A környezettel való szívélyes, megértõ,
áldozatkész magatartással. Ez persze csak akkor mágikus hatású, ha õszinte.
Ha nemcsak hidegen számító elméleti tétel,
hanem megismerésünk, meggyõzõdésünk által fakasztott életforrás, amely lelkesít
és szüntelenül új erõkkel tölt fel bennünket. Ez a forrás minden egyes
individuum lényegében ott rejtõzik, de csak egészen merész, nagyvonalú
operációk, végiggondolt gondolatok szabadíthatják ki zárlatából.
A különféle gõgös feltételek, kedvetlen
elhúzódás, jogosnak vélt sérelmek szofizmái, fanyar szentenciák, hogy "az
embereken nem lehet segíteni, az emberek nem érdemlik meg, az emberek hálátlan,
ostoba, eredendõen gonosz szörnyszülöttek" - alaposan eltorlaszolják ezt a
vénát, noha tartalmuk relatíve igaznak tûnik. Alátámasztásukra rengeteg példát
lehet találni akkor, ha ezt a szemszöget ültettük be magunkba. Csakhogy e
relatív, kényelmes és sokaknak oly tetszetõs áligazság egy magasabb rendû,
tehát átfogóbb szemléletbõl kiindulva a legnagyobb és legártalmasabb hazugság. Aki
ilyen becsmérlõ, unott vagy keserûen kárörvendõ módon lemond embertársairól, az
saját megváltásáról mondott le, mert a lények titkos, mély összefüggésekkel
egymáshoz tartoznak, sõt azonosak egymással. A tudatlanság, amelyet
megvetünk, a mi tudatlanságunk. Az önzõ elzárkózás a mi egoizmusunk. Az
infantilis-animális felelõtlenség, amely az emberek tömegeit lenyûgözve tartja,
a mi, még fel nem nevelt éretlenségünk és szabadon burjánzó démonizmusunk.
Egy kerubi szintézis lehetõségébõl szemlélve a
teljes valóság képét, logikus, hogy e világ megváltása is a mi feladatunk. E
mindenképpen végrehajtandó feladat különféle tennivalóit életünk jelenségei,
próbái s azokkal az emberekkel való viszonylataink jelölik ki, akiket sorsunk
provokatív, vagy inspiratív okokból hozzánk irányít. Vajon elgondolható-e, hogy
a hatalmas összefüggések, egymásra hatások univerzális konstrukciójában éppen
ezek az emberek és éppen ezek a jelenségek kerültek véletlenül utunkba?
Ha megvizsgáljuk az emberek jellemét, akiktõl
szenvedünk, akiktõl félünk, akiket megvetünk vagy akiket gyûlölünk, biztosak
lehetünk benne, hogy egy kíméletlenül lefolytatott mélypszichológiai egoásatás
folyamatában minden tulajdonságukat viszontláthatjuk önmagunkban rejtetten,
elintézetlenül, kórképzõ lappangásban. Mert jegyezzük meg, hogy a világon semmi
mástól nem félünk, csak a bennünk lapuló haláltól. Semmit nem utálunk úgy, mint
saját jellemünk titkos gyöngeségeit és hiányait. Amitõl másokban iszonyodni
vélünk, ununk, amit másokban üldözünk, támadunk, az a saját eltorzult
kényelemszeretetünk tudatos, kitartó áldozatkészséggé hangolódik át.
Kétségtelen, hogy minden konstruktív
gondolatunk, minden gyógyító szavunk és áldozatunk a beteg világ beteg emberiségéért
vívott messiási küzdelem.
Az emberekkel e legbensõ, titkos összefüggés
alapján nemcsak érdemes, hanem magasabb kötelesség is foglalkozni, mert
ismerjük õket. Mert létünk misztériumjátékának dramaturgiája sorsunkba szõtte
sorsukat. Bajaik, gyöngéik, problémáik feltárultak elõttünk. Segítenünk kell
rajtuk legjobb tudásunk szerint, mert ez a cselekmény belsõ, isteni törvény.
Segítenünk kell rajtuk úgy, ahogy leginkább el tudják fogadni, tettel, szóval,
érzéssel, hallgatással vagy példával. Tapintatosan, nagy intuícióval és
határtalan megértéssel. Igen. Ezért születtünk. Életünknek ez egyik fõfeladata.
Nincs ennél fontosabb dolgunk, mert minden önös, bokros problémánk csak ennek a
segítségével oldódhat meg.
A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat
láthatatlan, pszichomagnetikus zónát teremt körülöttünk. Vonz. Megnyugtat. E
pszichikai atmoszféra semlegesíti a rosszhiszemû intrikát, feltéve, hogy mi
magunk nem váltunk e rosszindulat belsõ felvevõ állomásává. Ennek az aurának
olyan szuggesztív hatása van, hogy hiába mondanak rosszat rólunk, egyszeri
megjelenésünk mindenkiben felkelti a meggyõzõdést, hogy a rágalom nem lehet
igaz. Ha azonban valaki gyûlölködõ természetû, s gyakran kíméletlenül ostorozza
embertársai hibáit, akkor a pszichikai atmoszférája megromlik. Általában aki
túl sokat foglalkozik kicsinyes, alacsonyrendû dolgokkal, az végül
beszennyezõdik, átitatódik ezekkel, és úgy árasztja magából pszichikai
emanációikat, mint szennycsatornák tisztogatója a bûzt.
Beszéltünk már a gondolatok teremtõ hatásáról s
arról, hogy a gondolat valójában anyag. Agyunk ugyanúgy mûködik, mint egy
rádió-adóállomás. Minden sötét, romboló gondolat hasonló rezgésû rövidhullámnak
felel meg, és a mélytudat rétegeiben kitûnõ felvevõ állomások mûködnek. Semmit
el nem gondolhatunk egy bizonyos érzés vagy indulat intenzitásával, anélkül
hogy környezetünk tudattalanja errõl tudomást ne szerezne. Márpedig a
gyûlölet, féltékenység, rosszindulat, irigység igen heves indulattöltést
jelentenek. A szenvedélyes ember rendkívül erõs gondolathullámokat küld ki. Ez
okozza a nyomasztó, taszító érzést, amelyet némely ember szenzitív egyénekben
elõidéz.
Az egyensúly, a semleges, tiszta, jóindulattal
áthatott harmónia alacsony frekvenciájú hullámokat bocsát ki. Az alacsony
frekvenciájú hullámok elpihentetnek, megnyugtatnak. Az öröm magas frekvenciájú
hullámokat bocsát ki, s ezek a gondolathullámok stimulálnak. Mindkettõ gyógyító
hatású, s a lények pszichikai együttélésének békéjét eredményezik.
A szenvedélyes, romboló érzések és gondolatok
fertõznek, bágyasztanak, vámpirizálnak. A szenvedély emanációja olyan, mint a
túl erõs, édes, buja illat. Izgat, erotizál, de fejfájást okoz végül. Az
indulatok mocsárpárákat, lázt gõzölögnek. Közelségüket senki se viseli el
tartósan, mert megbetegszik, kimerül tõle. A lélek egészséges ösztöne
elõbb-utóbb menekülésre késztet mindenkit az ilyen egyéniség közelébõl.
Konstruktív bensõ
magatartással, szép és magasrendû ideák emanációjával mély, hálás
rokonszenvhúrokat zengetünk meg környezetünkben, éppen úgy, ahogy két egymás
mellett álló hárfa húrjai közül az egyik megpendítésével megszólalásra bírjuk a
másikat is. Ez a rokonszenves légkör megteremtésének titka.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
