Az embernek az előzőkben elvégzett lélektani
elemzése után arra az eredményre jutottunk, hogy az Én meghaladja az értelmet
és önmagáról csak akkor tudhat meg igazán valamit, ha az értelmet arra lehet
bírni, hogy figyelmének fenntartása mellett önként tartózkodjék megszokott
tevékenységétől. Lehetséges, hogy ez csak egy pillanatra sikerül, de ez a rövid
időszakasz is elegendő lenne arra, hogy egy villanásra megláthassuk a
gondolatképek mögött rejtőző valóságot.
Az effajta eredmény azonban olyan meglepő, hogy azt a gyanút kelti: a hozzá vezető gondolatsorba valami hibának kellett belecsúsznia. Ez az introspektív befelé irányuló módszer olyan szembeszökően személyes, olyan könyörtelenül megköveteli, hogy minden gyakorlatozó a maga eszmeláncolatát kora kultúrájától teljesen független szellemben, alkotó módon a maga számára gondolja végig, hogy valósága szükségszerűen észrevétlen marad, ha az ember haladásának minden szakaszát valóban át nem élte.
Mégis ajánlatos ugyanahhoz a végkövetkeztetéshez még egy másik nézőszögből is közeledni, hogy meglássuk, vajon akkor is korrekt marad-e? Két ilyen nézőpont áll rendelkezésünkre: az első tudományos, vallásos és félig filozófiai és ezt most fejtjük ki - a másik, a különleges emberi tapasztalatból származik és azt a következő fejezetben beszéljük meg. Az előbbi címszó alatt az idő kérdését kell mérlegelnünk, ha nem is úgy, amint az a legújabb bölcseleti igazságokból ismeretes. Az ilyen emelkedett álláspont ebben a művemben nem foglalható el és sokkal szélesebb teret kíván, mint azt az egyetlen fejezetet, amelyet ehelyütt neki szentelhetünk. Ez a könyv mégis előkészület erre. A jógá-nak először fel kell szabadítania tanítványait, mielőtt a belső szentélybe vezetné őket, ahol a végső isteni lényegről hull le a fátyol. Már az is óriási feladat, hogy a következő gondolatokat konkrét élő mivoltukban rögzítsük papírra.
Az elmúlt évszázad második fele lassanként ébredt tudatára annak, milyen fontos szerepet tölt be az idő az embernek a környező világegyetemmel fennálló kapcsolatában. C. H. Hinton érdekes, de meddő, nem egészen világos utalásaitól, célzásaitól és Bergson professzor körülbelül ötven év előtti éles elméjű, de nem tökéletes elemzéseitől kezdve dr. Einstein Albertnak, a relativitás valóságára vonatkozó híres bizonyításáig, az idő problémájának megoldása egyre fokozódó tudományos szükségességgé vált, olyanná, amely megérdemelte, hogy a nyugat legjelentékenyebb szellemei foglalkozzanak vele. A régebbi, Sir Isaac Newton idejéből származó és vele foglalkozó elméletek természetesen az idő olvasztó tégelyébe kerültek.
Különösnek tűnhetik fel, hogy az Én keresése ezzel a problémával valamilyen összefüggésben lehet, de ha arra gondolunk, hogy minden megfigyelés az időn belül történik és értelmünk minden elmélkedése hasonló módon az időtől függ, akkor már kevésbé találjuk különösnek a dolgot. Ha az idő gondolatainkat és megfigyeléseinket valamilyen módon befolyásolja, akkor ezeknek a gondolatoknak és benyomásoknak, sőt végül mindkettő mélyén fekvő "Én"-ünknek tulajdonképpeni valósága is nehezen lenne felismerhető, ha az ember ennek a befolyásolásnak a természetét meg nem vizsgálná és az időt a maga valóságában le nem leplezné. Ezért kell megértenie az embernek az időt, ha önmagát meg akarja érteni. Pontosabban szólva, az idő nem választható el rokonaitól, a tértől és az okozatosságtól - minthogy azonban itt az emberbe és nem a világegyetembe akarunk behatolni, a két utóbbi mérlegelése elesik.
Az átlagember magatartása az idővel szemben nem megy oly messzire, hogy pontos analízisével törődnék - a valóságban túlságosan mély és nehéz rejtély ez számára - és legfeljebb iramló lábának feltarthatatlan léptei, amelyek sajnálatos gyorsasággal követik egymást, késztetik panaszra. Ám abban az értelemben, hogy az évek meggyógyítják a test és a lélek sérüléseit, e mellé a gondolat mellé kell állítani Sir Francis Bacon maximáját, amely szerint az idő az ember barátja.
