A világ kölcsönviszonylatokon épül. Aki kapni
akar, annak elõször adnia kell. Ezt az igazságot Lao-ce így fejezte ki a
császárhoz írott levelében : "Ahol
az ember aratni akar, ott elõször vetni kell, és ahol az ember aratott, ott
ismét vetni. "
Ugyanez az elv érvényesül minden emberi
vonatkozásban. Aki barátokat kíván szerezni, annak elõször jó baráttá kell
lennie. Aki azt óhajtja, hogy szeressék, annak szeretnie kell. Aki
szívességeket, áldozatokat, segítséget, jóakaratot vár el, az elõször önmagában
termelje ki e cselekvõ erényeket. Aki bizalmat szeretne kelteni, az tanuljon
meg bizalmat adni még ott is, ahol a karakternek, akit bizalmával megajándékoz,
éppen a megbízhatatlanság a jellembetegsége s buktatója. Sokszor éppen ez a
bizalom az a kinyújtott kéz, amely az önleértékelés és jellemgyöngeség
ingoványában fuldoklót szilárd talajra segíti, új önbizalomhoz juttatja. Itt
persze nem arról van szó, hogy hiszékenyek legyünk, és a tényeket elködösítsük
önmagunk elõtt, hanem a bizalom és becsülés gyógyfluidumának felkínálásáról
ott, ahol valaki éppen ennek hiányában szenved.
Ezek után nyilvánvaló, hogy környezetünk csak
úgy fog hozzánk alkalmazkodni, ha elõször mi alkalmazkodunk hozzá. Az
alkalmazkodó embert kedvelik. Akit kedvelnek, annak kedvezni igyekeznek.
Tapintata, figyelmessége, részvevõ érdeklõdése ugyanezek az erények
megsokszorozott visszhangját idézik.
Ellenséggel szemben mindenki zárkózik,
védekezik. Elõzékeny, megértõ barát elõtt az emberek fokról fokra feladják
barikádjaikat, és bebocsátják legbensõbb ügyeikbe.
Bizonyos, gyengébb területein még a
leghatározottabb egyéniség is vágyakozik rá, hogy terheit megossza, tanácsot,
lendítõerõt kapjon a nála erõsebbtõl vagy elfogulatlanabbtól. A kölcsönös
alkalmazkodásnak és egymás támogatásának ebben a finom cirkulációjában senki
sem engedelmeskedik parancsnak, és nem is parancsol, mégis önmagától létrejön
egy olyan összmûködés, amelyben környezetünk, cserébe a mi szívességünkért,
alkalmazkodik hozzánk azon a területen, ahol kívánjuk tõle. Mégpedig önként és
örömmel.
E tétel igazságát éppen a legtöbbször
tapasztalt ilyen értelmû negatív magatartás következményei igazolják. Ha egy
üzletben vásárló ember türelmetlenkedik, veszekszik, követelõzik, sõt
fenyegetõzik a kiszolgáló személyzet ösztönösen és tudatosan is mindent
elkövet, hogy megtorolja rajta az inzultust. Rosszabb kiszolgálásban részesül,
silányabb árut kap, szándékosan késlekednek vele. Végeredményben sokkal nagyobb
károsodás és idõveszteség éri mintha csendesen a sorára várt volna. Ugyanitt a
türelmes, barátságos, elõzékeny ember minden kedvezést megkap, és
szövetségesként bánnak vele akkor, ha megértésének valami apró jellel,
mosollyal vagy gesztussal kifejezést tud adni.
Az alkalmazkodás mûvészete persze feltétlenül
karakterismereten alapul. Zárkózott, tüskés, keserû, sérült önérzetû és
bizalmatlan emberre nem lehet túlzott nyájassággal, agresszív szívességekkel és
gondolkodással rárohanni, mert még hevesebb görcsbe rándul tõle, és reflexei
ugyancsak nyers formában nyilatkoznak meg. De mindenkinek megvan a formulája,
gyengéje, amelynek érintésére kinyílik. E pont megtalálásához szükséges a
karakterológiai tudás és intuíció.
A kérdés megszövegezése - hogyan érjük el hogy
környezetünk hozzánk alkalmazkodjék? - az önérdek érvényesítését sejtetné
különféle ügyeskedések segítségével. Mivel nem akarjuk, hogy szándékainkra
ilyenfajta árnyék essék, szükségesnek látjuk, hogy céljainkat ezúttal is
pontosan meghatározzuk.
Mindenekelõtt tudnunk kell, hogy módszereink,
fõleg szándékaink e téren úgy viszonylanak a különféle, anyagi érvényesülést
szolgáló módszerekhez, mint a táplálkozásra alkalmas, hasznos növény mérges
tartalmú változatához, melyhez külsõleg hasonlít ugyan, de lényegében
ellentétes vele. E lényeges különbséget elsõsorban maga a cél, a módszer mögött
feszülõ ideálok jelentik.
