A kristálygyerekek, angyalok és a láthatatlan barátok…

Steve Rother szakértő Béketeremtőknek hívja őket, ellentétben az Indigó gyerekekkel, akik a Rendszerbuktatók becenéven váltak ismertté harcos, szembeszegülő, újító szellemükkel. Az Indigók az aurájuk jól megkülönböztethető színéről kapták a nevüket, az indigó szín pedig a harmadik szem, vagy a szemöldökcsakra színe. Így ők nagyon intuitívak, szellemi beállítottságúak, gyorsak, és hamar elunnak dolgokat. A Kristály gyerekek ezzel szemben nem az aurájuk színéről lettek elnevezve, hanem a magas rezgésükről. Ezzel együtt ők a korona csakrában dominánsabbak, és a fehér, tiszta aura jellemző rájuk.

Meg lehet figyelni, ahogyan a pici kristály gyerekek hogyan figyelik a környezetüket, hogyan forgatják a szemüket, amint az angyalokat bámulják. Eközben érthetetlen beszélgetést folytatnak ezzel a láthatatlan világgal. Sok szülő, akivel beszéltem, meg van győződve arról, hogy a kristály babák – akikre gyakran kristályszeműekként utalnak – látják az angyalokat és az elhunyt hozzátartozókat. Hát persze! Miért ne születtek volna tisztánlátónak?

Az emberek sok generációja adott már életet pszichikai képességgel rendelkező gyermekeknek. A kristály gyerekek generációja ennek ellenére ezt a spirituális képességet felnőttkorára szándékozik megőrizni. Az egyik az, hogy a spirituális nyitottság korába értünk, a szülők sokkal jobban támogatják kristály gyerekeik pszichikai képességeit. Az előző generációkat minden pszichikai vonatkozású dolog megrémítette, és elítélték azokat az embereket, akik látták vagy hallották az angyalokat.

Tara Jordán és családja szokásszerűen hálát mondanak, ami¬kor leülnek vacsorázni. Nem sokkal azután, hogy kisfia tizenhárom hónapos lett, Jézust kezdte el hívogatni az ima közben.

Tara így beszél erről: „Grant felnéz, miközben imádkozunk, és állíthatom, hogy látja Jézust, az angyalokat és más lelkeket. Felnéz és integet a láthatatlannak. Jézust nevén szólítja és “Sziát” köszön neki, hogy üdvözölje. Aztán ránéz arra a képre, melynek címe: Az utolsó vacsora, és megint integet. Nincs kétségem afelől, hogy Grant látja és érzékeli a szellemvilágot.”

A szülők és nagyszülők támogatásának köszönhetően a kristály gyerekek megőrzik pszichikai képességeiket, ahogyan nőnek. A kristály gyerekek természetes vonzódást éreznek az angyalok iránt, mivel érzik a mennyei lények feltétlen szeretetét. Azt is szeretik, amikor a szüleik angyalokról mesélnek nekik, és ezt a tudást arra használják, hogy mélyebb kapcsolatot alakítsanak ki a Mennyországgal.

Carolyn magával vitte az Angyalokkal Gyógyítás című könyvemet, amikor Haley-vel rohant a kórházba, a kislány ugyanis eltörte a kezét. Amint Carolyn egy gyógyító imát olvasott, meg-kérte Haley-t, hogy idézze meg Raphael arkangyalt (a gyógyítás angyalát), hogy legyen mellette, és segítsen neki hamar meg¬gyógyulni, és enyhüljön a fájdalma. Ezután bármikor, amikor a kislány karja fájni kezdett, a kislány Raphael arkangyalt hívta.

Mikor a doktorok megvizsgálták Haley-t, elismerésüket fejez¬ték ki, hogy a kislány mennyire nyugodtan viselkedik. Carolynt és férjét Mike-ot szintén meglepte, hogy Haley mennyire nyu-godt, valamint azon is, hogy ők maguk is mennyire nyugodtak. Mégis, ha Carolyn valamelyik gyermeke megsérül, sír és nagyon megrémül. Az angyalok nyilvánvalóan mindenkire pozitív hatással vannak.

Amint az orvosok feltették a gipszet a kislány kezére, Carolyn úgy érezte, hogy hatalmas békesség telepedik a sürgősségi szobára. Ezek után Haley így szólt: „Nézd mami! Zöld színű gipszem van, és a zöld Raphael gyógyító színe!”

Attól kezdve Haley beszélget, együttműködik az angyalaival, és tanul tőlük.

Egy este aztán Haley elkezdte megosztani másokkal azt a bölcsességet, melyet elsajátított. Letérdelt, majdnem olyan helyzet¬be, ahogy imádkozni szoktak, és aztán elkezdett édesanyjának beszámolni arról a csodálatos látványról és nagy mennyiségű tudásról, melyet az angyaloktól szerzett meg. “Az volt az érzésem, hogy Haley is egy angyal, aki ezt a bölcsességet közvetíti.”

Carolyn elmesélte, amit Raphael, Mihály és Gábriel arkangyalról megtudott: „Először is, Haley azt mondta, hogy ezek az angyalok nagyméretűek. A talajtól egészen az égig magasodnak, mint azok a hatalmas fák, melyek az égbe törnek. Haley ekkor hozzátette, hogy az első alkalommal, amikor angyalokat látott, sokan voltak a szobában, és attól félt, hogy szellemek. De aztán meglátta a szárnyaikat, és tudta, hogy angyalok, és nincs mitől félni.

Azt mondja, hogy a tudás angyala működik együtt vele. Egy este megkérdezte ettől az angyaltól, hogy mit jelent az a szó, hogy aktivitás. Az angyal azt válaszolta neki, hogy, sok dolog történése. Haley azt mondja, hogy az angyal tanítja olvasni, és a matematikára. Az óvónő mindezt azzal támasztotta alá, hogy elmondta Haley szókincse mennyire lenyűgöző.

“Egy másik alkalommal, Haley megkérdezett engem, hogy mit jelent az anesztézia. Kérdeztem tőle, hogy hol hallotta ezt a szót, mire azt válaszolta, hogy Raphael arkangyal használta ezt, amikor a múltkor a gyógyításról beszélt neki. Haley azt állítja, hogy amikor a szobájában játszik, sokszor nincs egyedül. Raphael arkangyallal és a többi angyallal játszik.”

Médiumi képességű gyermekek, médiumi képességű felnőttek

Angyalok vesznek körül bennünket, és a kristály gyermekek magabiztosan beszélgetnek velük. Ha ismersz egy kristály gyereket, akkor szabad bejárásod van saját pszichés képességeid fejlesztésének tanárához!

“Amint Zoey megszületett, látni kezdtem az angyalokat és az elhunyt rokonaimat” – mondja Crystal, Zoey édesanyja. “Pszichikai képességeim felszínre kerültek.” Az egyik ok, amiért a kristály gyerekek katalizátorként hatnak a többi ember pszichikai képességeire, annak hatalmas szerető energiájuk az oka. Ez a szeretet megnyitja a csakrákat, főleg a szívcsakrát. Nem félünk többé a szeretettől, amely lehetővé teszi, hogy még inkább tudatában legyünk az angyalok szeretetteljes jelenlétének.

Crystal azt meséli, hogy fénygyűrűket kezdett látni Zoey körül. Ezek a gyűrűk még a kislányról készült fényképeken is látszanak!

Sok szülő és nagyszülő, akivel volt alkalmam beszélgetni, arról számolt be, hogy kristály gyerekeik, unokáik körül szikrázó fényeket, izzó aurákat, sőt még angyalokat is látnak. Cindy Goldenberg azt mondja, hogy alvó kislánya körül kékes-fehér fénygyűrűt látott. “Ha megmozdítottam volna Kirsten takaróját, a fény a takarója alá került volna, úgy hogy tovább fénylik.”

Cindy támogatta Kirsten tisztánlátó képességét, és azt mondja, hogy kislánya most ötévesen nagyon pontosan olvas az emberekben, aurájuk színe alapján. Cindy és Kirsten “tündér-és angyalport” szórnak az újságok szalagcímeire, így azok az emberek, akiknek köze van azokhoz az eseményekhez, meggyó¬gyulnak. Kirsten és Cindy jó példája annak, hogyan tudja egy gyermek és egy szülő spirituális adottságát egyesíteni.

Láthatatlan barátok

Teljesen normális, sőt még egészséges dolog is az, ha egy gyermeknek “láthatatlan barátai” vannak, ezek azok a lények, akik őrangyalként vagy szellemi vezetőként vannak jelen. Ami¬kor a szülők támogatják vagy bátorítják gyermekeik láthatatlan lényekkel való kapcsolatát, akkor a gyermekek úgy érzik, hogy természetes és istenadta képességeik szentesítve vannak.

Néha ezek a láthatatlan barátok arkangyalok, akik a gyermekeket fontos életcéljukban segítik. Vagy, a láthatatlan barátok lehetnek őrangyalok, akik segítenek abban, hogy a gyermekek félelmei elmúljanak. A láthatatlan barátok lehetnek még elhunyt rokonok, barátok vagy éppen háziállatok is.

Néhány évvel ezelőtt, egy Melissa nevezetű hölgy teherbe esett egy olyan férfitól, akit tisztelt és szeretett. A férfit mindez nem érdekelte. Melissa nem mondta el kisfiának, Liamnek, hogy kisbabát vár. Ennek ellenére egy nap Liam rajzolt egy ké¬pet, odaadta édesanyjának, és elmagyarázta, hogy ez a kép az ő kistestvéréről készült. (Melissának ebben az időben csak egy gyermeke volt.)

Végezetül Melissa meghozta azt a nehéz döntést, hogy elveteti a gyermeket, de erről nem szólt Liamnak. Egy héttel később Liam arról számolt be, hogy kistestvére azt üzente neki: „Úgy döntöttem, hogy még nem megyek, de minden rendben van, és szeretlek benneteket.” A kisfiú azt mondta, hogy amíg nem kész arra, hogy gyermekként megszülessen, addig Melissa mellett marad őrangyalként. Amikor eljön az idő, akkor mindkét gyermek vigyázni fog az édesanyjára.

Melissa elbeszélése alapján Liam tisztánlátónak tekinthető. Egyszer Melissa azért meditált, hogy rájöjjön, ki az ő “erő állata”.

A hagyományok szerint mindannyiunknak van egy állata szelle¬mi vezetőként, de az nem feltétlenül egy elhunyt háziállat. A meditáció közben Melissa egy oroszlánt vett észre maga körül. A nagy bőrszékben üldögélt, élvezte a meditációt, amikor Liam sétált be a szobába. Azt kérdezte, hogyan kerültek azok a nagy karmolások a szék karfájára. Amikor Melissa azt válaszolta, hogy fogalma sincs, Liam saját maga válaszolta meg a kérdést.

– Mama, tudod, az oroszlánod tette! – mondta.

– Az oroszlánom? – kérdezte Melissa.

– Igen, az az oroszlán, aki követ téged, mami. Nem látod őt?

Liam elmagyarázta, hogy ő mindig látott egy nőstény oroszlánt az édesanyja körül, és hogy a nagymacska édesanyja ágyának végében aludt éjszaka.