Azok a dolgok, amelyek az idő megjelenésével létünkbe belépnek, méltó barátai annak a vén boszorkánynak, akinek szomorú arca és fáradt, csoszogó léptei olyanok, mint az emberi nem felett lebegő átok. Minden, ami arra késztet bennünket, hogy a kezünket tördeljük és minden, ami az életet kellemességeitől megfosztja, nem más, mint sötét ajándék, amelyet a boszorkány szolgaságunk béréül arcunkba dob.
Sok minden van a Kelet szokásaiban, ami sohasem fog a Nyugatra átszivárogni, ahol egynémely hajszolt üzletember irodájának falán szent szövegként függ: "Az idő pénz." Ha a keletiek kevésbé hisznek az idő értékében, míg az örökkévalóság realitását magasabbra becsülik és ha tropikus éghajlatuk ezt az értékelést az élettel szemben elfoglalt egész általános magatartásban még különösen hangsúlyozza, mi Nyugatiak valószínűleg sohasem fogjuk oly mélyen elsajátítani ezeket a nézeteket, mint ők. Mi túlságosan erősen átérezzük a pillanat futó állhatatlanságát. Mi például sohasem érjük el annak a barátságos kövér hindu pénzkölcsönzőnek az álláspontját, akivel a szerző néhány esztendővel ezelőtt az észak-indai Lahoreben találkozott. Ez azzal dicsekedett: "Ha reggel tíz órára van megbeszélésem valamelyik üzletfelemmel, rendszeresen két órakor érkezem." A szerzőnek arra az ellenvetésére, hogy ez nem tehet jót az üzletének, nevetve felelte: "Ha tíz órakor jelennék meg, üzletfelem jönne két órakor!"
Kronos, az idő ura, valamennyiünket eltalál láthatatlan kaszájával. Emberek, állatok, növények, sőt még a bolygók is elhullanak suhintása alatt. Sohasem ér véget működése? Mi az a titokzatos elem, amelynek folyamata világok és lakóinak végleges sorsát meghatározza?
A radioaktív anyagok átalakulása alapján a geológusok kénytelenek voltak feltenni, hogy a földkéregben vannak sziklák, amelyek 1.000 millió évesek. Mégis, saját földünk kora egészen alacsony más csillagok és napok korához képest. A csillagászok idő-ciklusokat számítottak ki, amelyek szédítő terjedelmű "múltakat" és "jövőket" tartalmaznak, de még ezek is szegényesek a kozmikus kalendárium végtelensége mellett. Az ember nem merészel nekiülni és elgondolkozni az idő áramló folyamának végtelen tartamán, nyüzsgő világok folytonos megjelenésén és folytonos eltűnésén, mert az ilyen határtalan változások és váltakozások látványában van valami rémítő az emberi fantázia számára és megborzongatja a szívet. Úgy látszik, valami borzalmas titok rejlik minden dolgok ilyetén végtelen folyamata mögött úgy, hogy az ember - ha eltöpreng rajta - végül ugyanúgy megdöbben az egyetemes élet kilátásától, amely mulandó formák miriádjain keresztül könyörtelenül örökké folyik, mint az egyetemes pusztulás és felbomlás gondolatától. Az ilyen elmélkedések elállítják az ember lélegzetét és arra késztetik, hogy megkönnyebbülten kapaszkodjék azokba a különbségekbe, amelyek a föld forgása és a nap, hold és csillagok visszatérő változásai révén lehetségessé teszik számára, hogy a maga rövid céljait áttekinthesse. Ezek a csillagászati tünemények bizonyos állandó szünetközöket szolgáltatnak, amelyek rendszeresen ugyanolyan módon ismétlődnek és megszabadítják az embert attól az erőlködéstől, hogy felfogja a felfoghatatlant.
Értelmünk véges és korlátolt és csak másodperceit, perceit és napjait tudja mérni, az időtudatot, mely szakadatlanul átlüktet testi szerveinken. Mihelyt megkíséreljük, hogy közelebbi kapcsolatba lépjünk az idővel, belátjuk, hogy örökre a jelenben élünk. Elmúlt emlékek, jövőbeli várakozások csak valóság híjával levő és testetlen szellemek, amelyek ismét belehullanak a sötét semmibe - mert a jelen elmúlhatatlan és minden pillanatot magába nyel.
A jelen egyre és visszafordulás nélkül áramlik és mozog, egyetlen irányban a jövő felé, amelybe éppúgy beleolvad, mint ahogy a mellékfolyó beleolvad a folyamba, amelyet táplál. Ez az összehasonlítás is gyönge és részben hamis - mert a téren belül tulajdonképpen nincsen valódi mozgás -, az ember csak azt mondhatja, hogy az idő mozgása a maga nemében egészen páratlan. Ilyen különös módon vagyunk örökre elválaszthatatlanul hozzákötve a jelen birodalmához, mint létünk magjához. A múlt csak emlék és a jövő csak sejtés - kizárólag a jelen pillanat emelkedik ki valósága révén.
