A teozófia azt tanítja, hogy az ember szelleme, az igazi, isteni Énje halhatatlan, örök és elpusztíthatatlan. Az embernek ez az elmúlhatatlan szelleme sok földi élet tapasztalatain keresztül fejlődik tökéletességre. Csak a test hal meg, és nem az ember igazi Énje, a valódi egyéniség a testi fátyol mögött.
Az ezüstfonál
Így az aura látható a fizikailag öntudatlan, haldokló személy körül, aki fizikai testén kívül van, felette lebeg, de azzal összekapcsolja egy erőáramlat, ami kellemes, ezüstös fénnyel csillog. Ez az áramlat a fizikai és a finom fizikai testek fejei között folyik, így kötve össze azokat. Ameddig ez az áramlás fennáll, addig lehetőség van a fizikai ébredésre. Ha megszakad, mint a halál pillanatában, akkor nincs többé lehetőség a visszatérésre.
A fonál elszakad
A haldokló személy ideiglenesen visszatérhet testébe, és szemét kinyitva láthat jelenségeket a túlsó világból, említést tehet olyan emberekről, akik fizikailag nincsenek jelen. Ha elérkezik a halál tényleges pillanata, az ’ezüstfonál’ elszakadni, és az ember maga felemelkedni látszik, mintha felszabadult volna valamiféle gravitációs vonzás alól. Habár nem teljesen biztos, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a halál pontos időpontja mindannyiunk számára ki van jelölve. Akár így van, akár nem, a pillanat eljön, a fonál elszakad, az ember megszabadul testétől, és többé nem ébred fel benne. A halál jelei megjelennek, földi élete bevégeztetett.
Az elmúlt élet áttekintése
Az ember a haldoklásnál csaknem minden esetben olyan öntudatlan, mint álomba merülésnél. Eltávozik – mondhatni egy sóhajtással – ebből a világból a következőbe. Általában el van foglalva egy visszatekintési folyamattal, amelyben az éppen befejezett élet eseményei tiszta megvilágításban elhaladnak lelki szemei előtt: az okok és okozataik, a sikerek és következményeik, a hibák és rendbetételük, mindezeket meglátja és összefüggéseiket felismeri. Ez az áttekintési folyamat nagyon fontos, mivel ebből szűrődik ki némi bölcsesség, az éppen lezárt élet eredménye. Ezért kellene szellemileg, érzelmileg és fizikailag nyugodtnak lennünk a halál előterében, nehogy túlzott gyászunkkal zavarjuk szerettünket ebben a fontos folyamatban. Ő most már a finomabb testében él, az érzelmi testben, ezért különösen érzékeny a gondolati és érzelmi energiákra. Nyugodtan, önmérséklettel fordítsuk felé szerető gondolatainkat, áldással és azzal a vággyal, hogy haladjon befelé a belső világokba. A teozófia arra tanít minket, hogy ne annyira saját nagy veszteségünknél időzzünk hosszasan, mint inkább az ő szellemi gyarapodásánál, mert szellemi nyereség megszabadulni a fizikai testtől és korlátaitól, mihelyt elvégezte értékes munkáját, de nem előbb. Ez a teozófiai válasz a kérdésre: ’Tudatában volt-e az elhunyt a halál folyamatának?’
A HALÁL UTÁNI ELSŐ TAPASZTALATOK
Az ébredés
Az áttekintés befejeződött, ezt egy teljesen öntudatlan időszak követi, ami harmichattól negyvennyolc óráig váltakozik, egyéntől függően. Ezután ébredés következik, és az elhunyt, gyakran még nem lévén tudatában annak, ami történt, körülnéz. Csaknem minden esetben barát vagy rokon várja őt; ha egy ilyen sem lenne, hogy üdvözölje, akkor a segítők nagy seregének tagja lép elő fogadására, akiknek az a feladatuk, hogy üdvözöljék az újonnan érkezetteket. Ezek a segítők magasan képzett szolgálatteljesítő sereg tagjai, akik megbízatása az a különleges munka, hogy segítsék az újonnan érkezetteket. (C.W. Leadbeater: Invisible Helpers [Láthatatlan segítők]). Üdvözlik az újonnan érkezetteket, elmagyarázzák a megváltozott körülményeiket, és segítenek nekik hozzászokni azokhoz olyan könnyen, amennyire csak lehetséges. Csak néhányan, ha egyáltalán vannak ilyenek, lépnek be napjainkban abba a világba anélkül, hogy valamilyen segítő kéz fogadná és támogatná őket az első szakaszban. Ez a teozófiai válasz a kérdésre: ’Milyen életbe lépünk be halál után?’