“Teljesen ledöbbentem!” – mondja Melissa. Aztán hozzáteszi: “Köszönöm, Istenem. Akkora áldás és megtiszteltetés nekem, hogy ilyen fiam van. Ő a fény, ő az erőm.”

Az egyik ok, amiért a szülőknek fölösleges a gyermek pszichikai képességei miatt aggódni az, hogy ez az adottság segít a gyermekeknek kigyógyulni az érzelmi és testi sérülésekből. Ez az istenadta öngyógyító képesség mindannyiunkban megtalálható.

Például, az ötéves Sabrina teljesen letört, amikor egyik barát¬ja meghalt. Vigaszt kapott azoktól az angyaloktól, akikhez élet¬re szóló barátság kötötte. Mégis, azonnal megkönnyebbült, ami¬kor látta, hogy barátja a szellemvilágban létezik tovább.

Sabrina azt mondja, hogy álmában beszélget a barátjával, aki mosolyog és egy szivárvány alatt álldogál. Egy kicsivel később, Sabrina édesanyja elmesélte ezt az üzenetet az elhunyt barát szüleinek, akik elmondták, hogy kislányuk utoljára egy olyan képet rajzolt, amelyen egy szivárvány alatt áll.

Előző életből származó emlékek

Néhány kristály gyereknek élénk emlékei vannak előző életéből. Ebben önmagában nincs semmi szokatlan, mivel a gyermekek sokszor beszélnek előző életeikről. Az új és fantasztikus előrelépés az, hogy a felnőttek most már jobban engedik a gyermekeket előző életekről mesélni, és jobban hisznek is nekik. Ez lehetővé teszi a gyerekek számára, hogy életben tartsák ezeket az emlékeket anélkül, hogy elmerülnének azokban. Amikor rájövünk, hogy az élet örökké tart, elveszítjük a halálra vonatkozó előfeltételezésünket. Elengedjük azon félelmeinket is, melyeket néhány vallás örökít tovább a pokolról és a kárhozatról. És amikor elengedjük mindezen félelmeinket, akkor tudjuk teljességgel élni az életünket.

Itt van néhány példa, azokra a gyermekekre, akik visszaemlékeznek előző életekre:

A hatéves Róbert gyakran beszél “régi szülőkről”, azokról, akik azelőtt voltak a szülei, mielőtt édesanyja méhében megfogant volna. Részletesen elmondta nekik az életét. Róbert elmesélte az édesanyjának, hogy a Mennyekből figyelte, ahogy édes¬anyja valamit ráz a kezében, és amikor az kékké változott (egy terhességi teszt volt), akkor beköltözött a pocakjába.

Beverly Moore azt meséli, hogy ötéves kisfia, Ethan úgy tűnik sok előző életére visszaemlékszik. Beverly azt mondja: „Ethan sokat mesél az előző életeiről. Mindig azt mondja: “…Emlékszel, amikor én voltam annyi idős, mint te, és az enyém voltál?” Azt mondta, hogy “egyszer az édesanyám, egyszer pedig az édesapám volt.”

Az ötéves Evan, Nathannal, idősebb testvérével beszélgetett a lányokról. Hirtelen Nathan így szólt: – Evan, honnan tudsz te bármit is a lányokról? Még csak ötéves vagy!

Evan azon nyomban így replikázott: – Óh, az isten szerelmére, Nathan. Már legalább hatvanszor voltam nő!

Néhány kristály gyerek először van itt a földön, és a földi élet idegen vagy nyugtalanító a számukra. Cathy azt meséli, hogy hároméves kisfia, William az ölében ült, és azt kérdezte, hogy hazamehetnének-e.

Cathy erre azt válaszolta: – De hát itthon vagyunk. Mire William: – Itthon?

Végül Cathy rájött, hogy William egy evilági élet előtti dologról beszél, így lágyan így szólt a kisfiúhoz: -Azért vagyunk itt a Földön, mert itt kell lennünk, és az otthon nincs olyan messze.

Úgy tűnt ez a válasz kielégíti Williamet.

Felnőttként az is a dolgunk, hogy megmutassuk a kristály gyerekeknek, hogyan lehet a földi létet túlélni. Ez azt jelenti, hogy segítünk nekik abban, hogy nyitottak maradjanak; megtanítjuk nekik, hogyan szabaduljanak meg az alacsonyabb energiáktól; és megerősítjük őket. Mint szépséges bimbókkal, úgy kell bánnunk a kristály gyermekekkel, ahogyan a kertészek bánnak a virágokkal, hogy kinyíljanak.

(forrás: faceportal.hu - Dr. Doreen Virtue – Kristálygyerekek)

Kristálygyerekek, akik 2000 után születtek - Dr. Gelléri Julianna, Partl Viktória - videó

AZ EMBER: TITOK 4.

A régebbi időkben a haladottabb szellemi módszerek általában csak azokat kötelezték, akik a világról és kísértéseiről lemondva kolostorokba húzódtak vissza, vagy a sivatagba, a dzsungelbe vagy hegyi barlangokba menekültek. Az ilyen menekülés a modern emberek többsége számára nemcsak keresztülvihetetlen, hanem - mint azt nyugodtan állíthatjuk - nem is ajánlatos. 

Mégis sokunkat nem kevésbé nyugtalanítanak a szellem sürgető követelményei, mint ezeket a régi népeket. A magasabbrendű élethez vezető utat a világban és a világon keresztül, nem pedig rajta kívül kell megtalálnunk.
Amikor a szerző ilyen meggyőződésen alapuló eljárást készített elő, tudatában volt, hogy az nem lehet tökéletes. Meg volt győződve azonban, hogy a normális emberek többsége számára - akik nem az ember számára elérhető célok végsőjét, az abszolút igazságot keresik, hanem megelégszenek azzal, ha bölcs, nyugodt és szabályozott életet élhetnek - teljesen elegendő az itt adott eljárás. A tőlük megkövetelt fegyelem nem olyan magas fokú, hogy hasztalan erőfeszítések után elveszíthetnék kedvüket, sem olyan nehéz, hogy türelmetlenül elfordulnának tőle. Olyasvalami, ami teljességgel lehetőségeik területén belül fekszik. Mégis meglehet, hogy akadnak olyan emberek, akiket a túlzott vágyak varázsa, a zabolátlan szenvedélyek forró gőzölgése és a szűnni nem akaró tevékenység sodra túlságosan elfoglal, annyira, hogy ezt az egészet mint zavaros és jelentéktelen dolgot lekicsinylik. Tegyék! De amint az élet - ha titkon is - végül győzedelmeskedik a halálon, éppúgy fog a szellemi élet és minden, ami fejlődéséhez és gazdagodásához hozzájárul, végső eredményben - de nyíltan - a jelenlegi lélektelen anyagelvűségen diadalmaskodni.
Az emberiség legmélyebb kérdéseire végül az a felelet, hogy bizonyos erőfeszítést és bizonyos szellemi és személyes eljárást várnak el tőle. Egy belső folyamat útján - amely úgy hat, mint a fúró - lassan és állandóan mélyed bele lényének alapjába, míg végül a valódi isteni Én sziklájára bukkan, amely látszólag mélyen fekszik a felület alatt. Ebben az eljárásban van valami az ima természetéből, valami abból az egyetlen vonalon hosszasabban keresztülvitt szellemi erőfeszítésből, amelyet általában elmélyedésnek, ezeken az oldalakon "szellemi csöndnek" és "koncentrációnak" is nevezünk. Ezzel egyidejűleg - legelőrehaladottabb szakaszában - különösképpen megszűnik minden erőfeszítés. Ilyen gyakorlat útján, ha kitartóan és bizakodva csinálják, az ember végül felfedezi saját halhatatlan szellemét még akkor, amikor a halandó testben tartózkodik. Különböző országokból származó tanúk szakadatlan sora, a történelem előtti időktől kezdve a legmagasabb civilizáció mai koráig igazolja ennek valóságát.

*

Igyekeznünk kell, hogy megvilágítsuk ezt a rendkívül kényes kérdést. A szellemi önuralmat tényleg nem lehet egy sor határozott szabály és elv határain belül megvalósítani, mint egynémely más művészetet. Az előírt gyakorlatok nagyon is törékenyek és bizonytalanok ahhoz, hogy lélektelen, nyomtatott lapokon taníthatók lennének. A régi, bevált módon: személyi adottságokkal rendelkező tanítótól kellene megtanulni őket. Ilyen tanítót azonban nehéz lenne találni az elmélyedést kevésre becsülő korunkban. A legtöbb jelölt már a kezdetnél csődöt mond, ha a szerencse kedvezése egy időre látókörükbe is hoz ilyen mestert. Ennek oka az, hogy még nem tudják megállani azokat a hallgatag próbákat, amelyeknek azok a törvények, amelyek hatása alatt dolgozik, alávetik őket - vagyis nem érettek ösztönös adottságaik, szellemi érettségük, buzgóságuk és a hűség próbáira. Nagyon is lehetséges azonban az elmélyülés kezdeti okait és közbenső fokozatait tanító segítsége nélkül is elsajátítani és uralmunk alá hajtani és ezt a tanítást már könnyen írásban is lehet adni. Ennek a könyvnek célja éppen az, hogy ennek a művészetnek egyszerű, pártatlan és gyakorlati magyarázatát adja, bár lehetetlen néhány oldalra összeszorítani mindent, amit a sokesztendős kutatás erről a minden tárgyak legfontosabbjáról felfedezett.
Számos útja van annak, miképpen lássunk hozzá ezekhez a gyakorlatokhoz; mindegyik útnak megvannak a maga követői és egyik ezt, a másik azt az embert juttatja gyorsabban sikerhez. A végső cél szempontjából egyik módszer ugyanolyan jó lehet, mint a másik, feltéve, hogy személyes adottságainknak, kedélyállapotunknak és hajlamainknak megfelel. Rendszerint azonban továbbsodródik az ember anélkül, hogy tisztán látná, milyen mélységek rejlenek lényének felülete alatt, hasonlóan az úszó jéghegyhez, amelynek legnagyobb része a víz alatt rejtőzik. William James professzor, a Harvard-egyetem ismert pszichológusa a "tudatalatti"-nak felfedezését a legnagyobbnak tartotta mindazok között, melyeket az ember valaha is tett. Mert ez a felfedezés azt jelenti, hogy annak, ami értelmünkben végbemegy, csak egészen kis részében vagyunk tudatában. Agytevékenységünk kilencven százaléka tökéletesen tudatunk nélkül, a tudat alatt zajlik le. Az elmélyülés valamennyi módszere tehát egy határozott elven alapul, azon, hogy a tudatos gondolkodást néhány lelki, szellemi és érzelmi műfogással kikapcsoljuk, hogy azután a tudat mélyebb rétegeibe ereszkedhessünk.
Az emberek végtelen különbözősége folytán ennek az eljárásnak nincs mindenki számára egységes módszere. A bölcs ember tehát nem fog az "út"-on vitatkozni. Mindenkinek tökéletes szabadságot ad, hogy azt az utat válassza, amely neki a legmegfelelőbb - mert pontosan tudja, hogy a végső tökéletességnek mindenki számára ugyanannak kell lennie. Csak egy magasabb hatalom van a világegyetemben, és aki azzal ma kerül érintkezésbe, ugyanolyannak fogja találni, amilyen kétezer esztendővel ezelőtt volt és amilyen a következő kétezer esztendő múlva lesz. Az isteni lényeg nem változik - csak az embernek Istenre vonatkozó elgondolásai módosulnak.
Az elmélyülésnek a nyugati népek között legismertebb formája: a vallási miszticizmus. A kereszténység nagy szentjei, mint Augustinus, Justinus, Keresztelő János, Teréz, Kempis Tamás beszámoltak misztikus élményeikről, arról, hogy miképpen emelkedtek a vallási extázis és belső szemlélet csodálatos magasságaiba azzal, hogy fennkölt vezérük, Jézus Krisztus szellemi képét, életét és tanítását újra meg újra maguk elé idézték, miközben gyakran szigorú aszkézisnek vetették alá magukat és az önmegtartóztatást gyakorolták. Felesleges hangsúlyoznom, hogy ennek a formának hatásos volta részben az illető vallásos érzületének mélységétől, részben attól a bensőséges odaadástól függ, amely az ilyen néma imádat során felbuzog.
Az ember Istennek, vagy testet öltött küldötteinek bensőséges imádata révén és megtisztult érzületének segítségével a vallási tapasztalatnak valóban ugyanabba a magasságába emelkedhetik, amelyben aztán ő is érzi, hogy egyénisége a lélek távolabbi létébe olvad bele. Ebben az okos, mindent átkutató és meglehetősen kétkedő korban azonban sok ember akad, akit az ilyen út nem vonz. Semmiféle vallásos személyiség nem kelt már mély tiszteletet vagy örvendező bámulatot bennük, bár őszinte becsülésüket meg tudja nyerni. A vallás és törvényei elvesztették meggyőző erejüket és az ilyen emberek gyakran valami félig kritikus, félig közömbös légkörben élnek. Legjobban az értelmet tisztelik, míg a tudomány hideg szobra megkülönböztetett helyet foglal el szentélyükben. Nem szabad ócsárolni őket. A vallási dogmáknak és üres formáknak értékelése oda vezetett, hogy az igazságból szofizma keletkezett. És ez a teológiai tanok akrobatáit az emberiség uraivá tette.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

