Mit jelent számomra a halál?
Egy rövid kitérővel elmondanám, mit
jelentett számomra akkoriban a halál és az, ami utána következik. Ez nagyon
ezoterikus területnek tűnhet a ma embere számára. Ha így is van, a könyv
elolvasása után mindenki közelebb kerülhet hozzá. S legyen bár misztikus és
egzotikus, én innen indultam.
Gyermekkoromban az átalakulást tekintettem a legvarázslatosabb dolognak. A halált ideiglenes állomásnak láttam a lélek soha véget nem érő utazásán, amely egy földművest királlyá vagy egy királyt földművessé tehet. Az előttünk álló és mögöttünk sorakozó végtelenül sok élet lehetősége azt jelentette, hogy a lélek száz és száz mennyet és poklot tapasztalhat meg. A halál semminek sem vet véget; végtelen kalandok előtt nyit utat. Ám egy mélyebb szinten jellegzetesen indiai vonás nem vágyni az állandóságra. A vízcsepp párává válik, amelyet nem látunk, a párából viszont gomolygó felhők keletkeznek, a felhőkből pedig visszahullik az eső a földre, hömpölygő folyamok alakulnak ki belőle, és végül összeolvadnak a tengerrel. Meghalt-e a vízcsepp mindezek során? Nem, minden alkalommal másként fejeződött ki. Ugyanilyen káprázat az, hogy térben és időben rögzített testem van. Egy vízcsepp a testemben az előző nap még óceán, felhő, folyó vagy forrás is lehetett. Erre emlékeztetem magam, amikor a mindennapi élet kötöttségei túlságosan megbéklyóznak.
A gyermekek és a halál
A hagyományos nyugati vallások a
másvilágot az anyagi világhoz hasonlónak tekintették. A mennyország, a pokol, a
purgatórium vagy a túlvilág más birodalmai valamely távoli térségben, az égbolt
felett vagy a föld alatt helyezkedtek el. Gyermekkorom Indiájában a túlvilág egyáltalán nem
valamiféle hely volt, hanem egyfajta tudatállapot, a létezés sokmillió síkjának
egyike, amelyben a mindenség a létét ünnepli.
Ha megkérdeztem a nagymamámtól,
hogy hol van a mennyország, mindig a házra mutatott, ahol éltünk, és nemcsak
azért, mert tele volt szeretettel, hanem mert tudta, hogy minden további nélkül
egyszerre sok világ is elfoglalhatja ugyanazt a teret. Ezt ahhoz
hasonlíthatnánk, mint amikor egy nagyzenekart hallgatunk, amelyben vagy száz
hangszeren játszanak, és mindegyik hangszer hangja ugyanabban a térben és
időben van jelen. Ha úgy kívánjuk, a maga egységében hallgathatjuk a zenét, de
figyelmünket egy adott hangszerre is irányíthatjuk, sőt még az egyes hangokat
is elkülöníthetjük, amelyeket ezen a hangszeren játszanak. Egyik hangrezgés sem
szorítja ki a másikat. Ha fülünk csak egyetlen hangot volna képes hallani, nem
észlelnénk a zenemű többi részét. Ha hallása több, ám azonos hangtartományban
lévő hangra – mondjuk a hegedűére, a fuvoláéra és a kisfuvoláéra – terjedne ki,
a valóság nagy részétől el lennénk zárva, mert csupán egy szűk hangsávra
volnánk ráhangolódva.
A természetben minden rezgés
egyidejűleg létezik, de csak azt tapasztaljuk meg, amit látunk.
Természetszerűleg tartunk attól, amit nem látunk, és mivel a halál elragadja a
szemünk elől az embereket, félünk tőle. Ezzel szemben csakugyan
védtelen voltam én is. Egy kedves háziállat halála nyugtalanná tett és
elszomorított; nagyapám halála, amely váratlanul, az éjszaka közepén
következett be, teljesen kétségbe ejtett. Öcsém fel-alá rohangált a házban,
miközben azt kiáltozta, hogy „Hova lett? Hol van?”. Csak évekkel később jöttem
rá, hogy erre az „itt és mindenütt” a helyes válasz.
A különféle létsíkok a tudat
különböző rezgéstartományait jelenítik meg. A fizikai anyag világa csupán egy
bizonyos rezgésszám kifejeződési formája.
(Évtizedekkel később lenyűgözve olvastam, hogy a fizikusok szerint a
világegyetemnek van egy háttérzaja, amelynek jellegzetes hangja a zenei B-hez
hasonlít, habár rezgésszáma milliószor kisebb, mint az ember által hallható
hangoké.)
(Deepak Chopra: Élet
a halál után)