Nem idegen tájék
Vajon milyen természetű is ez az élet? Itt elmondok valamit, amit talán nehéz elhinni, de amióta tudom, hogy igaz, és igen jelentős, ki kell mondanom. Az a világ, ahová barátaink távoztak, és ahová mi is készülünk, ha időnk elérkezik, nem idegen tájék, mivel oda minden éjjel elmegyünk, mialatt fizikai testünk alszik. Az alvást találóan és helyesen nevezik a halál ikertestvérének. Mi továbbmegyünk, és ugyanannak tartjuk azokat, mert mialatt a fizikai test alszik, abban a testben vagyunk ébren, amit a halál után fogunk használni. Álmaink részben az abban a világban élt élet zavaros emlékei, amelyeket az ébredést követően visszahozunk, mint például az a kellemes, légies, lebegő mozgást, amit a gondolat ösztönöz a fizikain túli világokban. Ebből egészen természetesen következik, hogy a halál utáni élet világa meghitt hely. Az alvás és a halál között a különbség az, hogy alvás alatt az ’ezüst fonál’, ami testünkkel összeköt bennünket, nincs elszakadva. Halál esetében a fonál elszakad, és minthogy nincs összeköttetésünk a fizikai testtel, abba többé nem térhetünk vissza.
A fizikain túli világ és a tudatosság állapota, amibe a halál során belépünk, két osztályból, illetve természeti síkból áll, az érzelmi vagy asztrális és a mentális síkból. Az előbbinek, az érzelminek emberi és angyali lakói vannak, a látvány és más formák láthatók az elhunytak számára (C.W. Leadbeater: The Astral Plane [Az asztrális sík]). Az utóbbinak, a mentálisnak, szintén megvannak a saját lakói és jelenségei, de az eltávozottak tapasztalása, mialatt ott élnek, szubjektívebb és egyénibb. (C.W. Leadbeater: The Devachanic Plane [A devacsáni sík])
A személyiség típusának és jellemének hatása
A következő általános elv, amit szeretnék kifejteni, hogy azok a körülmények, amelyekben egy személy halála után találja magát, nagymértékben függ vérmérsékletétől és annak az életnek a minőségétől, amit a fizikai síkon élt. Mi mindannyian személyiségünk ablakain keresztül látjuk a környező világot. A derűs természetű, barátságos egyén a halál után derűs, barátságos világra ébred, míg a mélabús, önközpontú hipochonder szomorú, lehangolt, némileg magányos világra – nem azért, mert az a világ magányos, hanem mert az önközpontú egyén senkit semmire nem ösztönöz és képtelen barátságot kötni. Szerencsére a fájdalom, az unalom és az elszigeteltség, amit az ilyen emberek tudat alatt maguknak létrehoztak, az élettel szembeni beállítottságuk megváltoztatására készteti őket.
Nincs halál
’Valaki azt mondta: ’Ez a halál.’
És én, gyengeségben, félelemmel osonva éjen át
Körülnéztem.
És lám! Nincs hátborzongató kísértet, csak egy halovány, édes arc,
Egy édes, felemelő anyai arc, gyöngédségtől, kegyelemtől égő,
’Te nem vagy a halál’ kiáltottam, mert az élet legfennköltebb képzelete
Sem írta le a halált ilyennek énnekem;
’Nem a halál vagy, a vég?’
Nyájas módon jött a felelet: ’Barátom,
Nincs halál! Én a Kezdet vagyok, nem pedig a Vég!’