AZ EMBER: TITOK 3.

Mi a lélek? Van-e halhatatlanság? Mit jelent az "örökkévalóság" szó? És hol az Ég? Ezekre a kérdésekre nincs rövid és meggyőző felelet. Ezek a problémák már az őskor és különösen a Kelet bölcseit foglalkoztatták. 

Ők mélyre nyúltak, megtalálták a megoldásokat és felfedezéseiknek olyan nyelven és olyan stílusban adtak kifejezést, amilyen éppen országukhoz illett. Ezek az ősrégi bizonyítékok és primitív kultúrák tartalmazzák a valódi és korrekt választ a létnek a modern szellemet is nyugtalanító rejtélyeire. Ezek a bölcsek ezenfelül mások számára is lehetővé tették, hogy ugyanezeket a felfedezéseket maguk is megtehessék. Kidolgozták a vallási megközelítés és lélektani technika módszereit, amelyek kulcsként szolgálnak a lényeges személyes tapasztalatokhoz a szellem területén. Ezek a módszerek valóban hatásosak voltak, de aligha felelnek még mai ízlésünknek, kedélyállapotunknak és életkörülményeinknek. India magányos jógi-jai, Kína szelíd bölcsei, Egyiptom hatalmas beavatott papjai, Perzsia Istentől elszakadt sufi-jai, az ősi Britannia eltűnt druidái és Amerika előkelő Inka-papjai voltak többek között a pszichológiai tudomány őrei. Ismertek bizonyos utat - némelyik közülük járt is rajta -, amely csodálatos szellemi változást idézett elő bennük. Mai jelentéktelenebb utódaik nagyrészt megfeledkeztek erről az útról vagy nem méltatták figyelemre, és csak kevesen vették gyakorlati hasznát. Számunkra, napnyugatiak számára a megmentést jelentené, ha ezt a homályos őskor árnyékában már csaknem feledésbe merült módszert ismét megtanulnánk, saját körülményeinkhez alkalmaznánk, modern kifejezésmódba öltöztetnénk és szabályos gyakorlások révén elsajátítanánk.
Erre az újkori revízióra feltétlenül szükség van. Egyes emberekkel tett tapasztalatok arra mutatnak, hogy a régi indiai módszer, amely ezeket a kérdéseket szóban és írásban vitatta és oldotta meg, látszólag távol esik világi tevékenységünktől. Az európaiak hagyományai és kedélye számára túl idegenszerű és szokatlan, semhogy hasznot vagy vonzerőt jelentene nekik. A valóságban azonban nem így van. De minthogy tekintettel kell lenni a külső formára, mi európaiak modernebb és gyakorlatibb módszereket használunk ugyanazoknak az igazságoknak a megvilágítására, amelyeket időtlen-időkkel ezelőtt a Gangesz partjánál szakállas jógi-k, a Himalája sziklabarlangjaiban pedig tiszteletben álló rishi-k tanítottak. A régifajta megjelenítés nagyon is valószerűtlen jellegű és túlságosan híjával van a gyakorlatiasságnak, semhogy olyan modern nagyvárosoknak, mint London, Párizs és New-York, megfelelne. Ha valamilyen új technikát tanulunk, még nem szükséges időnket új terminológiára is pocsékolni.
Nem érzünk többé rokonságot azzal a titokzatos néppel, amely szellemi problémáit Egyiptom magas templomfalain és pylon-kapuin belül oldotta meg, és abban sem tudunk hinni, hogy Yukatan groteszk építészete a mienkéhez hasonló szellemi vágy kifejezése volna.
A régi tanítások közül a legkiemelkedőbb Indiáé, mert az még ma is él, míg a többiek elpusztultak és mert India az a föld, amely a legmélyebb gondolatokat szülte az emberről, mint ahogy Egyiptom a legcsodálatosabb mágia apja volt, Görögország pedig a szépség után való legmagasabbrendű törekvést testesítette meg.
Minden bölcseletnek és vallásnak, amely Európában megjelent, megtalálható az ellendarabja India hosszú történetében. Ehhez járul az is, hogy ennek az országnak a szellemi iskolázás tekintetében volt egy titkos rendszere, amelyet az erdőkben vándorló és sziklaszakadékok között élő jógi-k tápláltak. Ezeknek a remetéknek feje Patanjali volt, aki az első könyvet írta a jóga-módszerekről. Egyesek benne tisztelik a rendszer megalapítóját - ez a nézet azonban kétségtelenül helytelen. A jóga lényegében az emberi szellem megtérése a maga isteni Énjébe. Nem mesterséges rendszer tehát, hanem természetes valóság, amelyet más emberek is akaratlanul felfedeztek. Más országokban, mint például a történelem előtti Egyiptomban, bizonyára Patanjali előtt is akadtak olyanok, akik ezt a belső megtérést gyakorolták. Könyvét sohasem szánta nyilvános közreadásra, csak kiválasztott tanítványok adták elő és magyarázták élőszóval - senki más nem férkőzhetett hozzá.
Amit ily módon a magányban tanítottak, nem különbözött teljesen attól, amit egyes görög bölcsészek a nyilvánosság előtt adtak elő - mert a világ szellemének ugyanaz a mély réteg alkotja alapját kelettől-nyugatig és ugyanazt az ősi utat tanítja: Ember, ismerd meg önmagadat! Sokrates például a legmélyebb elmélkedés módszereit használta, ugyanazokat, amelyeket Patanjalinak a közvetlen elmélyülésről szóló tanítása fejt ki világosan. Mindkettő a transz-állapotban csúcsosodik ki, amelyet Sokrates saját testén demonstrált, amikor időnként látható transzba merült.
Egyszer barátjával, Aristodemusszal egy lakomára igyekezett. Sokrates hirtelen támadt mély szórakozottságában lelkileg teljesen önmagába merülve hátramaradt, és Aristodemus nélküle érkezett meg. Szolgát szalajtottak a bölcs keresésére, aki azonban visszatért és jelentette, hogy Sokrates az egyik ház kapubejárata alatt áll és ha megszólítják, nem felel. "Hagyjátok békén - mondta Aristodemus. - Szokásai közé tartozik, hogy időnként visszavonuljon és ott maradjon, ahol éppen véletlenül van." Sokrates később utánajött. Egy másik esettel kapcsolatban Alcibiades megemlíti, hogy Sokratest egy hadjárat alkalmával az egyik katona ugyanazon a helyen találta, ahol már kora hajnal óta mély elmélkedésbe merülve állott. Dél felé figyelmesek lettek rá és a sokaság csodálattal nézte, hogy a nap már lemegy, de Sokrates még mindig ugyanabban a transz-állapotban van. Így állt egész éjszakán keresztül. Hajnalhasadáskor aztán imát mondott a Nap felé és visszatért foglalatosságához. Pontosan ugyanaz az állapot ez, mint a hinduk "Nirvikalpa Samadhi"-ja.
A hinduk, akik Patanjali módszerét szakadatlan hagyományok révén már a Sokrates előtti idők óta gyakorolják, ugyanezt tapasztalták. A szerző különböző példáit látta hasonló transz-állapotoknak a ma élő jógi-k között. Bármilyen érdekesek is azonban ezek a primitív elgondolások és eljárások a mai olvasó számára, való igaz, hogy azok csak saját régebbi koruknak felelnek meg, nem pedig a mi korunknak; csak egyszerű környezetükhöz illenek, nem pedig a modern ember bonyolult hátteréhez. Valóban szükséges tehát revíziójuk és a mai tudományhoz való alkalmazásuk. Bár az őskor bölcseit a legnagyobb tiszteletben tartjuk és Indiának, az átfogó vallások, nagyszerű bölcseleti tanítások és jelentős jóga-rendszerek anyaföldjének a legalázatosabb hódolattal tartozunk, mi európaiak mégis kénytelenek vagyunk meggondolni, hogy a szellemi megközelítésnek ezek a régi formái életkörülményeink és szükségleteink között nehezen alkalmazhatók. Akár akarjuk, akár nem, az őskortól és annak a mai Keleten élő örököseitől csak azt a táplálékot vagyunk kénytelenek átvenni, amely számunkra megemészthető. Ezt a látszólag olyan távoleső tudományt gyakorlati hasznot hajtó cikké kell változtatnunk. A bölcsesség pedig nem lesz kisebb, ha a XX. század felfrissíti.
A feladat nem könnyű. Ellenkezőleg, nagy nehézségekkel jár, és a szerző nem is tartaná magát hivatottnak rá, ha ma is élő keleti adeptusok és bölcsek nem ígérték volna meg neki közvetlen irányításukat és segítő tanácsukat. Néhányan közülük átlátták annak szükségességét, hogy ezt a tiszteletreméltó tudást modern nyelven fejezzék ki és követelményeit a XX. század tudatához alkalmazzák anélkül, hogy egyetlen jottáját feladnák azoknak az alapvető feltételeknek, amelyek örök időkre jellemzői minden valódi szellemi önfegyelemnek. Ez nem lekicsinylése sem az őskornak, sem a Keletnek. Ellenkezőleg: amit mi kiterjedésben nyertünk, az mélységben az övék és kérdés, hogy a két dimenzió közül melyik a kívánatosabb. Nem szükséges azzal a puszta ténnyel hivalkodnunk, hogy a nyugati féltekén és a huszadik században élünk. Míg a primitívek az emberi élet forrásaihoz hatoltak, a modernek kutatásaikat az egész földgolyóra, az életnek erre a színterére terjesztették ki. Míg atyáink a korai középkorban azt állították, hogy az igazi tudás belülről jön, mi kijelentjük, hogy kívülről kell jönnie. Az élet könyörtelen folyamatát azonban abban a környezetben kell folytatnunk, amelyben tartózkodunk. Kíséreljük meg tehát a következőkben - amennyire csak képesek vagyunk rá - egybeolvasztani a legjobbat, amit a Kelet és Nyugat, a régi és az új idő számunkra adhat.
A szerző a különböző jóga-rendszerek és gnosztikus bölcseletek hosszas tanulmányozása után ezeknek legértékesebb elemeit leszűrte és ebben a könyvben foglalta össze. Az olvasótól azonban nem lehet elvárni, hogy ismeretlen indiai, vagy más nehezen érthető kifejezési módokkal megbarátkozzék.
A legjobb keleti módszerek magva tehát, olyan nyelven található itt, amely a napnyugati szellem számára is ismeretes és érthető.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

