A karma állandóan visszahoz bennünket az
újraszületésbe, hozzákötöz bennünket a születés és halál kerekéhez. A jó karma
ugyanolyan kérlelhetetlenül húz vissza minket, mint a rossz, és a jó
tulajdonságainkból formált lánc éppoly erősen és szorosan köt minket, mint a
hibáinkból kovácsolt.
Hogyan vessünk hát véget a kötelékek
szövésének, hiszen az embernek gondolkodnia és éreznie kell, amíg él, a
gondolatok és érzések pedig állandóan karmát teremtenek? A felelet erre a
Bhagavad Gita nagyszerű leckéje, a harcos hercegnek tanított lecke. Ezt a
leckét nem a remete, és nem is a tanuló kapta, hanem a győzelemért küzdő
harcos, az országa szolgálatával teljesen elfoglalt herceg.
Nem a cselekvésben, hanem a vágyban, nem a
tettben, hanem a gyümölcséhez való ragaszkodásban rejlik a cselekedet megkötő
ereje. Egy tettet azzal a vággyal követünk el, hogy gyümölcsét élvezzük,
ráállunk egy útirányra azzal a vággyal, hogy eredményeihez hozzájussunk. A
lélek elvár valamit, a természetnek pedig válaszolnia kell erre; kért, a
természetnek pedig meg kell adnia. Minden okhoz hozzákötődik annak okozata,
minden tetthez annak gyümölcse, és a vágy az a zsinór, ami a kettőt összeköti,
a fonál, ami közöttük van. Ha ezt fel lehetne égetni, a kapcsolat megszűnne, és
ha a szív összes bilincse összetörik, a lélek szabaddá válik. A karma tehát nem
köti meg többé; az ok és okozat kereke ugyan tovább foroghat, de a lélek
felszabadult életté vált.
„Ezért állandóan cselekedd azt, ami kötelesség,
ragaszkodás nélkül. Aki ragaszkodás nélkül cselekszik, az valóban a
Legfelsőbbet éri el.”
Ahhoz, hogy ezt a karma-jógát, – a cselekvés
jógáját, ahogy nevezik, – végezzük, minden tettünket pusztán kötelességből kell
végeznünk, mindent a törvénnyel összhangban cselekedve. Az ember így, a létezés
minden síkján, ahol a törvényhez alkalmazkodni igyekezve működik, arra
törekszik, hogy olyan erővé váljék, amely az isteni akarattal a fejlődésért
dolgozik, és tevékenységét minden szakában tökéletes engedelmességnek veti alá.
Ily módon minden cselekedete áldozati természetű, azokat a törvény kereke
forgásának ajánlja fel, nem pedig a gyümölcsökért, amiket az eredményezhet. A
cselekedetet kötelességként végzi, a gyümölcsét pedig örömmel adja át az
emberek megsegítésére. Semmi köze nincs hozzá, az a törvényhez tartozik, annak
szétosztását a törvényre hagyja. Erről a következőt olvashatjuk:
„Akinek művét nem a vágy formálja, akinek
tetteit a bölcsesség tüze emészti föl, azt a tudók ’bölcs’-nek nevezik.
Aki nem ragaszkodik tettének gyümölcséhez,
mindig elégedett, menedéket sehol sem keres, az nem tesz semmit, még ha
cselekszik is.
Aki nem vágyik semmire, elméjén és énjén
uralkodik, mentes minden sóvárgástól és csak testével cselekszik, az bűnt nem
követ el.
Aki megelégszik azzal, ami számára önként
kínálkozik és az ellentétpároktól megszabadult, aki nem irigy, aki sikerben és
kudarcban egyensúlyban marad, azt, bár cselekszik, tettei nem kötik.
Akiből kihalt a dolgok iránti vonzódás,
harmonikus, gondolatai a bölcsességben megállapodottak, tettei áldozatok, annak
minden tette elenyészik.”
Test és elme teljes aktivitásukkal dolgoznak: a
test végez minden testi cselekedetet, az elme minden mentálisat, de az Én
nyugodt marad, háborítatlan, nem használja örökkévaló lényegét az idő láncainak
kovácsolására. A helyes cselekedetet sosem hanyagolja el, hanem mindig
megbízhatóan viszi véghez a rendelkezésre álló erők korlátján belül, a lemondás
a gyümölcshöz való ragaszkodásról nem jelent semmiféle henyélést vagy
gondatlanságot a cselekvésben:
„A tudatlanok a tettekhez való ragaszkodásból
cselekszenek, óh Bhárata, de a bölcs a világ javáért dolgozzék, ragaszkodás
nélkül.