Ismeretes elõttünk, hogy a mágia, amely erõt
jelent, iránya szerint fehér vagy fekete: anyagsûrítõ vagy szublimáló hatalom.
A mi irányunk az oldás, szabadulás felé mutat. A mindennapi élet mágiájának
segítségével rá akarjuk vezetni az olvasót a legalkalmasabb módokra, amelyek
helytelen szokásaik, rosszul beidegzett szellemi magatartásuk kötésébõl
kioldhatják õket, gyorsabb fejlõdésük érdekében. Az egyre inkább kibontakozó,
pozitív képességei és jellemereje birtokába visszahelyezõdõ karakter
természetszerûleg külsõ, anyagi életében is sikeresebb, mint a gátlásoktól,
depresszióktól leigázott. De e siker szellemi törekvéseinek csak kísérõ vagy
kísértõ tünete, s aszerint, hogy hogyan reagál rá, állja meg a helyét, vagy
bukik el az ideáljai megvalósításáért vívott szüntelen harcban. A siker magában
véve mindig vámpirizál, elhitet, s erõinket káprázat-befektetések felé tereli,
amelyre az idõ sohasem ad tartós fedezetet. Amire mi törekszünk, az a bensõ
tartós fedezet. Amire mi törekszünk, az a bensõ átlényegülés. E célhoz képest a
siker mindenkori rongy. Egyedüli viszonylatunk hozzá csak az adeptus
meghatározása lehet: "Nem baj, ha a világtól elfogadod amit adni akar
neked de veszélyes, ha önmagadat odaadod érte maradéktalanul a világnak."
A "sikerben és kudarcban egyforma" kiegyensúlyozottság az egyetlen
függetlenség. Minden más szélsõséges, görcsös törekvés és érdekeltség: függés,
leigázottság.
Mikor környezetünk hozzánk való alkalmazkodását
kívánjuk elérni, tulajdonképpen misztériumjátékot folytatunk, amely a maga
valóságos, egyúttal azonban szimbolikus-mágikus cselekménysorával a
résztvevõket velünk együtt inspirálja, átvilágítja, meggyõzi. Mert akihez
alkalmazkodnak, arra figyelnek, abban bíznak, attól elfogadnak, és példáját
követik. A fénysugárzó, vezetõ egyéniség mindig mágus: szüntelenül ideacsírákat
ültet el, termékenyít, szuggesztív magatartásával gyengébb, vezetésre sóvárgó,
önállótlan karakterek sorsát determinálja. Köt és old.
Ilyenfajta mágikus magatartásból nõ ki a valódi
tekintély, amelyre oly elkeseredett és reménytelen eszközökkel törekszenek
titkos csökkentértékûségi érzettõl gyötört emberek. A környezetét õszinte
áldozatkészséggel szolgáló, minden gyöngeségbe beleérzõ és alkalmazkodó
egyéniség, anélkül hogy törekedne rá, tekintéllyé válik. Mértékké lesz. Szavai
alakító, döntõ hatásúak, tehát mágikusak. Éppen ezért felelõssége is növekszik.
A vélemény, amelyet kiformál, a karakterkép, amelyet megrajzol, ítéletté,
szuggesztióvá válik, amelyet enervált egyéniségek vakon teljesítenek. A
karakterológus, aki egyúttal nem a lélek messianizmustól érintett orvosa,
mindig sarlatán és feketemágus akkor is, ha nem tud róla. Mert a
jellemanalízis csak úgy lehet magasabb törvények szerint legális és
konstruktív, ha a diagnózissal együtt gyógyító, csillapító, halhatatlan
reményeket vitalizáló panaceával együtt adagolják. Egy rideg, nyers,
lesújtó jellemkép érzéstelenítés nélküli amputáció, amely után a beteg esetleg
elvérzik. Vigyázzunk ezért a karakterológiával, mikor gazdagodó megismerésünk
ránk idézi a tanácskérõk tömegét. Még a nyilvánvalóan kirívó, rossz,
kellemetlen dolgokat se közöljük olyan formában, hogy az sokkot, rövidzárlatot
vagy helytelen rögzõdést okozzon. Bármennyire bátorítanak rá az emberek
önmagukkal és környezetükkel, hozzátartozóikkal kapcsolatban, nem beszélhetünk
nyersen, mint ahogy egy feltárt sebbe sem nyúlhatunk durva kézzel. Hazudni
persze nem szabad és nem is szükséges. Gyöngéd szövegezésben s fõleg antitoxin
kíséretében a legkényesebb dolgokat is elviselhetõen lehet kifejezni.
Környezetünk hozzánk
való alkalmazkodása tehát hatalmas stimula fejlõdésünknek, mert olyanfajta
külsõ és belsõ tevékenységre, magatartásra késztet bennünket, amely másoknak
példamutató, a magunk számára pedig önnevelõ hatású. Ezért jó, ha törekszünk rá.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
