2014. március 2., vasárnap

Rudolf Steiner: Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?


Feltételek

Minden emberben vannak szendergő állapotban olyan képességek, amik által Magasabb Világokra vonatkozó megismerésekhez juthat. A misztikus, a gnosztikus, a teozófus mindig beszéltek egy Lélek- és egy Szellemvilágról, amik számukra éppúgy léteznek, mint ahogy létezik fizikai szemmel látható, fizikai kezekkel tapintható világ.


Hallgatójuk minden pillanatban így szólhat: amiről ez beszél, én is tapasztalhatom, ha bizonyos – bennem ma még szendergő – erőket fejlesztek ki. Csak arról lehet szó, hogy az ilyen képességek kifejlesztéséhez mi módon kezdjünk hozzá. Útmutatást ehhez csak olyanok adhatnak, akikben már megvannak ezek az erők. Amióta csak létezik emberi nem, volt mindig egy olyan iskolázás, amin keresztül olyanok, kik magasabb képességekkel rendelkeztek, azoknak adtak útmutatást, akik éppen ilyen képességeket kerestek. Ilyen iskolázást rejtett iskolázásnak neveznek; és az oktatást, amit benne nyernek, szellemtudományi, vagy rejtett oktatásnak. Ilyen elnevezés természetszerűen félreértést keltő. Aki hallja, abban könnyen felmerül a csábító gondolat, hogy azok, akik ilyen iskolázásban tevékenykednek, különleges előnyt élvező embercsoportot akarnak alkotni, amely tudását önkényesen titkolja el embertársai elől. Sőt – gondolható -, lehet, hogy ilyen tudás mögött esetleg semmi érdemleges nincsen. Ugyanis, ha igazi tudás lenne – ezt gondolni nagy a kísértés –, nem kellene titkot csinálni belőle: nyilvánosan közölhető lenne, előnyeit minden ember számára hozzáférhetővé téve.

Akik a rejtett tudás természetébe beavatást kaptak, a legkisebb mértékben sem csodálkoznak rajta, hogy a nem beavatottak így gondolkodnak. Amiben a beavatás titka áll, csak az értheti meg, aki ezt a lét magasabb titkaiba történő beavatást bizonyos fokig tapasztalta. Felvethető a kérdés: ilyen körülmények között a be nem avatott egyáltalán hogyan érleljen emberi érdeklődést az úgynevezett rejtett tudás irányában? De már egy ilyen kérdés alapját a rejtett tudás lényegéről való teljesen téves képzet alkotja. Ténylegesen ugyanis a rejtett tudással sem állunk másként, mint az ember minden egyéb tudásával és képességével. Az átlagember számára, ez a rejtett tudás semmilyen más vonatkozásban nem titok, mint amiért titok az írás annak, aki nem tanulta. És amint mindenki, aki a helyes utakat hozzá megválasztja, megtanulhat írni, úgy mindenki válhat nem csak tanítvánnyá, de a rejtett tudás tanítójává, aki hozzá a megfelelő utakat megkeresi. Egyetlen vonatkozásban eltérők még a körülmények a külső tudástól és képességektől. Szegénység, kultúrkörnyezet miatt, amikbe született, hiányozhat valaki számára a lehetőség, hogy az írásművészetet elsajátítsa; a magasabb világokbeli tudás és képesség elérésére nem létezik akadály annak a számára, ki ezeket komolyan keresi.

Sokan hiszik, hogy a magasabb tudás mestereit itt, vagy amott fel kell keresni, hogy felvilágosításokat kapjunk tőlük. Itt két dolog helytálló. Először is, az, aki magasabb tudásra törekszik, semmilyen fáradozást, semmilyen akadályt nem sajnál, hogy egy beavatottat felkeressen, aki a világ magasabb titkaihoz vezetheti. Másrészt azonban tisztában lehet avval is mindenki, hogy a beavatás minden körülmények között meg fogja találni őt, ha a megismerés utáni komoly és méltó törekvés áll fenn. Mert van egy valamennyi beavatott számára természetes törvény, ami arra indítja őket, hogy az őt megillető tudást egyetlen kereső embertől se vonják meg. Van azonban egy éppolyan természetes törvény, aminek értelmében senkinek sem adható ki bármi is a rejtett tudásból, amire nem hivatott. És a beavatott annál tökéletesebb, mennél szigorúbban vallja e két törvényt. A valamennyi beavatottat átfogó szellemi kötelék nem külső, azonban a két nevezett törvény szilárd kapcsokat képez, amik a kötelék alkotórészeit összetartják. Benső barátságban is lehetsz egy beavatottal: lényétől el vagy választva addig, míg magad is beavatottá nem válsz. A beavatott szívét, szeretetét legteljesebb értelemben magadénak tudhatod: titkát azonban majd akkor bízza csak rád, ha éretté váltál rá. Hízeleghetsz, gyötörheted: mi sem bírhatja arra, hogy valamit is eláruljon, amiről tudja, nem árulható el, mert fejlődésed fokán a titok számára a megfelelő fogadást lelkedben nem vagy képes még biztosítani.