John Oxenham
Geoffrey Hodson - A halál kapuján át:
http://www.teozofia.hu/Olvas/58_A_halal_kapujan_at.html
Így az aura látható a fizikailag öntudatlan, haldokló személy körül, aki fizikai testén kívül van, felette lebeg, de azzal összekapcsolja egy erőáramlat, ami kellemes, ezüstös fénnyel csillog. Ez az áramlat a fizikai és a finom fizikai testek fejei között folyik, így kötve össze azokat. Ameddig ez az áramlás fennáll, addig lehetőség van a fizikai ébredésre. Ha megszakad, mint a halál pillanatában, akkor nincs többé lehetőség a visszatérésre.
A fonál elszakad
A haldokló személy ideiglenesen visszatérhet testébe, és szemét kinyitva láthat jelenségeket a túlsó világból, említést tehet olyan emberekről, akik fizikailag nincsenek jelen. Ha elérkezik a halál tényleges pillanata, az ’ezüstfonál’ elszakadni, és az ember maga felemelkedni látszik, mintha felszabadult volna valamiféle gravitációs vonzás alól. Habár nem teljesen biztos, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a halál pontos időpontja mindannyiunk számára ki van jelölve. Akár így van, akár nem, a pillanat eljön, a fonál elszakad, az ember megszabadul testétől, és többé nem ébred fel benne. A halál jelei megjelennek, földi élete bevégeztetett.
Az elmúlt élet áttekintése
Az ember a haldoklásnál csaknem minden esetben olyan öntudatlan, mint álomba merülésnél. Eltávozik – mondhatni egy sóhajtással – ebből a világból a következőbe. Általában el van foglalva egy visszatekintési folyamattal, amelyben az éppen befejezett élet eseményei tiszta megvilágításban elhaladnak lelki szemei előtt: az okok és okozataik, a sikerek és következményeik, a hibák és rendbetételük, mindezeket meglátja és összefüggéseiket felismeri. Ez az áttekintési folyamat nagyon fontos, mivel ebből szűrődik ki némi bölcsesség, az éppen lezárt élet eredménye. Ezért kellene szellemileg, érzelmileg és fizikailag nyugodtnak lennünk a halál előterében, nehogy túlzott gyászunkkal zavarjuk szerettünket ebben a fontos folyamatban. Ő most már a finomabb testében él, az érzelmi testben, ezért különösen érzékeny a gondolati és érzelmi energiákra. Nyugodtan, önmérséklettel fordítsuk felé szerető gondolatainkat, áldással és azzal a vággyal, hogy haladjon befelé a belső világokba. A teozófia arra tanít minket, hogy ne annyira saját nagy veszteségünknél időzzünk hosszasan, mint inkább az ő szellemi gyarapodásánál, mert szellemi nyereség megszabadulni a fizikai testtől és korlátaitól, mihelyt elvégezte értékes munkáját, de nem előbb. Ez a teozófiai válasz a kérdésre: ’Tudatában volt-e az elhunyt a halál folyamatának?’
A HALÁL UTÁNI ELSŐ TAPASZTALATOK
Az ébredés
Az áttekintés befejeződött, ezt egy teljesen öntudatlan időszak követi, ami harmichattól negyvennyolc óráig váltakozik, egyéntől függően. Ezután ébredés következik, és az elhunyt, gyakran még nem lévén tudatában annak, ami történt, körülnéz. Csaknem minden esetben barát vagy rokon várja őt; ha egy ilyen sem lenne, hogy üdvözölje, akkor a segítők nagy seregének tagja lép elő fogadására, akiknek az a feladatuk, hogy üdvözöljék az újonnan érkezetteket. Ezek a segítők magasan képzett szolgálatteljesítő sereg tagjai, akik megbízatása az a különleges munka, hogy segítsék az újonnan érkezetteket. (C.W. Leadbeater: Invisible Helpers [Láthatatlan segítők]). Üdvözlik az újonnan érkezetteket, elmagyarázzák a megváltozott körülményeiket, és segítenek nekik hozzászokni azokhoz olyan könnyen, amennyire csak lehetséges. Csak néhányan, ha egyáltalán vannak ilyenek, lépnek be napjainkban abba a világba anélkül, hogy valamilyen segítő kéz fogadná és támogatná őket az első szakaszban. Ez a teozófiai válasz a kérdésre: ’Milyen életbe lépünk be halál után?’
