Az eredményes élet pszichogenezise mindenkor
kettõs természetû. Egy külsõ és egy belsõ részre tagozódik. A követendõ módszer
tehát belsõ világunk és külsõ magatartásunk képzésére egyenlõ súlyt fektet.
Az akarat, koncentratív képesség, imagináció,
karakterológiai ismeretek, az önanalízis és szimbólumfejtés tehetségének
fejlesztését éppoly fontosnak tartja, mint bizonyos feltételek betartását a
külsõ viselkedésben. Mert szavaink, mozdulataink mind önkénytelen rituálék,
amelyek erõket indítanak el, különféle hatásokat provokálnak környezetünkbõl,
végül visszahatnak ránk.
Ha összehasonlítunk egymással két embert, akik
közül az egyik az életnek úgynevezett "fõszereplõje", vagyis kreatív,
lendületes, akcióiban sikeres és népszerû, a másik pedig árnyékbanjáró,
önbizalomhiánytól kínzott, tipikusan "peches" karakter - látni
fogjuk, hogy a kettõ felépítésében, általános viselkedésében milyen mélyreható
különbségek mutatkoznak.
A "peches" ember folytonosan
siránkozik, panaszkodik, régi sérelmeit beszéli. Sértõdöttsége esetleg oly
mély, hogy fuldokolva magában tartja e tartalmat, de gondolatai medrét
színültig tölti vele. Arckifejezése, testtartása, minden pórusa ezt az
atmoszférát árasztja. Ha valamit elmond, elõadását pesszimisztikus
megjegyzésekkel tarkítja. Rendszerint feltételes módban beszél ott, ahol
határozottságra és lendületre volna szükség. "Ha esetleg..." -
"Azt hiszem, amennyiben lehetséges volna, úgy talán..."- "Bár
nem vagyok biztos benne" - "Várjunk... én nem tudom... hátha..."
- ezek a kedvenc kifejezései.
A "szerencsés" ember derûs és
határozott. Soha nem panaszkodik. Akkor sem siránkozik, ha valami csapás éri.
Bajai recitálásával nem terheli tehetetlen környezetét, mert ösztönösen tudja,
hogy ebben nincsen semmi konstruktív. Ha problémáját valakivel megbeszéli,
olyan embert választ ki e célra akiben megvannak a segítség feltételei. Mert a
szolidaritás az emberi együttélés alapja. Senki sem maradhat teljesen önmagába
zártan. Élete bizonyos pillanataiban feltétlenül szüksége van megnyilatkozásra
és olyan inspirációkra, amelyeket csak egy másfajta, saját egyéniségét
kiegészítõ lénytõl kaphat. Ezt a szolgálatot azonban egyedül attól kívánja, aki
nyújtani tudja. A panasz, a minden életjelenségre rávetített kedvetlenség,
sérelmeink kántálása olyan koldushoz tesz bennünket hasonlóvá, aki sietõ,
begombolkozott emberekhez szegõdik az utcán, és türelmetlenül odavetett
alamizsnákból próbálja összehozni szükségleteit. A kifacsart tagokkal,
szenvedéstõl eltorzult arccal az utcasarkon némán vonagló koldus szintén nem
arat többet nyomorúságos filléreknél, amelyek legfeljebb napi tengõdését
fedezik de állapotán, helyzetén egyáltalában nem változtatnak. Ez a magatartás
a kívülállókból még sohasem váltott ki olyan döntõ akciót, amely a koldust
kivételes pozícióba emelte volna. Az attitûd maga a sors tehát; a
rituálé, amellyel ezt az életformát idézzük, a magunkévá tesszük.
A "szerencsés" ember állító módban
beszél. Olyan célokat tûz ki, amelyeket elérhet, ha megteszi érte a szükséges
erõfeszítéseket. S õ tudja, hogy megteszi. Bizakodása nem irreális optimizmus,
hanem meggyõzõdés abban, hogy ideáljainak megvalósítása a legnagyobb mértékben
tõle függ.
A "peches" ember mindenben halogató
taktikával él. Szereti megvárni, mit cselekszenek mások, mielõtt õ tenne
valamit. Ha végül is akcióra kerül a sor, akkor nehézkes, a részleteket
firtatja, idejét és erejét aprólékos, aggályos gondolatokra pazarolja. Mindig
elkésik, vagy túl korán érkezik.
A "szerencsés" ember nem odáz el
semmit. Tennivalóit, amint felmerülnek, elintézi. Nem vár mások példájára,
hanem cselekszik. Munkájánál nem veszteget idõt aprólékos pepecseléssel, hanem
nagy vonalakban dolgozik. A részletek lebonyolítására csodálatosképpen mindig
talál megfelelõ segítõtársakat. Természetesen pontos. Jókor érkezik. Meglepõ
érzékkel választja ki az alkalmakat. Társaságát keresik. Egyengetik az útját.
Puszta atmoszférája: készsége és aktivitása támogatókat idéz. Mindig ad pozitív
erõket áraszt, vonz, leköt és meggyõz, tehát kap: barátságot, érdeklõdést,
jóakaratot.
A típusok meghatározása persze nem ilyen merev.
A két véglet között a variációk óriási skálája húzódik. Figyelemmel kell
lennünk arra is, hogy a "szerencsés", "sikeres" ember
gyakran egyáltalában nem boldog, s fõként nem harmonikus. E fogalmakat ezért
mindig magasabb értelmükben használjuk. Aki csak színlel, ügyeskedik, minden
gesztusával saját önzõ érdekét szolgálja, s belül csupa rideg könyörtelenség,
kapzsiság, az átmeneti sikereit is belsõ zûrzavar, bosszúságok, szorongások
között éli át, s külsõ elbukása éppoly biztos, mint pszichikai összeomlása. Siker
az, ha valaki önmagát is meggyõzi, felemeli, átvilágítja, mialatt konstruktív
célja felé törekszik. Szerencse az, ha valami nagyszerû ideál kreatív
szolgálata közben másoknak is adni képes. Nemcsak vezetékké lesz, hanem
gyûjtõmedencévé válik, színültig telik gyógyító, megújító erõkkel. Nincs
ennél nagyobb karrier és örök értékûbb gazdagság.
A kérdésre, hogy vajon
az is pozitív emberré változhat-e ilyen értelemben, aki eddig részben vagy
egészen a negatív irány szenvedõje volt, a válasz: igen. A mindennapi életben
alkalmazott mágia által.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