Azok az utak, amik az embert egy titok fogadására éretté teszik, pontosan meghatározottak. Irányukat a Szellemvilágokban, hol a beavatottak a magasabb titkokat őrzik, eltörölhetetlen örök betűk jelölik. Régi, „történelmünk” előtti időkben a Szellem Templomai külsőleg is láthatók voltak, ma, amikor életünk annyira szellemtelenné vált, a külső szem számára látható világban nem találni őket. Szellemileg azonban mindenütt megvannak; és mindenki, aki keres, megtalálhatja azokat.

Az ember csak a maga lelkében találhatja meg azokat az eszközöket, amik a beavatottak ajkát felnyitják számára. Bizonyos tulajdonságokat meghatározott magas szintre kell kifejlesztenie, akkor a legmagasabb szellemi kincsek juthatnak osztályrészéül.

A kezdetet a lélek bizonyos alapdiszpozíciója kell képezze. Ezt az alapdiszpozíciót a szellemi kutató az igazság és megismerés iránti tisztelet, devóció ösvényének hívja. Csak aki az ezzel az alapdiszpozícióval rendelkezik, lehet szellemi tanítvány. Aki ezen a területen tapasztalatokkal rendelkezik, tudja, milyen hajlamok mutatkoznak már gyermekkorukban azoknál, kik később szellemi tanítványokká lesznek. Vannak gyerekek, kik szent félénkséggel tekintenek fel egyes általuk tisztelt személyekre. Olyan tisztelet ébred bennük irányukban, mely szívük legbensőbb alapjában tiltja meg a kritika, ellenvetés bármilyen gondolatának keletkezését. Ezek a gyerekek olyan ifjakká és hajadonokká serdülnek, kiknek jólesik, ha bármi tiszteletreméltóra tekinthetnek fel. Az emberek e sorából sok szellemi tanítvány kerül ki. Ha álltál már egy tisztelt férfiú ajtaja előtt és első látogatásodkor érezted a szent tiszteletet a kilincset megnyomva, hogy a szobába lépj, ami „szentély” a számodra, úgy olyan érzés nyilatkozott meg benned, ami kezdemény lehet későbbi szellemi iskolázásod számára. Minden felnövekvő ember részére szerencse, ha hajlamként hord magában ilyen érzéseket. Csak ne képzeljük, hogy ezek a hajlamok az alázatosság és szolgaság csírái. Az emberek iránti előbb gyermeki tisztelet az igazság és megismerés iránti tiszteletté lesz. A tapasztalat tanítja, hogy a szabad fejhordozás azoknak sajátja, kik tiszteletet tanultak meg adni ott, ahol a tisztelet helyénvaló. S mindenütt, ahol az a szív mélységeiből fakad, helyénvaló.

Ha nem fejlesztjük magunkban azt az alapvető érzést, hogy létezik valami magasabb annál, amik vagyunk, úgy nem találjuk meg magunkban az erőt sem, hogy a magasabbhoz fejlődjünk tovább. A beavatott csak azáltal küzdötte ki az erőt, hogy fejét a megismerés magasságaiba emelje, hogy a szívét a tisztelet, a devóció mélységeibe vezette. Csak az alázat kapuján áthaladva hódítható meg a Szellem magaslata. Igazi tudást csak úgy érhetsz el, ha megtanultad becsülni ezt a tudást. Biztos, az embernek megvan a joga rá, hogy szemét a fény felé fordítsa, ezt a jogát azonban meg kell szereznie. A szellemi életben törvények épp úgy léteznek, mint a materiálisban. Dörzsölj megfelelő anyaggal üvegrudat és elektromossá válik, azaz: erőt nyer ahhoz, hogy kis testeket vonzzon magához. Ez egy természeti törvénynek felel meg. Ha kevés fizikát tanult, megérti ezt az ember. És éppen úgy tudja, ha a szellemtudomány alapelemeit ismeri, hogy a lélekben kifejlesztett valódi devóció minden érzése olyan erőt fejleszt, mely a megismerésben előbb, vagy utóbb továbbvihet.