Vérünkben van a zene!

A vér, illetve a vércsepp érzi a zenét!

Példátlan kísérletnek indult, szenzációs felfedezés lett belőle.

A stuttgarti egyetem két fiatal kutatója, Anette Kolb és Katharina Sinner friss vért cseppentettek fekete alapra és bekapcsolták a nagy felbontású kamerát. Miután a csepp nyugalmi állapotba került, lépes szerkezete is kirajzolódott a szélen nagyobb, a közepén kisebb üregekkel.

Ezt követően bekapcsolták a CD lejátszót, méghozzá jó hangosan. Egy könnyed zongoradarabbal kezdték a vér szórakoztatását, és a csepp szinte azonnal reagált a hanghullámokra. Jól láthatóan besűrűsödött a szerkezete, mintha valamilyen művészi igényű szőttes lett volna.

És jött a heavy metal! Dübörgött a dob, és bömböltek a torzított gitárok, a vércsepp pedig szó szerint szétesett. Kis híján elemeire bomlott a szerkezete. A rendhagyó kísérlet igazolta, hogy szervesebben hallgatunk zenét, mint ahogy gondoltuk volna. Nemcsak fülünk, hanem testnedveink is részesei a muzsika hatásának..... élvezetének.

A stuttgarti kutatók olyan kérdéseket vetett fel, hogy például a vércseppeken kirajzolódó minták miként hatnak a testre. Lehet-e terápiás kezelésre használni ezt a jelenséget? De a hanghatással való manipulálás és befolyásolás lehetősége is érdekesnek tűnik. Manfréd Spitzer orvosprofesszor és Bernd Köplin mérnök is beszáll a vérpezsdítő kutatásba.
Sz. Z. J.

A zene hatalma

A zene hat a lélegzésre, a vérnyomásra, az immunrendszerre, a hangulatra, befolyásolja az emésztést. Gyógyító erejét sokféleképpen felhasználják az orvosok.
Az egyik hamburgi klinikán nehéz műtét előtt Chopin zongoraszonátáinak segítségével oldják a feszültségét. Máshol Dvorzsákra esküsznek. A jól megválasztott muzsika az aneszteziológusok szerint is sokat javíthat a beteg állapotán. Hatására rendeződik a szív ritmusa, csökken a vérnyomás, lassul az anyagcsere, gyengül az izomtónus. Mindez csökkenti a félelem- és fájdalomérzetet.

A zene erejét nem csak gyógyításra, hanem tanulásra és sok minden másra is fel lehet használni.

Washington államban az ázsiai bevándorlók észrevehetően gyorsabban tanulják meg az angol nyelvet, ha tanítás közben Mozart zenéje szól. A kanadai Edmonton városában a nyilvános tereken Mozart vonósnégyesei szólnak a hangosbeszélőből a zaklatott járókelők megnyugtatására. Kiderült: még a kábítószer-kereskedelem is lanyhult a zene hatására. A japán Ohara szeszfőzdében Mozart melódiái mellett készül a rizspálinkához az élesztő. A szakértők szerint különlegesen jó a minősége.

Az ideális zenék

Álmatlanság ellen: Szimfóniák lassú tételei, Beethoven Holdfény szonátája, Bach csembalódarabjai, Schumann Álmodozása, Gershwin Nyáridőben című darabja.

Baleset, sokk ellen: Feszültségoldásra olyan zenét lehet ajánlani, amelyet jól ismer és szeret a beteg. Ravel Bolerója, Mendelssohn e-moll hegedűversenye vagy a Hair című musicalből a Let the Sunshine In című szám segíthet abban, hogy ismét talpra álljon, maga is akarja a gyógyulást.

Depresszió ellen: Minden barokk zenének hangulatjavító hatása van.

Felhasználható még Vivaldi Négy évszaka, Bach I. brandenburgi versenye, Beethoven VIII. szimfóniája és Gershwin Fascinating Rhytm című munkája.

Feltöltődéshez, energiaforrásként: Beethoven IX. szimfóniája (különösen az Örömóda), Bach d-moll toccata és fúgája, valamint az V. brandenburgi versenyének első tétele, Leonard Bernstein West Side Storyjából az I Feel Pretty című dal.

Fáradtság ellen: Vivaldi: C-dúr versenymű két trombitára, vonósokra és csembalóra, Purcell: Versenymű két trombitára, Rimszkij-Korszakov: Spanyol capriccio, indulók.

Fejfájás, migrén esetén: Mozart 39. (Esz-dúr) szimfóniája és A-dúr zongoraversenye.

Éles fájdalom ellen: Hacsatúrijan Kardtáncát javasoljuk.

Gátlás leküzdésére: Ravel Bolerója, Csajkovszkij VI. (Patetikus) szimfóniája, Dukas A bűvészinasa, dzsessz-, blues- és dixieland-darabok, Simon és Garfunkel The Boxer című száma.

Gutaütés esetén: Az utókezelést megkönnyítheti minden ritmikus, könnyen érthető zene, továbbá a metronóm ritmusa, rap, népdal vagy bármely kedvenc zeneszám közben.

Gyermek sérülése esetén: Csajkovszkij Diótörő című szvitje, egyszerű gyerekdalok. A lényeg, hogy a gyerek is ismerje a dallamot, és együtt dúdolja a zenével. A dúdolás felszárítja a könnyet.

Koncentrációs zavar esetén: Mozart D-dúr szonáta két zongorára, halk barokk háttérzene, hangos felolvasás Händel Vizi-zenéjének lassú tételeire.

Magas vérnyomás ellen: Gregorián énekek, Mozart: Versenymű fuvolára és hárfára, Simon és Garfunkel: Bridge Over Troubled Water című száma.

Meghűlés esetén: Mozart Varázsfuvolája, a Rolling Stones Honky Tonk Womanje, Rod Stewarttól a You Are the Star.

Torokfájásra legjobb az "m" hangot zümmögni.

Stressz ellen: Halk, kellemes háttérzene. Lionel Ritchie My Destinyje,

romantikus zene: Schubert Pisztrángötöse és Heidenrösleinje, Schumann Álmodozása, Smetana A Moldvája, gregorián énekek, esetleg népdalok.

A szívműködés és a vérkeringés erősítésére: Bach d-moll concerto csembalóra és vonósokra, Adagio tétele, Beethoven 4. (G-dúr) zongoraversenye, Mendelssohn e-moll hegedűversenye, gregorián énekek, country- és westerndalok, popzene (Whitney Houston: Where Do Broken Hearts Go, Tina Turner: On Silent Wings).

Kismamáknak: Mozart D-dúr szimfóniája, Kis éji zenéje, Vivaldi: Négy évszaka, gyermek- és altató dalok.

(Forrás: hix.com)

- - - - - -

J. S. Bach - D-moll toccata és fúga - videó

Lélekvándorlás, avagy: tudás egy másik életünkből

Az ember az egyetlen élőlény ezen a földön, aki tudja, hogy meg fog halni, mégis képes nevetni. De az ember az egyetlen olyan élőlény is, aki a nemlét felfoghatatlan ürességét különféle filozófiák segítségével mégiscsak igyekszik elfogadhatóvá tenni.

dr. Domján László

Az, ami vagy, már jutalom és büntetés azért, ami vagy.

Összezúzott lábbal egy cella padlóján

- Orvosként, egészen tíz évvel ezelőttig, megmosolyogtam a lélekvándorlásról szóló misztikus beszámolókat - mondja dr. Domján László, az agykontrolltechnika magyarországi atyja. - Az előző életeimről való tapasztalásaimnak egyébként semmi közük nincs ahhoz, amit az agykontroll tanfolyamokon tanítok. És ezt szeretném hangsúlyozni. Nos, 1990-ben történt, hogy részt vettem egy mentális módszer bemutatóján. Párokban kellett dolgozni. Módosult tudatállapotban fel kellett idézni életünk egy kellemetlen eseményét, lehetőleg valamennyi érzékszervünk, tehát látásunk, hallásunk, szaglásunk, tapintásunk akkori emlékeinek átélésével. Amikor én kerültem sorra, egy idő után azt éreztem, hogy megfájdul a bal lábam. Partnerem, egy rendkívül okos filozófus azt kérte, menj vissza oda, ahol utoljára hasonló fájdalmat éreztél. Én akkor, mintha egy filmet vagy álmot látnék, láttam egy férfit összezúzott lábbal egy börtön cellájának padlóján feküdni, két porkoláb között, a nyirkos, hideg és sötét odúban. És tudván tudtam, hogy a férfi én vagyok. Aztán egyre magasabbról láttam magam, láttam a férfit meghalni. És tudtam, hogy meghalok, de ebben nem volt semmi rossz. Akkor azt az utasítást kaptam a páromtól, hogy menjek vissza, távolabb az időben. És én láttam magamat szerzetesként Franciaországban. Aztán máshol, a történelem más pontjain is.