A jelen pillanat ezenfelül felező pont a múlt és a jövő két végpontja között. Ennyi elég lesz elemzésünk céljaira és nincs rá szükség, hogy belevesszünk ebbe a messze és nagyszerűen kitáruló távlatba, amely mint végtelen vonal nyúlik ki, mihelyt az ember hátrafelé vagy előre pillant.
Mert minden elmúlt esemény jelenbeli volt, amikor valójában megtörtént. Éppígy minden jövőbeli történés idővel, mint jelenlegi esemény fog tapasztalódni. A múltat és a jövőt tehát az elemzés útján a jelen idő megnyilvánulásának fogjuk fel; teljességgel rajta alapulnak és nincs saját független létük. Ez az egész kérdés csomópontja.
Más szavakkal: az idő szakadatlan lánc, amely a jelenbeli események egymásra következő láncszemeiből képződik. Az igazságnak megfelelően nem választható szét abszolút múlttá és abszolút jelenné, minthogy önmaga oszthatatlan - örökkétartó Most. A kapcsolatot, amely a múlt és jövő között fennáll, az emberi emlékezés egységesítő ereje teremtette - és az emberben, de nem az időben van meg.
Minthogy a jelen mind a múltban, mind pedig a jövőben valóságos alkatként mindig jelen van, minden törekvés arra, hogy a kettőt megérthessük, azokba beletekinthessünk vagy azokat felderíthessük, mielőtt még a jelen valódi alkatát ismernők, éppolyan botor és értelmetlen, mintha megkísértenők, hogy számokat soroljunk fel, anélkül, hogy az "egyes" számmal, mint vezető egységgel kezdenénk. Az "egy" nemcsak az első és legfontosabb szám, hanem mint alap, minden más számban is benne van.
Ha tehát megkíséreljük, hogy először is a jelen pillanat valódi jellegét állapítsuk meg, ez helyes és előkészítő módszere annak, hogy végül a múlt és jövő, vagyis a totális idő megértéséhez juthassunk el.
Bizonyára különös igazság, hogy az ember változhatatlanul hozzá van kötve a jelen pillanathoz és hogy az idő titka csak benne magában él.
Minden, amit az ember a korábbi évek során tett és minden, amit az eljövő esztendőkben még tenni fog, az örök jelenben van lefektetve.
Kizárólag a jelen a valódi idő.
A jelen pillanatot nem szabad összetéveszteni valami matematikai ponttal egy vonalon, amely a végtelenben kezdődik és a végtelenbe nyúlik. A jelen pillanat nincs a térben sehol, mert elválaszthatatlan az embernek a világot szemlélő módjától. Olyasvalami, ami az emberben, pontosabban szólva, tudatos figyelmében lakozik.
Miután pedig a jelen nem tekinthető tárgyi valaminek, szükségképpen kell, hogy alanyi legyen: vagyis a szemlélő tudatában kell meglennie.
Az idő, végső elemzésében, mindig valamilyen tárgyra vagy tárgyakból összekapcsolódó eseményekre vonatkozik. Időre van szükség ahhoz, hogy valamely tárgyra egy pillantást vessünk - bármily rövid legyen is ez a futó pillantás: van kiterjedési viszonya -, a szem kénytelen egyik szélétől a másikig vándorolni és a pillantás meghasad. Semmi sem jelenik meg valójában egyetlen másodpercben, hanem mindig bizonyos időfolyamatban. Csak ilyen térbeli elkülönülés révén nyer formát a tárgy a szemlélő számára. Ki mérheti meg azonban azt az időt, amelyre az ilyen folyamatnál a jelen pillanaton belül szükség van? Hol kezdődik és hol végződik a jelen pillanat? Lehetetlen ezek között a pontok között különbséget tenni, mert amikor valamelyik pontot meghatározzuk, ugyanaz a pillanat már múlthoz tartozik. Ennélfogva nem is alkothatunk abszolút, pontos elgondolást a jelenről.
Tudományosan szólva: a jelen nem figyelhető meg, ennek következtében megismerhetetlen. Nincs tartama, ezért tehát csak bejárat valami időtlen Abszolúthoz. Röviden: elszigetelve, valójában elvont eszme, amely csak értelmünkben van meg. Így jutunk abba a különös helyzetbe, hogy "az időben meglenni" annyit jelent: "a jelenben lenni", ami viszont azt jelenti: "az időtlenben, vagyis az Örökkévalóságban lenni". A valóság érzése, amely mindig a jelen pillanatban mutat bennünket, az alapját alkotó örök élet rejtett valóságából ered. Mindennapi életünk legmegszokottabb jelensége tehát mély titkot tartalmaz. Ennélfogva itt és most a valóságos örök élet teljességében élünk - csak nincs róla tudomásunk. Ennek a hiányzó tudatnak a helyreállítása szükségképpen teljes változást idézne elő életünkben. Hatalmas és döntő fontosságú pont ez.