Aki hajlamaiban hordozza a tiszteletadó érzéseket, vagy az a szerencséje, hogy megfelelő neveléssel ültették benne el azokat, sokat hoz magával, ha későbbi életében a magasabb megismeréshez vezető utat keresi. Aki ezt az előkészítést nem hozza magával, már a megismerési ösvény első lépcsőjén nehézségekre talál, ha nem vállalja el, hogy a devóció diszpozícióját önneveléssel energikusan hozza létre magában. Korunkban különlegesen fontos, hogy ennek a pontnak teljes figyelmet szenteljünk. Civilizációnk inkább a kritikára, az ítéletre, az elítélésre hajlik, csak kevéssé a devócióra, az odaadó tiszteletre. Gyermekeink már jóval többet kritizálnak, mint odaadással tisztelnek. Azonban minden kritika, minden bíráló ítélet épp annyira űzik el a lélek magasabb megismeréshez szolgáló erőit, mint ahogyan minden odaadó tisztelet fejleszti azokat. Semmit se akarunk ezzel civilizációnk ellen beszélni. Nem arról van itt szó, semmiképp, hogy civilizációnk felett kritikát gyakoroljunk. Éppen a kritikának, az öntudatos emberi ítéletnek, a „vizsgáljatok meg mindent, s a legjobbat tartsátok meg” – magatartásnak köszönhetjük kultúránk nagyságát. Az ember sohase érte volna el korunk tudományát, iparát, közlekedését, jogviszonyait, ha nem gyakorolt volna mindenütt kritikát, ha nem mindenütt ítéletének mércéjét alkalmazta volna. Amit azonban így külső kultúrában nyertünk, a magasabb megismerésbeli, a szellemi életbeli megfelelő veszteséggel kellett megfizetnünk. Hangsúlyozni kell, hogy a magasabb tudás vonatkozásában nem az emberek, hanem az igazság és megismerés iránti tiszteletről van szó.

Azt az egyet azonban mindenkinek tisztán kell látnia, hogy aki teljesen napjaink külsőségessé vált civilizációjában ragad meg, igen nehéz a dolga, ha a magasabb világok megismeréséhez akar hatolni. Akkor képes csak rá, ha energikusan dolgozik önmagán. Olyan időben, amikor a materiális lét viszonyai egyszerűbbek voltak, könnyebben juthatott szellemi felemelkedéshez az ember. A tiszteletreméltó, a szentnek-tartást igénylő jobban elkülönült az egyéb világbeli viszonylatoktól. Egy kritikus korban az ideálokat alábecsülik. A tisztelet, az alázat, az imádat és csodálat helyébe más érzések lépnek. Korszakunk ezeket az érzéseket egyre jobban szorítja háttérbe, úgyhogy a köznapi élet az embernek csak igen kismértékben nyújtja őket. Aki magasabb megismerést keres, önmagában kell létrehoznia, ő maga kell, hogy lelkébe töltse azt. Ez stúdiummal nem megy, csak az élet által történhet. Aki szellemi tanítvánnyá akar válni, annak energikusan kell devócióra nevelnie magát. Környezetében, élményeiben mindig azt kell felkeresnie, ami csodálatra, a tisztelet felkeltésére képes indítani. Ha egy emberrel találkozva gyengéit ócsárolom, magasabb megismerőerőtől fosztom meg magam, ha kiválóságaiba szeretetteljesen merülök el, úgy gyűjtöm az ilyen erőt. A szellemi tanítvány ügyeljen állandóan rá, hogy ezt az útmutatást kövesse. Tapasztalt szellemi kutatók tudják, mekkora erőt köszönhetnek annak a körülménynek, hogy mindig, minden dolgot illetően, ismételten csak a jót tekintik és a bíráló ítélettől tartózkodnak. Ez azonban nem maradhat külsődleges életszabály, hanem lelkünk legbensejét kell birtokba vennie. Az ember kezében van, hogy tökéletesedjék, hogy idővel teljesen megváltozzék. Ezt az átváltozást azonban legbensőbbjében, gondolatéletében kell végrehajtania. Nem elég, ha egy lény irányában külsőségesen tanúsítok magatartásommal tiszteletet. Ezt a tiszteletet gondolataimban kell hordoznom. A szellemi tanítványnak azzal kell kezdeni, hogy a devóciót gondolatéletébe veszi fel. A tiszteletlenség, az elutasító kritika gondolataira kell tudatában ügyelnie. És egyenesen törekednie, hogy a devóció gondolatait ápolja magában.