Ami azonban döbbenetes, az a következő - mondja Domján doktor. - Az egyik agykontroll tanfolyamon odajött hozzám egy hölgy. Azt mondta, ne haragudjak, de valami nagyon furcsát fog mondani. Ő egy ideje pszichiáterhez jár, aki regressziós hipnózissal gyógyítja. Az egyik alkalommal látta magát apácaként Franciaországban. Mindig ugyanahhoz a szerzeteshez járt gyónni, s az a szerzetes én vagyok. A megdöbbenéstől szólni sem tudtam. Később Amerikában is előfordult, hogy találkoztam olyan emberrel, aki első látásra nagyon ismerősnek tűnt. Mintha valahonnan nagyon régről ismerném. Később kiderült, hogy egy előző életünkben együtt éltünk, sőt gyerekeink is voltak. Belátom, hogy mindez azok számára, akik nem tapasztaltak hasonlót, hihetetlen. A különböző reinkarnációs terápiákban, elsősorban a regressziós hipnózisban azonban nagyon sok ember megtapasztalja, hogy birtokában van olyan tudásnak, nyelvnek, idegen tájak, utcák, korok ismeretének, amely tudások nem ebből az életéből valók. És aki ezt egyszer átéli, nem kételkedik soha többé.

A középkorban egy kisvárosban

A regressziós hipnózis, mint minden, az emberi tudatba beavatkozó terápia, kétélű fegyver. Ha a terápiát használó szakember nem elég felkészült, képes felnyitni zárakat, melyeken keresztül olyan régen elnyomott tudattartalmak kerülnek a felszínre, amelyeket nem véletlenül űztünk a felejtés birodalmába. Ezért az ilyen technikák veszélyesek is lehetnek. Jól képzett szakember azonban képes ezeket gyógyításra használni. Az egykor felzaklató képek, emlékek újbóli, ismétléssel történő átélése mintegy kimossa érzelmi tartalmukat. Dr. Parádi József pszichiáter, neurológus a reinkarnációs terápiák közül az úgynevezett Christos-technikát használja.

- Úgy tapasztaltam, hogy nagyon sok betegem megoldhatatlannak tűnő problémáinak, feszültségeinek, testi-lelki szenvedéseinek okát előző életében véli megtalálni. Ez az esetek többségében egyébként nincsen így. Én magam nagyon sokáig nem is hittem az újraszületésben. Csodavárásnak, egy a sajátométól idegen kultúra vallásfilozófiai elméletének tartottam. De mivel kíváncsi ember vagyok, elmentem egy barátomhoz, aki a fent említett technikával gyógyított. Ezzel a speciális relaxációs módszerrel hozzávetőleg egy óra alatt el lehet jutni egy olyan tudatállapotba, amelyben megfelelő irányítás mellett tudást lehet szerezni előző életekről. Akkor, amikor ezt velem csinálták, láttam magam a középkorban egy kis Hanza-városkában a falu bolondjaként. A városkát, ahol tizennyolc évesen éltem, katonák gyújtották fel. Engem, az agyháborodottat nem bántottak. Elmenekültem. Egy idős házaspár, akiknek hozzám hasonlóan, ma azt mondanánk, autista lányuk volt, befogadott. A városka szélén élt egy javasasszony. Ezzel a lánnyal őhozzá jártunk. Ő tanított meg minket beszélni. Később ez a lány lett a feleségem, gyerekeink születtek. És valamiféle különös tudást birtokoltunk, mert idősebb korunkban hozzánk járt tanácsért, gyógyításért az egész városka. Mindez természetesen számomra sem bizonyítja egyértelműen a lélekvándorlást. Hiszen az bizonyíthatatlan. Számtalan elmélet létezik arról, hogy mi az az egyetemes tudás, ami megfelelő módszerekkel lehívható. Számomra mindegy, hogy a reinkarnációt vagy a kollektív tudattalan elméletét vallóknak van-e igazuk. Számomra egy a fontos. Működik. Az emberi agyból bizonyos tartalmak előhívhatók, azok átélése pedig segít a gyógyulásban. Biztosabban, tartósabban és jóval kevesebb mellékhatással, mint a gyógyszerek. Akkor pedig miért ne használjuk? Nem igaz?

Az amerikaiak 70 százaléka, a Nagy-Britannia déli részén lakók 49 százaléka, a világon élő 250 millió buddhista, 500 millió hinduista, a libanoni drúzok, az eszkimók többsége és sok afrikai törzsi vallás követője hisz a reinkarnációban. Bolygónk népességének több mint fele.

(forrás: astronet.hu)

- - - - - 

Kapcsolódó írás

Minden agyban dől el! – agykontrollal a harmóniáért

https://dszilvia.blogspot.com/2018/11/minden-agyban-dol-el-agykontrollal.html

- - - - - 

Dr. Domján László - Uram, a mindennapok küzdelméhez adj erőt nekem 

meditációs videó

Kisné Szabó Ágnes beszélő, író, látó és transzmédium

1964-ben születtem Hatvanban. Az ELTE Tanárképző Karán végeztem magyar-történelem szakon. Nem tartozom azok közé, akiket vonzott az ezotéria vagy a spiritizmus, nem foglalkoztam ilyen dolgokkal, sőt igyekeztem távol tartani magam tőlük - értelmes ember módjára.

Mindazonáltal tudtam, hogy léteznek racionálisan meg nem magyarázható jelenségek, s hogy ezek létezése természetes. Például nagyanyám, aki 84 évesen halt meg, sokszor mesélte, hogy 24 éves korában látta, hogy édesapja ott állt a házuk kapujában, de hiába hívta őt, nem válaszolt és nem ment be. Néhány óra múlva hozták róla a hírt, hogy ugyanabban az időpontban, 60 km-rel távolabb meghalt egy balesetben. Nem hiszem, hogy nagyanyám hazudott volna, és életének további 60 éve alatt elmebaj vagy személyiségzavar semmilyen tünete nem jelentkezett nála. Azt azonban, hogy valaki a szellemvilággal szándékosan keressen kapcsolatot, halottakat lásson, beszéljen velük, vagy a "túlvilágot" kutassa puszta kíváncsiságból vagy érdekből, mindig abnormálisnak és riasztónak találtam. Katolikus vidéken nőttem fel. Családom egy része vallásos életet élt, ami a liturgia és az egyház szabályainak ismeretéből állt. Amit én vallottam Istenről, a világ egészéről, a lélekről, az eléggé különbözött hagyományos felfogásuktól, így hamar hitetlennek minősültem. Ma sem gondolok mást, mint 5 évesen.

12 éves koromban újságokban kezdtem publikálni, 16 éves koromtól pedig verseket, novellákat írtam, melyek folyamatosan jelentek meg az abban az időben ismert irodalmi folyóiratokban. Több éven át könyvkritikusként dolgoztam, 1990-ben adták ki verseskötetemet, és talán 33 éves koromig úgy gondoltam, irodalmi pályát szánt nekem az élet. Ezért hangjátékokat írtam, a Magyar Rádióban 1990 és 2000 között nyolc hangjátékom készült el, közben néhány drámám folyóiratban volt olvasható. Szabadúszóként újságírásból éltem egészen a bulvársajtó térhódításáig. Akkor befejeztem. 2000 szeptemberében elkezdődött médiumi munkám. Akkor abbahagytam az írást.

Nem akartam médium lenni. Soha nem jártam médiumképző tanfolyamra, spiritiszta körökbe, nem olvastam ezoterikus könyveket és újságokat. (Ma sem teszem.) Nem érdekeltek a fejlesztő kurzusok, a divatos irányzatok, bár elfogadom, hogy vannak olyan technikák, módszerek, melyek az emberi tudásra alapozva is képesek segítséget nyújtani az embereknek. Ha nem volna közhely, azt állítanám, hogy életem nagy részében csak éltem az életemet, többnyire rosszul. Ennek eredményeképpen 1997 tavaszán megbetegedtem, pszichiátriai intézménybe kerültem, ahol öt hónapot töltöttem el. Utána még két évig jártam pszichoterápiás kezelésre, analízisbe. Akkor még nem tudtam, hogy ez a két év is része volt szellemi felkészítésemnek (mint a zsoltárok és a Biblia emberi irányítás nélküli megértése, a láthatatlan tanítók általai tanulás). A megszerzett tapasztalatokat összevetettem az akkor már megismert szellemi analitikával (ahogy én neveztem el), hogy a saját utamat választva valóban eljussak önmagam megismerésére, és fel merjem adni, amit addigi életem során megszereztem. Önkényesen abbahagytam a terápiás kezelést (amit nem tanácsolok senkinek!), és egy éven keresztül már kizárólag a Névtelen Szellem könyveiből megismert "terápiás" módszert használtam, s csodálkoztam annak biztonságosságán és hatékonyságán. A Névtelen Szellem könyveit úgy ismertem meg, hogy 1997 őszén egy régebbi ismeretség után hét év elteltével találkoztam Kis Zoltánnal, mostani férjemmel, aki akkoriban kezdett el foglalkozni az "ezoterikus vallásfilozófiával" és magával a spiritizmussal. Bár nem győzött meg semmiről, elkezdtem olvasni a Névtelen Szellem könyveit, s meglepődve tapasztaltam, hogy ezeknek a könyveknek a tartalmát én ismerem, sőt, ismertem már gyermekkoromban is, mikor még nem is tudtam olvasni. (Természetesen ilyen könyvek nálunk nem voltak otthon.) Ez az utolsó év volt médiumi felkészítésem talán legnehezebb szakasza. Egészen biztos vagyok abban, hogy azért éltem túl, mert nem én akartam, s mert kizárólag a szellemvilág vezette képzésemet, s nem "hozzáértő emberek", akiknek eszközévé válhattam volna. Azóta értem, hogy Isten = szeretet, és nem akarat. Az utolsó egy évben kíváncsiságból (vagy gőgből) megpróbálkoztam a szellemi írással. Csúfos kudarc, szellemi zaklatás, halálközeli élmény, leromlott pszichés állapot volt a következménye, de addigra már szellemi segítőim felkészítettek arra, miként tudok kikerülni az ilyen helyzetekből pár nap leforgása alatt. Ez bizonyosság volt arra, hogy a kapott tudás működik. Aztán fordulat következett be.

