származik: Requiem aeternam dona eis, Domine – „Adj nekik örök nyugodalmat, Uram.” Már a cím is halotti misét jelent, de Mozart esetében ez több, mint gyász: ez a saját halálának zenéje.
1791 nyarán egy feketébe öltözött, névtelen követ érkezett Mozarthoz. Megrendelést hozott: írjon gyászművet egy ismeretlen megbízó számára. A zeneszerzőt ekkor már emésztette a betegség, és úgy hitte, az ég küldte a küldöncöt — saját temetésére.
Felesége, Constanze később úgy emlékezett: „Wolfgang nem a halálnak írt — a halál íratta vele ezt a zenét.”
A munka lázasan haladt, de minél közelebb került a befejezéshez, annál közelebb került saját végéhez is. A Requiem töredék maradt — de éppen ez teszi halhatatlanná. Az utolsó taktusokat már tanítványa, Süssmayr fejezte be, Mozart vázlatai alapján.
Így vált a mű a mester és tanítvány közös, transzcendens alkotásává - egy befejezetlen élet szimbolikus beteljesítésévé.
A Requiem nyolc fő részre osztható, mint egy spirituális utazás az életből az örökkévalóságba:
1. Requiem aeternam – könyörgés az örök nyugalomért.
2. Kyrie eleison – a lélek első kiáltása: „Uram, irgalmazz!”
3. Dies irae – az ítélet napja, amikor az ember szembenéz tetteivel.
4. Tuba mirum – a harsona megszólal, és a sírok megnyílnak.
5. Rex tremendae – a rettenetes király, Isten, ítélkezik.
6. Recordare – gyöngéd ima, amelyben az ember bocsánatot kér.
7. Confutatis – az elkárhozottak és a megváltottak szétválása.
8. Lacrimosa – a könnyek zenéje, az emberi szenvedés megváltása.
A Lacrimosa az a rész, amelynél Mozart letette a tollat.
A legenda szerint az utolsó szavai ezek voltak:
„Ezt a részt... a halál írja helyettem.”
Miről is szól valójában?
A Requiem nem egy halotti mise, ez Mozart személyes vallomása. Egy emberé, aki egész életében a fényt kereste, és most szembenéz a sötétséggel.
Nem a halálról szól, hanem a halál utáni békéről.
Minden hangban ott van az emberiség örök kérdése:
„Mi van a túloldalon?”
A Dies irae villámai és mennydörgései az ítélet félelmét tükrözik, míg a Recordare szelíd dallama az isteni irgalom reményét.
A Lacrimosa a földi könnyekből emelkedik az ég felé — mintha maga Mozart szállna fel a hangok szárnyán.
És miért maradt befejezetlen?
Mert az élet is befejezetlen.
Mozart nem halt meg, mielőtt elvégezte volna a munkát — a munka végezte el őt.
A Requiem befejezetlensége azt üzeni: az ember műve a földön mindig töredék marad, de az isteni rendben beteljesedik.
A zenetörténet egyik legmegrázóbb pillanata, amikor a Lacrimosa tizedik üteménél elhallgat a toll. Azóta minden előadásban ott visszhangzik a csend — az a csend, amelyben a mester szíve megállt.
És miért mondják, hogy ez a mű a halál szimfóniája?
A Requiem 1791. december 5-én, hajnalban maradt félbe — ugyanazon a napon, amikor Mozart meghalt.
A legenda szerint az éjszaka folyamán még próbálta diktálni a Lacrimosa szólamait, de a hangja elcsuklott, és csak ennyit mondott:
„Most már tudom, milyen a halál zenéje.”
A numerológiában a D-moll hangnem a „végső igazság” tónusa — ugyanebben a hangnemben írta Bach a Matthäus-passiót is.
Nem véletlen, hogy Mozart is ezt választotta: a D-moll az emberi lélek sötétségéből vezet a megvilágosodás felé.
A Requiem így nem a halált zengi, hanem a feltámadást — a lélek útját a fénybe.
Semmi sincs véletlenül a Requiem-ben.
Minden akkord, minden szólam egy imádság.
Mozart e műben nemcsak zeneszerző volt, hanem próféta — aki a hangokon keresztül üzent:
„A halál nem a vég. A halál csak a csönd, mielőtt újra megszólal a zene.”
- forrás: Merj élni -
- - - - - -
Requiem Mass in D minor - Lacrimosa - videó
forrás:thelightisahead