Minden pillanat, amelyben nekilátunk felfedezni, hogy tudatunkban mi minden rekedt meg a világ és élet irányában tanúsított elutasító, bíráló, kritikus ítéletek vonatkozásában: minden ilyen pillanat közelebb visz a magasabb megismeréshez. És felemelkedésünk gyors lesz, ha az ilyen pillanatban tudatunkat csak a világ és élet felé irányuló csodálattal, tisztelettel, alázattal eltöltő gondolatokkal telítjük. Akinek ilyen dolgokban van tapasztalata, tudja, hogy minden ilyen pillanatban az emberben olyan erők ébrednek, amik egyébként szendergő állapotban maradnának. Ezáltal az ember szellemi szemei nyílnak meg, aminek révén az ember olyan dolgokat kezd maga körül látni, amiket előzőleg nem láthatott. Kezdi felfogni, hogy előzőleg az őt körülvevő világnak csak egy részét látta. Az ember, aki elébe lép, most teljesen más alakban mutatkozik meg, mint előbb. Habár ezzel az életszabállyal még nem lesz képessé pl. látni azt, amit emberi aurának írnak le. Ehhez ugyanis még magasabb iskolázás szükséges. Azonban ehhez a magasabb iskolázáshoz csak azáltal juthat el, ha előzőleg energikus devóció-iskolázáson haladt át.

A szellemi tanítvány „megismerési útra” lépése a külső világ számára zajtalanul és észrevétlenül történik. Senkinek sem kell változást venni észre rajta, kötelességeit, mint annakelőtte, elvégzi, foglalatosságait, mint előbb, ellátja. A változás egyes-egyedül a lélek külső szem előtt rejtett belső oldalával megy végbe. Mindenekelőtt a minden igazán tiszteletreméltó felé való devóció-diszpozíció sugározza be az ember egész lelkivilágát. Ebben az egy alapérzésben találja meg középpontját egész lelki élete. Amint a nap sugaraival minden elevent életben tart, a tisztelet úgy élteti a szellemi tanítványnál a lélek valamennyi érzését.

Nem könnyen hinné el kezdetben az ember, hogy olyan érzéseknek, mint a tiszteltnek, hódolatnak és így tovább, valami köze lehet megismeréséhez. Ez onnét van, hogy az ember hajlik rá, hogy a megismerést valami önmagában megálló képességnek tekintse, ami semmi kapcsolatot sem tart azzal, ami egyébként zajlik a lélekben. Nem veszi azonban tekintetbe ekkor, hogy a lélek az, aki megismer. S a lélek számára az érzések az, ami a testnek a táplálékát alkotó anyagok. Ha a testnek kenyér helyett követ adunk, tevékenysége elhal. Hasonlóan van a lélekkel. Számára tisztelet, hódolat, devóció, tápláló szubsztanciák, amik egészségessé, erőssé tesznek; mindenekelőtt a megismerés tevékenységére erőssé. Lebecsülés, antipátia, megvetés az elismerésre-méltó irányában – a megismerő-tevékenység megbénulását és elhalását okozzák. – A szellemi kutató számára ez a tény az aurán mutatkozik meg. Olyan lélek, aki tisztelő, devóciós érzéseket sajátít el, aurájában változást idéz elő. Bizonyos sárgásvörösnek, barnásvörösnek jellemezhető szellemi színárnyalatok tűnnek el és helyükbe kékesvörösek lépnek. Ezáltal azonban felnyílik a megismerőképesség. Olyan környezetebeli tényekről szerez tudomást, amikről sejtelme sem volt. A tisztelet a lélekben szimpatikus erőt ébreszt és ennek révén a körülöttünk lévő lények tulajdonságai, amik másként rejtve maradnának, közel kerülnek hozzánk.

