A teremtett létben egyedül az ember van abban a
kiemelt helyzetben, hogy megtapasztalhatja a halált, átélhet valamit, amit
halálnak nevezünk. Ez az emberek világának kiváltsága. A halál megértéséhez
tekintsünk először az ember négyes felépítésére!
A legdurvább test a fizikai, az anyagi test,
ennél valamivel finomabb az étertest, az élettest. Az étertest nagyon fontos a
halál szempontjából. Minden, ami él, éteri testtel rendelkezik. Az ember
életerőktől, életenergiáktól duzzadó étertesttel születik, s ahogy öregszik, és
közeledik a halál felé, úgy lesz ez az étertest egyre energiaszegényebb. Amikor
a halál bekövetkezik, az éteri burok, ami odáig a fizikai testet éltette,
elhagyja azt.
A szellemtudományi megközelítés szerint
halálnak nevezhetjük azt az állapotot, amikor a szellem és a fizikai test
kapcsolata végleg megszakad. Az ember egy olyan létező, akiről azt mondhatnánk,
hogy egy testet öltött szellemi lény. Amikor az ember esténként lefekszik,
akkor a szellem átmenetileg kilép a fizikai testből, de mégis egyfajta
összeköttetés marad közöttük. Ezt az összeköttetést bizonyos szellemi
tanításokban ezüstszálnak, ezüstfonálnak hívják, amelynek mentén a szellem
visszatalál a fizikai testbe. Amikor esténként lefekszünk, és a szellem kilép a
fizikai testből, abban az esetben is történik egyfajta szétválás, de ez nem
végleges, reggel visszajön a szellem - optimális esetben - és az ember
felébred. Ezért mondják az alvást a halál kistestvérének, vagy nevezik az
elalvást kis halálnak is, ugyanis nagyon hasonló dolgon megyünk át minden egyes
este, amikor lefekszünk, ahhoz, mint amikor meghalunk.
Ezen az élményen csak az ember megy keresztül,
hiszen az ember alatti létezők - az állatvilág, a növényvilág és az ásványvilág
- nem rendelkeznek egyedi szellemmel. A szellemi tanítások náluk
csoportszellemről beszélnek. Hiába hasonlít például egy állat halála külsőleg
egy ember halálához, szellemi szempontból teljesen más folyamatok zajlanak le.
Míg, ha megvizsgáljuk az ember fölötti létezőket, tehát az angyalok,
arkangyalok, és egyéb lények világát, azt tapasztaljuk, hogy ők nem
rendelkeznek fizikai testtel. Ezért nem élhetik át a fizikai test és a szellem
szétválását. Ha úgy határozzuk meg az ember halálát, hogy ez a fizikai testnek
és az egyéni szellemnek, ami odáig abban a fizikai testben élt, a végleges
szétválása, ezen az élményen csak az emberek mehetnek át, mert az ember alatti
létezők egyéni szellemmel, az ember feletti létezők pedig fizikai testtel nem
rendelkeznek.
Ha visszamegyünk az időben pár ezer évet, a
régi kultúrákban a szellem halhatatlanságába vetett hit alapigazságnak
számított. Egyértelmű volt az emberek számára, hogy ők átmenetileg vannak
fizikai testben. Ahogy telt, múlt az idő, és a szellemek egyre jobban
belemélyedtek a fizikai testbe, ez a tudás, ez a bölcsesség elveszett. Egyre
inkább csak a különféle szellemi vezetők és papok ismerték. Az elmúlt pár száz
évben pedig eljutott odáig az emberiség, hogy szinte teljesen elveszett a
szellem halhatatlanságáról szóló tudás.
Ezzel együtt megjelent a haláltól való félelem,
s az ember halhatatlanságának tagadása. Kialakult az a képzet, hogy az ember a
halállal megsemmisül. Ezzel a képzettel a különféle vallások, szellemi utak,
beavatási iskolák mindig is harcoltak. A vallások tanították a halál utáni
létet, arról is tanítottak, hogy mi történik az emberrel a halála után. Az
egyes beavatási utakon és szellemi iskolákban pedig meg is tapasztalhatta a
tanítvány a beavatás révén, hogy mi történik a halál után. A beavatás által -
ami nagyon sok misztériumiskolában alapvető folyamat volt - az ember még
életében képes abba a világba áttekinteni, ahová majd a halála után kerül. Azok
az emberek, akik átmentek a beavatáson, megtapasztalták azt a világot, ahová
halála után kerül az ember.
A XII-XIII. század körül kezdett kialakulni az
a nézet, hogy a halál az életfolyamat végét jelenti. Ez az a korszak, amikor
kezd egyre inkább elveszni a halhatatlanság tudata. Ez például megmutatkozott
abban, hogy a halotti szertartások kezdtek erősen megváltozni. A holttestet
minél előbb eltávolították a hozzátartozók szeme elől, vagy egyre trükkösebb
eljárásokat találtak ki arra, hogy a holttestet úgy sminkeljék, úgy
maszkírozzák, hogy egy minél fiatalabb, életerős ember benyomását keltse. A
holttestet minél előbb leplekbe csavarták, varrták, azért, hogy minél kevésbé
szembesüljön az ember a halállal. És a XIX. század az - ha a halál történelmét
nézzük -, amikor odáig romlott az emberiség halállal való kapcsolata - főleg az
európai és az amerikai földrészre gondolok, mert keleten még mindig más
szemlélettel és lelkülettel állnak az ember halálához -, hogy a halál tabu téma
lett. Társaságban már nem illett róla beszélni, és tovább materializálódtak a
búcsúzási szertartások is. Szerencsére a XX. században megjelent ennek a
folyamatnak az ellensúlyozására a Hospice mozgalom, ami ismét felkarolta a
halált, a haldoklókat. A legfőbb célja ennek a mozgalomnak, hogy az embert
felkészítsék a jó halálra, segítsék az átlépést, az eltávozást.
(Napfényes Élet
Alapítvány - Váradi Tibor előadása alapján)
