2013. augusztus 7., szerda

Menny és pokol titkai








Az öreg szerzetes az út mentén ült. Szemét lehunyta, lábát keresztbe tette,
keze az ölében nyugodott, így elmélkedett. 

 

Meditációját hirtelen egy szamuráj nyers, követelődző hangja szakította félbe:

- Hé, öreg! Taníts meg, mi a menny és a pokol!

Az agg először úgy tett, mintha nem hallotta volna, semmi jelét sem adta, hogy
válaszolni óhajt. Ám szemhéja lassanként felemelkedett, szája szögletében
halvány mosolyféle játszott, ahogy a harcos szemlátomást másodpercről
másodpercre türelmetlenebbül várta a feleletet.

- Te kívánod tudni menny és pokol titkait? - szólt végre. - Te, aki oly ápolatlan
vagy? Kezedhez és lábadhoz szenny tapad. Hajad fésületlen, leheleted bűzös,
kardod rozsdás és elhanyagolt. Csúf vagy, s fura gúnyát adott rád anyád. Te,
épp te kérdezel engem mennynek és földnek titkairól?

A szamuráj irtózatosat káromkodott. Kirántotta kardját, és feje fölé emelte.
Arca karmazsinvörösre váltott, nyakán ujjnyira kidagadtak az erek, míg arra
készült, hogy lecsapja a szerzetes fejét.

- Ez a pokol - szólt halkan az öreg, épp abban a pillanatban, amikor a penge
zuhanni kezdett.

A másodperc tört része alatt elképedés, félelemmel vegyes tisztelet lett úrrá a
marcona hadfin, meg együttérzés és szeretet e szelíd lény iránt, aki nem
sajnálta kockára tenni saját életét, hogy őt taníthassa. Félúton megállította
fegyverét, s szeme megtelt a hála könnyeivel.

- Ez pedig - magyarázta a szerzetes - a menny.