Még hatékonyabbá lesz az, amire a devóció révén törekszünk, ha ehhez más érzésforma is szegődik. S ez abban áll, hogy az ember elsajátítja, hogy egyre kevésbé adja oda magát a külvilág benyomásainak, viszont eleven belső életet fejlesszen ki. Valaki, ha a külvilág egyik benyomásától a másikhoz vágtat, s mindig „szórakozást” keres, nem talál utat a szellemtudományhoz. A szellemi tanítvány ne tompuljon el a külvilág felé; azonban gazdag belső élete szabjon irányt, ahogyan benyomásainak odaadja ínagát. Ha érzelmekben gazdag és elmélyült lelkű ember halad szép hegyvidéken, mást él át, mint egy érzelmekben szegény valaki. Csak amit bensőnkben élünk át, nyújtja a kulcsot a külvilág szépségeihez. Az egyik tengeren utazik s csak kevés belső élmény járja át lelkét; a másik ugyanekkor a Világszellem örök beszédét hallja; a teremtés titkos rejtélyei tárulnak fel számára. Meg kell tanulnunk bánni saját érzéseinkkel, képzeteinkkel, ha a külvilággal tapasztalatban gazdag viszonyt akarunk kialakítani. A külvilág minden jelenségében isteni nagyszerűséggel teljes; az Istenit azonban először saját lelkünkben kell tapasztalnunk, ha a környezetben akarjuk megtalálni. – A szellemi tanítvány számára lényeges, hogy teremtsen életében olyan pillanatokat, amikben csendben és magányosan merül önmagába. Azonban ne a maga Én-je dolgainak adja magát oda e pillanatokban. Ez az ellentétéhez vezetne annak, ami szándékában áll. E pillanatokban inkább teljes csendben engedje utánhangzani azt, amit átélt, amit a külső világ mondott neki. Minden virág, minden állat, minden cselekedet e csendes pillanatokban még nem sejtett titkokat fog elárulni. És ezáltal arra készül elő, hogy a külvilág új benyomásait egészen más szemmel lássa; mint annakelőtte. Aki csak benyomást benyomásra akar élvezni, megismerőképességét tompítja el. Aki azonban az élvezetet követően, az élvezetből megnyilvánulni enged valamit a maga számára, ápolja és neveli megismerőképességét. Arra kell csak szoktatni magát, hogy ne csak az élvezetet engedje utánhangzani, hanem a további élvezetről történő lemondással, az élvezettet benső tevékenységgel dolgozza fel. Az akadály veszélye itt igen nagy. Ahelyett, hogy magában dolgozna, könnyen ennek ellentétjébe eshet, hogy u.i. az élvezetet még tejesen ki akarja meríteni. Nem szabad alábecsülni, hogy a tanítvány számára itt a tévedés beláthatatlan forrásai nyílnak. Ugyanis lelke csábítóinak egész seregén kell áthaladnia. Mindegyik „Én”-jét akarja megkeményíteni, saját magába zárni, neki azonban fel kell azt a világ számára nyitnia. Keresnie kell az élvezetet; mert csak az által közelít feléje a külvilág. Ha az élvezet iránt elfakul, olyanná lesz, mint az a növény, mely környezetéből semmi tápanyagot nem képes magába szívni. Ha azonban megáll az élvezetnél, önmagába zárul be. Csak a maga számára valamit – a világ számára semmit se – jelentővé válik. Akármennyire is szándékszik aztán magában élni, akármennyire akarhatja ápolni „Én”-jét: a világ kiküszöböli. Annak a számára: halott. A szellemi tanítvány az élvezetet csak a világ számára való nemesedés eszközének tekinti. Az élvezet tudósító a számára, aki a világról tájékoztatja; azonban az élvezet tájékoztatása után a munkához fordul. Nem azért tanul, hogy a megtanultat saját tudáskincseként halmozza fel, hanem, hogy a megtanultat a világ szolgálatába állítsa.

Minden szellemtudományban van egy olyan alapelv, amit nem szabad megszegni, ha valamilyen célt akarunk elérni. Minden szellemi iskolázásnak be kell ezt a tanítványba vésnie. S így szól: minden megismerés, amit csak tudásod gazdagításáért keresel, hogy csak kincseket halmozz fel magadban, eltérít utadról; minden megismerés azonban, amit azért keresel, hogy az emberi nemesedés és a világfejlődés útján érettebbé válj, egy lépéssel előre visz. Ez a törvény kérlelhetetlenül megköveteli, hogy szem előtt tartsák. És nem válunk előbb szellemi tanítványokká, amíg ezt a törvényt életünk zsinórmértékévé nem tettük. A szellemi iskolázásnak ez az igazsága ebbe a rövid mondatba foglalható: Minden idea, ami nem válik ideállá számodra, lelkedben kiöl egy erőt; minden idea azonban, ami ideáloddá válik, benned életerőket teremt.

-  Rudolf Steiner -