2000 szeptemberében a sebészetre kerültem. Addigra valószínűleg már készen álltam a munkára. A halál biztos tudatával vártam a műtétre. Még Zoli is nevetett rajtam, hiszen nem életveszélyes beavatkozásról volt szó, én azonban biztos voltam benne, hogy meghalok. Végigjártam azokat a lelki állapotokat, amelyen a halálra készülő lélek átmegy, noha nem kaptam tudatmódosító hatású gyógyszereket, megjelentek és világossá váltak előttem azok az események, melyek egész addigi életemben történtek. Ébren voltam. Átmentem a bűnbánat és megbocsátás fázisain, azt hiszem viszonylag könnyen, mert akkor már éreztem egy "erős sávot", amely jelen volt. Nem testben haltam meg. Elvált az a lélek, aki addig voltam, bár tudom, hogy ez furcsán hangzik. Erre mondják, ha nem velem történik meg, én sem hiszem el. (Ez nem azonos a halálközeli élménnyel.) Amikor fölébredtem, különösnek találtam ezt a világot. Kellett hozzá pár nap, amíg megszoktam például, hogy távolság van a tárgyak között, azt éreztem, minden új és szokatlan körülöttem, lehet, hogy ilyen a születés. Egyszerre voltam más és ugyanaz addigi önmagamhoz képest. Én, aki legszívesebben a tapasztalatokra hagyatkozom, annyit tudtam érzékelni, hogy megváltoztak a szokásaim és bizonyos tulajdonságaim, átalakult az életvitelem, a korábban fontos dolgok nem érdekeltek már, viszont egyes képességek és tanult dolgok eltűntek, míg mások megjelentek helyettük. Például kiderült, van ritmusérzékem és gömbérzékem, amivel nem rendelkeztem, viszont a nyelvhelyességi szabályok betartása, a helyes igeragozás még sokáig gondot okozott, pedig erre soha nem volt nálam példa. Már a kórházban elkezdtem médiumként írni, persze először csak szavakat. Ez egyáltalán nem úgy működött, mint gondoltam. Nem a kezet mozgatja a szellem, hanem a tudatot, vagyis úgy közöl információt, s az írás másodlagos, csupán rögzítés a mozdulat által. Amikor hazatértem a kórházból már tudtam, hogy "beszélni is fogok", de az ilyesmi nem megy egykönnyen, hiszen meg kell tanulnod, hogy ne te beszélj. Az én első próbálkozásaim éjszaka történtek. Többször fölébredtem és éreztem, hogy jelen van valaki és "keres valakit", egy olyan lelket, aki számára fontos. Néhány éjszaka után már tisztában voltam vele, hogy a jelentkező egy régi énképem, aki Zoliban az ő valamikori ismerősét látta viszont, ezért megbeszéltük Zolival, hogy ébren marad, ez azonban nem nagyon ment neki. Így telt el pár éjszaka, míg végül egyik éjjel felébredtem és azt tapasztaltam, hogy nem tudom megmozdítani a testem. Zoli horkolt. Akkor hallottam, hogy elhangzik a következő mondat a saját számból: "Félix, Félix, tudom, hogy itt vagy." Félix azonban aludt, s mivel én transzban voltam, nem tudtam fölébreszteni. Ez az eset megtanított bennünket arra, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan, hogy ne "szenteskedjünk", s ne gondoljuk azt, bármit is hozzá tudunk tenni, vagy el tudunk venni abból, ami történik.

Ezután már napi rendszerességgel "beszéltem". Mivel egyikünknek sem volt fogalma arról, hogyan működik egy médium, s egyáltalán hogyan lesz valakiből (aki addig többé-kevésbé normális ember volt) médium, nem nagyon tudtunk a dologért tenni semmit, igaz ellene se. (Én életemben csak egyszer láttam médiumot és nagyon féltem, amikor elmentem megnézni.) Hogy transzban vagyok, az abból derült ki a számunkra, hogy a műtét után egy héttel már egy furcsa oldalfekvős pózban közvetítettem, amibe ülő helyzetből nagyon lassan oldalirányba eldőltem. Akinek volt valaha hasi műtétje az tudja, hogy a műtétet követően az ilyen mozdulatok fájdalommal járnak, a felkelés és lefekvés nagy kínlódás eredménye, és csak bizonyos begyakorolt technikával csökkenthető a kellemetlenség, ha az ember közben nem akar jajgatni, lelassítva pedig ez a mozgás szinte kivitelezhetetlen. Én azonban ilyenkor nem éreztem semmit. Utána hosszú hónapokig kemény munka következett. Mindketten elég sok régi énképünk állapotán mentünk végig. Bizony nem mindegyik volt kedvünkre való. Olyan történetekkel szembesültünk újra, melyeket az idő nem gyógyít meg (hiszen a szellem számára nincs idő), s melyeket magunknak kellett megoldani és elengedni. (Ekkor értettem meg, hogy a pszichoanalitika, ez a viszonylag fiatal tudomány, mennyire gyerekcipőben jár, s ezen megállapításomért itt kérek bocsánatot mindazoktól, akik legjobb tudásuk szerint próbálnak segíteni a lelki betegeken.) Azok a tapasztalatok, melyeket ekkor szereztünk, véleményem szerint nagy hatással voltak ránk, én személy szerint Isten ajándékának tekintem, hogy ezt a munkát, mely kizárólag saját szellemem érdekeit szolgálta, itt a földön ilyen rövid idő alatt elvégezhettem. Ekkor nyílt rá lehetőségem, hogy megismerjem magam nem csak abban, aki vagyok, hanem abban is, aki voltam és leszek. Azóta jobban megértek másokat. Azóta tudom, hogy a reinkarnáció nem azt jelenti, hogy élt valaha egy ember, aki meghalt, s most én vagyok az, hanem élt valaha egy ember, aki ugyanabból a szellemből öltött testet, amiből most én, vagyis mondhatom, hogy én vagyok az, de valójában egy másik rész vagyok, ugyanis kétszer sosem ölt testet teljesen ugyanaz a rész, és vannak ugyanabban az időben párhuzamos testöltések is. Ezért lehetek jobb vagy rosszabb vagy egyszerűen más. Ezért mindig csak önmagam vagyok, de benne vagyok a saját teljességemben (akár tetszik, akár nem). Ez a tudás megóv attól, hogy régen élt híres vagy hírhedt személyekkel azonosítsam magam, hogy skizofrén módon képzelegjek magamról, hogy túl- vagy alul értékeljem magam.

A 2000-es évek elején nagyon sok ülést és íróórát tartottam, naponta többször, gyakran éjjel is. Fontos tudni, hogy tiszta szellem soha nem dolgoztat egy médiumot másfél óránál tovább folyamatosan, mert az károsíthatja a médium idegszféráját, ezért ha a napi munka fontossága többet kíván, szüneteket iktatnak be, például elküldenek főzni, enni vagy sétálni, hogy kibillentsenek a transzállapotból. Még kórházi tartózkodásom idején megtanították az elválást, ami elég fájdalmas dolog, hiszen erős érzelmi kötődés alakult ki bennem azok iránt, akik körülvettek a szellemvilágból. Mivel minden tudatmódosult állapot a függőség veszélyével jár, igen csak rá lehet szokni a szellemvilággal való kapcsolatra is. Szellemi segítőim ezért már a kezdetekkor megtanítottak arra is, hogy ne odaát akarjak lenni (semmilyen "nemes cél" érdekében), hanem itt a földön, s ezért a mai napig hosszabb rövidebb ideig "pihentetnek", s ez megvéd attól, hogy egy álomvilágban éljek. A legtöbb médium bukása abból ered, és ezt szintén tapasztalatból tudom, hogy átlépi a hatáskörét, hogy minél többet hozzon ki magából, mert érzi a lehetőséget, hiszen a testtől független tudat számára nincsenek korlátok, s ez jó érzés. Így azonban előbb-utóbb a szellemvilág rabszolgájává válik, s mivel Isten nem tart rabszolgát, előbb-utóbb talál magának olyat is, ki dolgoztatja, ami testi és lelki betegségekhez vezet. Mi a munkánk során, bármilyen sűrű volt is a tapasztalás, csak olyan dolgokat fogadtunk el, melyek nem voltak idegenek a mindennapi emberi élettől, s hogy úgy mondjam józan ésszel is értelmezhetőek voltak. Felkészülésem másfél évében például vegetáriánus voltam (azt hiszem akkor arra volt szükségem), amikor azonban teherbe estem a műtétem miatt igen legyengült testi állapotban, segítőm (ha akarod őrangyalom) azt mondta, menjek el a boltba, vegyek csirkemellet és főzzek magamnak belőle levest. Ez elég megdöbbentő, ha valaki ideológiákban hisz, és bár az a szellemvilág, amit én megismertem, tisztel minden életet, legfontosabbnak az emberi életet tartja, ami azt is jelenti, hogy bármit megehetsz, ha megmented vele egy ember életét. Fontos volt továbbá megértenem, hogy nem jó médiummá kell lennem, hanem élnem kell a magam mindennapi életét, és azzal a tudattal kell élnem, hogy bármikor vége lehet a médiumi munkámnak, s ez épp olyan természetes, mint hogy most kapcsolatban vagyok a láthatatlan világgal. Ha nem így viszonyulnék ahhoz ami van, kiszolgáltatottá válnék, vagyis befolyásolhatóvá. Médiumitásom első három éve lényegében arról szólt, hogy ezeket a dolgokat megtanuljam - sok meglepetéssel. Énképeim (korábbi testöltéseim) között voltak például úgynevezett ismert emberek, kiknek utána lehetett olvasni életrajzokban, lexikonokban, mivel vajmi keveset tudtunk róluk, legalább is olyan aprólékosan nem ismertük őket, ahogy transzállapotban átéltem életük legfontosabb pillanatait. Hol tragikus, hol mulatságos volt tapasztalni, hogy ezekről az emberekről, mint utóbb kiderült, valóban feljegyeztek olyan történeteket a kortársak között terjengő pletykaként vagy történelmi dokumentumokon alapuló feltételezésként, amik teljes azonosságot fedtek fel az általam velük (vagy bennük?) átéltek és a leírtak között. Ha ezeket a történeteket korábban is ismertem volna, talán hiteltelennek tűnt volna önmagam előtt is a saját médiumitásom. (Így csak mások előtt tűnt annak.) Aztán megtanultam közvetíteni más lelkeket is, akik nem az én szellememből valók voltak.(Igazából ez tekinthető médiumitásnak, a saját énekkel való kapcsolat csak a tudat feletti megismerése.) A szellemvilágból érkezett (és nem megidézett!) lelkek között akadtak olyanok, kiknek neve furcsának, kitalációnak tűnt, s nem hittük, hogy éltek. Utánanéztünk, léteztek. Jártak ott, ahol szellemi vezetőink mondták, s tették amit. (Csak "belülről" minden egy kicsit más.) Közben látómédium is lettem. Ezt nem akartam tudomásul venni, mert azt hittem, hogy az a látó, aki a testet át-látja, például betegségeket, aurát lát. (Ebből te is láthatod mennyire botcsinálta médium vagyok.) Később megértettem, hogy én a lelket látom a testben, azt amit érez, azt amit gondol, azt amit akar, szóval ami az ember valójában. Nem szellem-alakokat látok, hanem élőket, ahogy író- és beszélőmédiumként sem hangokat hallok, ugyanis nem szoktam hallucinálni. Ha közvetítek, egy erőteret érzékelek, mintha húzna valami, és ezen a csatornán keresztül fogom fel mindazt, amivel kapcsolatba kerülök. Médiumi munkám során transzmédiumként is dolgozom. Ez nem azt jelenti, hogy transzban közvetítek, hanem hogy létezik számomra olyan állapot, amelyben "testen kívül" vagyok, tehát "kilépek" a testemből, és ilyenkor a tér és az idő korlátain átlépve tudok közlekedni. A száz százalékos transz azonban igen ritka, munkám során csak néhányszor fordult elő, s rendkívüli esetekben, ha a munka fontossága szükségessé tette, ez ugyanis veszélyes, és akár a médium halálával is járhat. Külső szemlélőként nem látnál mást, mint hogy fekszem az ágyon, s esetleg azt tapasztalnád, hogy a légzésem lassabb lesz. (Aki jógával foglalkozik, valószínűleg ezt jobban érti, mint én.) Az életfunkciók lelassulnak, látványos változás nincs, de könnyebbé válik a testem. (Eleinte közvetítésekkor lemértem magam, és egy hetven perces ülés után három-négy kilóval kevesebbet mutatott a mérleg, mint közvetlenül előtte, aztán egy fél óra múlva helyreállt az eredeti súlyom!) Transzmédiumi munka közben az ágyon fekszem és kilépek a testemből. Az első alkalommal nagyon furcsálltam, hogy egy vastag "kötelet" viszek magam után gondosan föltekerve, s abból eresztek le, ahogy haladok, aztán fél úton jöttem rá, hogy ez valószínűleg a "köldökzsinór", amin keresztül fenntartom az életfunkciókat, szebb nevén az életszalag. Ilyenkor át tudok menni bármin. (A buddhisták még biztos sokat tudnának mesélni nekem.) Visszagondolva úgy emlékszem, ilyenkor meg tudok változtatni lelki történéseket, vagy meg tudok mutatni valamit, amit kell, vagy jeleket tudok hagyni.