A bölcs nem zavarja meg a tetteken még csüngő
tudatlanok fejét, hanem Énvelem összhangban működve, tegyen vonzóvá minden cselekvést.”
Az az ember, aki eléri a ’tétlenség a
tevékenységben’ állapotát, megtanulta a karma megszüntetésének titkát: a
tudással megsemmisíti a cselekvést, amit a múltban hozott létre, a jelen
tevékenységét pedig önfeláldozással égeti fel. Ekkor eléri azt az állapotot, –
amiről az ’isteni János’ beszél a Jelenések Könyvében, – amiben az ember nem
hagyja el többé a templomot. Mert a lélek sok-sok alkalommal kimegy a
templomból az élet rónáira, de eljön az idő, amikor ’Isten templomának egyik
oszlopává’ válik. Ez a templom a felszabadult lelkek világa, és csak azoké,
akik semmihez sem kötik hozzá magukat, mert mindenhez hozzákapcsolhatják
magukat az Egy Élet nevében.
A vágy ezen bilincseit, a személyiség vágyának,
sőt, az egyéniség vágyának bilincseit is tehát össze kell törni. Láthatjuk,
hogyan kezdődik el a szétzúzás – és itt szokott egy olyan hiba előfordulni,
amit sok fiatal tanuló hajlamos elkövetni, olyan természetes és könnyű hiba,
hogy állandóan előjön.
Nem azzal semmisítjük meg a szív bilincseit,
hogy megpróbáljuk a szívet megölni. Nem azzal szakítjuk el a vágy béklyóit,
hogy kővé változunk, vagy érzéketlen vasdarabbá. A tanítvány, felszabadulásához
közeledve még érzékenyebbé válik, nem pedig kevésbé érzékennyé, még
gyengédebbé, nem pedig keményebbé válik. Mert a tökéletes ’tanítvány, aki
olyan, mint a Mester’, az, aki a külvilág minden érintésére válaszol, akire
minden hat és mindenre reagál, aki mindent érez, és mindenre válaszol, aki épp
mivel semmit sem kíván önmagának, képes mindenkinek mindent odaadni. Egy ilyen
embert nem tarthat fogva a karma, nem készít köteléket, amely a lelket leköti.
Amint a tanítvány egyre inkább az isteni élet vezetékévé válik a világ felé,
semmit sem kér, csak annyit, hogy csatorna legyen, mind szélesebb medrű,
amelyben a nagy élet folyhat. Egyetlen kívánsága, hogy nagyobb tartállyá
váljék, minél kevesebb akadállyal önmagában, ami az élet kiáradását
akadályozná. Semmi másért nem dolgozva, csak hogy szolgálhasson, ez a
tanítványság élete, amiben a megkötő bilincsek összetörnek.
Van viszont egy kötelék, amely sosem szakad el,
a valódi egység köteléke, ami nem béklyó, mert nem tekinthető különállónak, az,
ami eggyé teszi az Egyet a Mindennel, a tanítványt a Mesterrel, a Mestert a
tanítvánnyal – az isteni élet, amely állandón előre és felfelé húz bennünket,
de nem köt a születés és halál kerekéhez. A vágy húz vissza bennünket a földhöz,
először az, amit itt élvezünk, majd egyre magasabb vágyak a szellemi tudásra,
szellemi növekedésre, szellemi odaadásra, amelyek teljesülésének még megvan a
földi összetevője. Amikor minden befejeződik, mi az, ami a Mestereket még az
emberek világához köti? Semmi, amit a világ nyújthatna nekik. Nincs a földön az
a tudás, amit ne tudnának; nincs az a hatalom a földön, amivel ne
rendelkeznének; nincs további tapasztalat, ami életüket gazdagíthatná; nem
létezik semmi, amit a világ adhatna nekik, ami visszahúzhatná őket a
születésbe. És mégis jönnek, mert egy belülről és nem kívülről jövő isteni
kényszer küldi őket a földre, – amit különben lehet, hogy örökre
elhagyhatnának, – hogy segítsenek testvéreiknek dolgozni évszázadokon,
évezredeken keresztül, azért az örömért és szolgálásért, amely szeretetüket és
békéjüket kimondhatatlanná teszi. Semmi olyan nincs, amit a föld adhat nekik,
kivéve azt az örömet, hogy lássák, mint növekszik a többi lélek hozzájuk
hasonlóvá, elkezdve osztozni velük a tudatos isteni életben.
(Annie Besant – Karma Az Ok Okozat Törvénye)