Ez ugyanis az idő egész fogalmát az anyagszerű világból egy anyagszerűtlen vagy szellemi területre emelné. "Ó, nem az idő, hanem mi, mi haladunk!" - írja egy francia költő. Minthogy továbbá minden tapasztalatunkat mindig csak a jelenben éljük át, ebből az következik, hogy az időt csak mint az öntudat egyik formáját ismerhetjük. Ez a téma tudományos szempontból is megvilágítható. Az optika tudományának egyes rendellenességei juttatták dr. Einsteint arra a felfedezésre, hogy két különböző egyénnek különböző eszméi lehetnek az időről - mint azt az órák is mutatják - és mégis mindkét nézet egyidejűleg helyes lehet. Az időegységek mérése tehát a megfigyelő álláspontjától és a mértékegységtől függ. Ezenfelül ráirányította a figyelmet arra, hogy vannak csillagok, amelyeknek fénye a Földet még nem érte el. A csillagoknak Földünktől való hatalmas távolságára való tekintettel olyan események, amelyek e Földön évszázadokkal ezelőtt játszódtak le, egy más égitestről tekintve jelenleginek tűnnek fel.
Ha továbbá Földünk forgásának mértéke megváltoznék, ennek megfelelően megváltozna időérzékelésünk is. A Hold példának okáért huszonhét és fél nap alatt végzi el keringését. Ha a Föld valamelyik lakójának sikerülne azonnal a Holdba jutnia, ott rendkívül hosszúnak tűnne fel számára az idő, mert folyása annyira lassúnak látszana, hogy hold-napja huszonhét és félszer hosszabb lenne, mint az, amelyhez hozzászokott. Ennélfogva minden embernek saját személyes nézete van az időről, ami a relativitás elvének egyik formáját mutatja. Végül, ha el tudnók képzelni, hogy mi magunk a megfelelő óriási sebességgel utazunk, néhány perc múlva visszatérnénk és csodálkozva fedeznénk fel, hogy bolygónk közben néhány évszázaddal öregebb lett.
Ez a négy példa mutatja, hogy az időnek nincs abszolút léte. A valóságban nincs abszolút időmérték, csak róla való egyéni benyomásunk: az idő olyan, amilyennek magunkban elgondoljuk.
A relativitás törvénye nemcsak a természet jelenségeire, hanem ugyanígy az őket szemlélő értelemre is alkalmazható. Ez az értelem nem tehet egyebet, mint hogy a múlt, jelen és jövő eszméire szorítkozik minden fogalma változhatatlanul ezeken a kereteken belül mozog.
Az idő újabb tudományos felfogása is kénytelen elismerni, hogy az időről ábrázolás nem adható. Nem lehet megjeleníteni és ezért nem is lehet megvizsgálni úgy, ahogy a tudomány a természet más jelenségeit megvizsgálja. Csak önmagából lehet megérteni.
Nem ábrázolható egy krétavonallal a fekete táblán, mint ahogy az ember minden mást a természetben - a legkisebb atomtól a leghatalmasabb naprendszerig - jelképesen ábrázolhatna. Mert a szemlélő, a szemlélés művelete és a meghúzott vonal egyaránt annyira az időhöz kapcsolódik, hogy a normális tudományos kutatás már eleve hamissá válik. Minden külső dolog a jelen pillanatból nézve válik szemlélet tárgyává - minthogy azonban az utóbbi nem külső valami, tehát a gondolkodás tárgyaként maga sem szemlélhető.
Hogy tehát a tudomány végső parancsát teljesíteni tudjuk és a jelenbe mélyebb pillantást vethessünk, mint amelyet az a felületes fogalom adhat, amely az emberben általában mint faji örökség maradt fenn, az időt tiszta lélektani tényezőnek kell tekintenünk, nem pedig olyasvalaminek, ami csillagászati mérésektől függ. Az embernek át kell lépnie belső lényének küszöbét, ami egyáltalán nem oly különös és rendkívüli teljesítmény, mint amilyennek látszik.
Az ily elemzés talán szokatlannak és távolesőnek látszik, de igen nagy jelentőségű. Olyan tanulmány ez, amely - ha türelmesen végigcsináljuk - kétségtelenül fel fog szabadítani attól a felületességtől, amely az idő titkát alá akarná értékelni.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)