Mindez azonban egyszerű feladatnak tűnik a visszatéréshez képest. Ha csak elgondolod is a végtelen szabadságot, szerinted milyen érzés utána egy kulcslyukon át bepréselni magad egy másfél méterszer fél méteres cellába, hogy aztán ki tudja meddig abban élj, vagyis visszatérj a testbe? Én sírni szoktam. Nagy kétségbeesés szokott úrrá lenni rajtam, míg el nem fogadom újra Istent. Ennek a munkának az a kockázata, hogy sem a mások szeretete, sem a munkám iránti elkötelezettség, sem azok a dolgok, melyeket értéknek tartok, nem tudnak visszahozni ilyenkor abból az állapotból, ami odaát van. Ha a médium transzállapota előtt nem jutott el az önfeladásnak a megfelelő szintjére, bármilyen tökéletes képzésben részesült is minden másban, el fogja szakítani az életszalagot és a teste meghal. Vagyis minél nagyobb dolgot akarsz tenni, annál kevésbé vagy alkalmas médiumnak. Én magamra nézve azt tartom járható útnak, hogy mint ember egyre teljesebb életet éljek, hiszen csak mint ember végezhetem el azt a szellemi munkát, melyre a Lélek tapasztalása vezetett. Sok kudarcot, keserűséget és bajt kerültem el így. Fontosabb kérdésekben soha nem fogadtam el, amit a szellemvilág mondott, és saját szellemi vezetőim megkerülésével közvetlenül Istenhez fordultam, hogy megvizsgáljam a közlemény tartalmát, vajon nem értettem-e azt félre, s ezért nem cselekszem-e rosszul. Isten minden lélekkel közvetlenül is kapcsolatot tart, nem kellenek közvetítők hozzá, a közvetítők munkája csupán egy lehetőség, amely segítségedre lehet, de nem ment fel a saját munkád alól, ahogy választásaid következményei alól sem.

Médiumi munkám harmadik évében, 2003-ban, a Lélek közlése alapján módom lett arra, hogy a Névtelen Szellem tanításait tematikus sorrendben könyvek elkészítéséhez közvetítsem. Megbízatásom egy hét kötetes sorozatra szólt, melyhez csupán a könyvek címeit kaptam meg szellemi vezetőimtől, s mikor egy-egy könyv elkészítéséhez elérkeztünk, írómédiumként megkaptam a fejezetcímeket. Ilyenkor tíz héten át heti egy ülést tartottunk, s a beszélgetésekből készült a könyv. A sorozat kiadását 2009-ben befejeztük, hogy a következő, folytonosan megújuló feladatainkkal továbbléphessünk. Ennek a folyamatnak a része a honlapunkon olvasható Kérdezd a médiumot válaszainak közzététele, videóinkon imák, hangterápiás gyakorlatok, szellemi magyarázatok és biblia-értelmezések közvetítése.

Az én munkám valójában láthatatlan. Nem csupán azért, mert a láthatatlannal dolgozom, hanem mert számomra is beláthatatlan módon a változás folyamatában újabb spirituális kapcsolatok, szellemi tartalmak tárulnak fel előttem. Eközben nem élek másként, mint bárki más. Ugyanúgy járok dolgozni, pénzt keresek (nem a médiumitással), ugyanúgy jelen vagyok az élet vidám és szomorú helyzeteiben, mint te, csupán a nézőpontom más. Az én családom is szokott ebédelni.

(Kisné Szabó Ágnes )

Kisné Szabó Ágnes - Hogyan lettem médium? -videó

AZ EMBER: TITOK 2.

A hinduk, akik ebben a tárgykörben mély kutatásokat végeztek, sok ezer évvel előbb, mint az első nyugati tudós egyáltalán gondolkodni kezdett, tanaikat általában arra a hallgatólagos feltevésre építették, hogy van egy általános szellem, amely a világot és a benne élő teremtményeket egyidejűleg hatja át és tölti el. Ezért azt állítják, hogy az emberi szellemben önmagában rejlik az a kinyilatkoztatás, melyet keres.

Hála a tudományos irányvonalakon nyugvó nevelésnek, amely semmit sem ismer el magától értetődőnek, mi az ilyen állítást nem fogadhatjuk el. Mi csak azt ismerhetjük el, amit vitán felül állónak tudunk: saját létünk tényét. Azt valóban érezhetjük, hogy az anyagszerűnél magasabb rendű élet vesz körül bennünket - de minthogy ezt nem értékelhetjük, csak képzelődésnek minősíthetjük. Ilyen módon lett a modern ember az a különös lény, amely az istenség emlőin nevelkedik, de arról még sincs sejtelme! Ez a körben mozgó földgolyó nem keringhetne tengelye körül, ha a magjában lakozó magasabb rendű energia nem hajtaná előre. Ám a képzett szellem csak a geológia-kutatás keretében foglalkozik a földdel.
Az ember nem kételkedik szelleme létezésében - a modern élet ebben a tekintetben túlságosan sokat követel tőle -, de megmarad amellett, hogy gyanakodva szemléli a pszichológusoknak gyakran elismételt, és bőséges bizonyítékokkal alátámasztott állítását, hogy szellemének - és ennélfogva önmagának - nagyobb része tudatosság nélkül funkcionál és hogy ez a rejtett rész őt sokkal nagyobb mértékben befolyásolja, mint amennyire észrevenné vagy bevallani hajlandó volna. Bár óriási materiális vállalkozásokba bocsátkozik, amelyek néha hatalmas méretekben megváltoztatják ennek a planétának a felületét, úgy látszik mégis hiányzik belőle az akarat vagy a kívánság, vagy mind a kettő, hogy abba az ugyanilyen szükséges vállalkozásba bocsátkozzék, amely saját élete okának és céljának felfedezésére irányul. Bár egész nap folyamán és sokszor késő éjszakáig lázas tevékenységnek szenteli magát, mégsem támad soha az a gondolata, hogy élettapasztalatának mélyítésére figyelmét befelé fordítsa és saját lényének forrásai után kutasson. Szívesebben fúr gondosan kitervelt tárnákat a földbe, hogy mélyén aranyat fedezzen fel, mintsem hogy azt a fáradságot venné, hogy a saját énje legmélyebb zugaiban rejtőző, sokkal ritkább kincset kutassa fel. Nem látja be, hogy semminek nincs olyan nagy jelentősége számára, mint hogy saját életfolyamának forrását és irányát kutassa fel, mert csakis ennek az állandó hatásnak köszönheti, hogy folytatni tudja azokat a külső, világi tevékenységeket, amelyek annyira lekötik. Az önismeret tehát a legmagasabbrendű tudomány.
Mindig volt, ma is van és mindig is lesz azonban egynéhány ember, aki mégis megkísérli, hogy a napi események sodró áradatából a partra ússzék ki. Ezek arra törekszenek, hogy a külső események árján fölülemelkedő biztos talajt találjanak, ahonnan az élet és a szellem titkát szemlélhetik. Ezt általában valami nagy fájdalom, valami érzelmi krízis, vagy más megrázkódtatás hatása alatt teszik, ami azután befelé sodorja őket és ami egy időre minden olyan tevékenységet, amely saját Énjükön, a személyes Énen kívül forog, semmisnek és értelmetlennek láttat velünk. Különös, hogy az emberek csak akkor kezdenek valóban érdeklődni az élet lelki szemlélete iránt, amikor olyan ponthoz érkeztek, ahol úgy tűnik fel nekik, hogy az életet "már nem érdemes tovább élni". Ez a pillanat az, amikor a vallás és a bölcselet felé fordulnak, hogy ott találjanak vigasztalásra és megértésre és - ha ez a kettő nem elegendő - idegenszerű szakadár-kultuszokban keresnek valami eretnek világítópontot. De bárhová fordulnak is belső megvilágosodásért és irányításért: végül mindig az Én titkával kerülnek szembe, amely - bár hallgatólag - állandóan mélyebb kutatást követel. Ezért sürgősen fontos, hogy az ember ezt belássa végül és Énje megértését élete főmotívumává tegye. Mindaddig, míg ezt nem teszi, a vallás, a bölcselet, a parapszichológia - röviden: a nem érzékelhető tudáshoz vezető valamennyi út - csak megzavarja és kibillenti egyensúlyából.