Nem idegen tájék
Vajon milyen természetű is ez az élet? Itt elmondok valamit, amit talán nehéz elhinni, de amióta tudom, hogy igaz, és igen jelentős, ki kell mondanom. Az a világ, ahová barátaink távoztak, és ahová mi is készülünk, ha időnk elérkezik, nem idegen tájék, mivel oda minden éjjel elmegyünk, mialatt fizikai testünk alszik. Az alvást találóan és helyesen nevezik a halál ikertestvérének. Mi továbbmegyünk, és ugyanannak tartjuk azokat, mert mialatt a fizikai test alszik, abban a testben vagyunk ébren, amit a halál után fogunk használni. Álmaink részben az abban a világban élt élet zavaros emlékei, amelyeket az ébredést követően visszahozunk, mint például az a kellemes, légies, lebegő mozgást, amit a gondolat ösztönöz a fizikain túli világokban. Ebből egészen természetesen következik, hogy a halál utáni élet világa meghitt hely. Az alvás és a halál között a különbség az, hogy alvás alatt az ’ezüst fonál’, ami testünkkel összeköt bennünket, nincs elszakadva. Halál esetében a fonál elszakad, és minthogy nincs összeköttetésünk a fizikai testtel, abba többé nem térhetünk vissza.
A fizikain túli világ és a tudatosság állapota, amibe a halál során belépünk, két osztályból, illetve természeti síkból áll, az érzelmi vagy asztrális és a mentális síkból. Az előbbinek, az érzelminek emberi és angyali lakói vannak, a látvány és más formák láthatók az elhunytak számára (C.W. Leadbeater: The Astral Plane [Az asztrális sík]). Az utóbbinak, a mentálisnak, szintén megvannak a saját lakói és jelenségei, de az eltávozottak tapasztalása, mialatt ott élnek, szubjektívebb és egyénibb. (C.W. Leadbeater: The Devachanic Plane [A devacsáni sík])
A személyiség típusának és jellemének hatása
A következő általános elv, amit szeretnék kifejteni, hogy azok a körülmények, amelyekben egy személy halála után találja magát, nagymértékben függ vérmérsékletétől és annak az életnek a minőségétől, amit a fizikai síkon élt. Mi mindannyian személyiségünk ablakain keresztül látjuk a környező világot. A derűs természetű, barátságos egyén a halál után derűs, barátságos világra ébred, míg a mélabús, önközpontú hipochonder szomorú, lehangolt, némileg magányos világra – nem azért, mert az a világ magányos, hanem mert az önközpontú egyén senkit semmire nem ösztönöz és képtelen barátságot kötni. Szerencsére a fájdalom, az unalom és az elszigeteltség, amit az ilyen emberek tudat alatt maguknak létrehoztak, az élettel szembeni beállítottságuk megváltoztatására készteti őket.
Nincs halál
’Valaki azt mondta: ’Ez a halál.’
És én, gyengeségben, félelemmel osonva éjen át
Körülnéztem.
És lám! Nincs hátborzongató kísértet, csak egy halovány, édes arc,
Egy édes, felemelő anyai arc, gyöngédségtől, kegyelemtől égő,
’Te nem vagy a halál’ kiáltottam, mert az élet legfennköltebb képzelete
Sem írta le a halált ilyennek énnekem;
’Nem a halál vagy, a vég?’
Nyájas módon jött a felelet: ’Barátom,
Nincs halál! Én a Kezdet vagyok, nem pedig a Vég!’
John Oxenham
Geoffrey Hodson - A halál kapuján át:
http://www.teozofia.hu/Olvas/58_A_halal_kapujan_at.html