*

Az élet megteremtette ugyan az embert, ám ezzel a megteremtéssel kapcsolatos misztériumok mindeddig egyáltalán nem lepleződtek le előtte. Nem meglepő tehát, ha a természet legmélyebb és legkínzóbb titka egyben a legfontosabb is. Ne habozzunk azonban szembenézni vele.
Carlyle, a zord skót, nyolcvanadik évében, amikor fürdő után éppen szárítkozott, zavarodottan pillantott öreg tagjaira és ezzel a kiáltással: "Az ördögbe is, ki vagyok hát én tulajdonképpen?" - elkezdte ráncigálni hervadt bőrét.
Carlyle szavaira a szerző ezt felelné: "A kérdés a kinyilatkoztatás kapuja."
A nagy háború óta néma forradalom ment végbe a természettudományokban. A XIX. század naiv anyagelvűsége nem látszik többé hihetőnek és szomorúan avulttá vált, míg a relativitás elmélete, a kvantumelmélet és a hullámelmélet megváltoztatta a világegyetemről vallott nézeteinket. Amint a szilárd atomot elektronokká rombolták szét és ez az ősi éterben feloldódott, a materialista elveszítette matériáját! Elkezdünk a régiek elméleteivel, Babylonia, Egyiptom és India tanításaival foglalkozni - de ezt most már a modern tudomány fényénél végezzük. Halmozódnak a bizonyítékok, hogy a tudomány nemsokára - ha más fogalmazásban is - ugyanazokat a dolgokat fogja mondani, mint ezek a feledésbe merült régiek.
A szerző könyveiben és cikkeiben ismételten megjósolta, hogy a XX. század széles keretek között fogja megélni az élet rejtélyének értelmes és a tudomány elismerte módon végbemenő leleplezését. Ez a jövendölés nem alapos ok nélkül hangzott el. Mert csak akkor kezd majd az emberiség értelmes módon együttműködni a természettel, hogy világegyetemünk rejtett tervét megvalósítsa. Nem véletlen, ha olyan jelentős tudós, mint Millikan is kénytelen elismerni: "Életünk folyamán több új kapcsolatot találtunk a természettudományok között, mint amennyit valamennyi megelőző kor együttvéve napvilágra hozott, és úgy látszik, hogy a felfedezések áramlása mind mostanáig sem apadt el." Még nem is oly régen történt, hogy a tudomány a világot a géptervező művészet fogalmaival fejezte ki. Az anyag egyszerűen csak tömör és változhatatlan képződmény, szilárd atomok gyűjteménye volt és semmi több. A világmindenség - gép, amelyben nincs semmi rejtélyes. A tudomány most a matematikai fizika kifejezéseit használja megállapításaiban. A mindenség egy sor matematikai vonatkozású jelképpé vált. Így tettük meg az utat az anyagszerűtől a szellemiig. A következő lépést akkor tesszük meg, amikor majd minden mai kutató kinyilvánította már véleményét. A fizika akkor majd barátságosan kezet nyújt a metafizikának. Akkor fogja majd a tudomány a világot bölcseleti kifejezésekkel magyarázni. Az Universum nem lesz se gépies, se tisztán jelképi. A haladottabb gondolkodók máris közelednek azokhoz a következtetésekhez, amelyekre ez a könyv rámutat és amelyeket a szerző egy jövendő munkája majd még tisztábban megvilágít.
Nem volt tisztára véletlen, ha a XIX. század tudósai, mint Kelvin, Poincaré, Raleigh és Helmholtz a feltűnést keltő és váratlan felfedezések láttán indíttatva érezték magukat a világegyetemet illető régebbi nézeteik megváltoztatására. A Röntgen-sugár, az elektron és a kvantumelmélet volt az a három felfedezés, amely megingatta a szilárd talajt a magabízó materialista lába alatt. Egyben összerombolták gépszerű világépületét is és a kutatások olyan sorát indították el, amelyek a mai fizikust már teljesen eltérítik saját területéről.
Hogyan kezdjen most hát hozzá az ember, hogy az Én titkába behatoljon? A szerző nem tartja érdemesnek, hogy belebocsátkozzék egyrészt a szellemi kutatás mai állásának általános felvázolásába, másrészt a különböző hitvallások és bölcseletek pozitív értékeibe és korlátainak ismertetésébe, amelyek ennek a kutatásnak a szempontjából az emberiség feleletét jelentik. Egy ilyen áttekintés kritikailag mérlegelő ítéletre kényszerítené, amit elutasít magától, mert enélkül is már túlságosan sok fölösleges bírálat és túlságosan kevés hasznos építőmunka mutatkozik a világon. Hadd törődjön tehát csak a maga dolgával, ne zavarjon senkit, mindenki iránt a jóakarat szellemében dolgozzék és örüljön, hogy van még más olyan fény is, amely a lét veszedelmei között megmutatja az embernek a biztos utat. Kizárólag ebben a szellemben ajánlja fel munkálkodását és reméli, hogy az egyeseknek hasznára válik, mint ahogy élete sötét napjaiban maga is örült volna, ha hasonló segítséget kaphat.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

AZ EMBER: TITOK 1.

Az első gondolat, amely a gyermek tudatát hosszabb időszakra leköti, a személyes Én élménye. Az utolsó gondolat, amely az elmúláskor a szellemmel együtt az agy földi székhelyét elhagyja, ugyanennek az Én-nek szól. És a születés és halál közé eső évek folyamán - azokban az években, amelyek az életnek hétköznapi eseményekből, akaratlan komédiákból, alkalmi tragédiákból, rövid napsütésből és hosszabb árnyékból összetett képét mutatják - a legtöbb ember főleg szintén ugyanezzel az Énnel foglalkozik.

Ezt az Ént különösképpen titokzatos homály veszi körül, és kevesebbet tud önmagáról, mint az őt környező világon bármiről.
Az ember azonban nincs tudatában önmagát illető tudatlanságának. Csak ha ráeszmél az Én érzetére és elkezd magamagán gondolkodni, csak akkor támad fel benne ez a tudat. Akkor önmaga számára a legeslegnagyobb, a Szfinx talányával versenyző rejtéllyé válik és legfőbb problémája ugyancsak önmaga lesz. Ha van benne elég bátorság és elhatározottság, hogy folytonosan kérdéseket intézzen az élethez, hogy emberi tapasztalatait balítélet nélkül boncolja, csodálkozni fog, mennyire képtelen megérteni az igazságot, a teljes igazságot, amely ahhoz a nagy életerőhöz fűződő viszonyára vonatkozik, amelyben minden dolog mozog és létezik és amelynek ő maga is csak egyik kifejezési formája.
Nekünk, akik csak gyönge tévelygők vagyunk a hatalmas, hallgatag kozmikus fejlődésben, meg kell gondolnunk, hogy ez a világmindenség legmagasabbrendű látható kifejezését az emberben érte el, akinek bonyolult természete megtestesíti az egyszerűbb jelenségekben található legtöbb elemet és elvet. Ezért remélhetjük, hogy az ember sikeres elemzésének során megtalálhatjuk magát az első kulcsát is a Világmindenségnek. A mai tudomány általános világfelfogásában a tárgyi Universum mindinkább néhány szimbólumra korlátozódik, melyet a természet az emberi tudat számára nyújt. A relativitás törvénye az anyagot és az időt ilyenképpen levezetett fogalmakként mutatja be, a kvantum-elmélet pedig annyira eltérített már bennünket attól a régimódi meghatározástól, amely az anyagot mint "tömeget" fogja fel, hogy az éles elméjű tudós előbb-utóbb kénytelen belátni: a tudományos kutatás határai nem léphetők át, amíg a tapasztalat jelenlegi határait át nem léptük.
Inge dékán mondja valahol: "Csillagászati nézőpontból tekintve csak egynapos lények vagyunk." A tudományos kutatás egyik szomorú eredménye, hogy mélységesen tudatossá válik számunkra mindannak a számtalan formának a mulandósága, amelyből a világegyetem összetevődik. Kénytelenek vagyunk az elmúlás tényén elmélkedni és időnként megborzadunk minden emberi erőfeszítés hiábavalóságának gondolatától. Ez magyarázza minden vallás létét.
Az embernek valódi Énje megismerésére irányuló törekvéséből keletkezett valamennyi vallás - nagyok és kicsinyek egyaránt -, számos bölcsészeti rendszer és néhány tudomány, valamint azok a homályos és ma már letűnt titkos tanítások és szertartások, amelyek az őskor misztérium-templomaihoz vezettek. Azonban e történelmi erőfeszítések mellett is rendkívül csekély azoknak a száma, akik önmagukról azt állíthatják, hogy eléggé hatalmukban tartják ezt az életet - olyan csekély, hogy legtöbben közülünk csak menekülünk önmagunk elől és berzenkedve fogadjuk azt a hitelét vesztett hitet, hogy nem az ember feladata a világ titkainak megoldása. Elfogadjuk érthetetlenségét és beleszokunk abba a gondolatba, hogy szellemi tudatlanságunk és emberi gyöngeségünk korlátait sohasem léphetjük át teljesen. Különös, mennyire zavarba jön mindig az emberi szellem, ha önmaga felől gondolkodik. Ez az alázatos magatartás, ez a félszeg félelem, hogy a léttől kicsikarjuk rejtegetett titkát, ami néha az élet szellemi oldalával szemben lustaságig és közömbösségig fajul, méltatlan az emberhez, aki ma látszólag a legértelmesebb és leghatalmasabb teremtmény. A normális ember tudása saját Énje felől többé-kevésbé testének, mint tökéletes, húsból, vérből és csontokból összerakott szervezetnek közönséges élményére korlátozódik. Ennek a szervezetnek a fejében valahol található egy agynak nevezett szürkésfehér massza, amelynek bonyolult tekervényei között megy végbe a gondolkodás folyamata és amely a benyomásokat, gondolatokat és bizonyítékokat termeli. Ezenkívül azt is tudja, hogy ebben a testben időről-időre különböző érzések - mint vágy, nemi ösztön, szerelem, gyűlölet, féltékenység, félelem, stb. - keletkeznek, amelyek fizikai síkon megfelelő cselekvésre késztetik, aszerint, hogy az érzések közül véletlenül éppen melyik az uralkodó. Az átlagember számára ezekből a dolgokból szövődik össze Én-je. Egyebet alig tud önmagáról és köznapi élete legtöbb eseményével kapcsolatban megelégszik ezzel a korlátolt elképzeléssel. Az ember ezzel az elképzeléssel valóban egészen jól leélheti az életét és elég kielégítőnek is találhatja, feltéve, hogy nem kezd el gondolkozni a dolog felől. De tegyük fel egy pillanatra, hogy az ember valóban nem más, mint ez a testi alak - és aztán próbáljuk meg felismerni az ilyen feltevés teljes jelentőségét. Adva van egy teremtmény, aki különböző fajtájú fizikai anyagokból és vegyi elemekből tevődött össze, amelyeket egy bőrzsák foglal magában. Ezek az élettelen és látszólag értelem híjával lévő alkotóelemek, mint amilyen a szénsav, nitrogén és foszfor, amelyek az emberben találhatók, ezekben a kapcsolatukban mégis bizonyos élő elvet, különleges életerőt mutatnak fel és azt a képességet, hogy ez a lény intelligensen és okszerűen gondolkodjék és céltudatosan cselekedjék.
Nem rendkívüli titok-e ez? Megoldotta-e vajon valaha egyetlen tudós is? A felelet: senki. Miért? Mert az egész világon nem akadt még tudós, aki képes lett volna ezeket a lényeges vegyi alkatelemeket egy olyan önmaga-alkotta hasonnemű lényben összeállítani, amely azután úgy élt, mozgott, beszélt és cselekedett volna, mint az ember. Másfelől sok tudós fejtette ki véleményét és főleg anyagelvűségi alapon okos és ügyes rendszereket és elveket épített fel, hogy számunkra az embert megmagyarázza. Minden elmélet próbája azonban végső eredményben vagy a laboratóriumi kísérlet, vagy az élet tapasztalata lehet. Ha majd e tudósok egyike a kémia művészetének segítségével embert tud alkotni, csak akkor - de nem előbb - bizonyította be elméletét. A tudomány, amely egyéb dolgokról annyi mindent állapított meg, még mindig nagyon keveset tud az emberben megnyilatkozó láthatatlan életerőről. De az igazság felé halad, és ezért reménykedhetünk. Sir James Jeans, mint a tudomány fejlesztésére alakult brit társaság elnöke, állapította meg egyik évi összejövetelük alkalmával: "A tudomány megadta az embernek a természet fölött való uralmat, mielőtt még az önmaga fölötti uralom birtokában lett volna. Tudásban minden nemzedék a másik vállán áll, de mindabban, ami önmagát illeti, mindenki ugyanazon a talajon." Kemény tények ezek, de nem változtathatunk rajtuk. Ha van kivezető út, az nem a kevesebb, hanem a több tudás irányába vezet. A lélektan reményt nyújt arra, hogy az ember hosszú történelme során először fog engedelmeskedni az "Ismerd meg önmagadat!" parancsának.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)