Az emberek kívül keresik az élvezet és a kielégülés morzsáit, a megbecsülést, a biztonságot vagy
a szeretetet, miközben belül kincset őriznek.
A megvilágosodás a szenvedés vége. A
megvilágosodás azt jelenti, hogy újra tudatosul benned a lét és az érző felismerés
állapotában élsz. A lét az örökké való mindig jelen lévő egyetlen élet, túl az
élet számtalan formáján, amelyek alá vannak vetve a születésnek és a halálnak.
A lét azonban nem csak túl van minden formán, hanem mélyen benne is él minden
formában, mint legbelső, láthatatlan és elpusztíthatatlan lényeg. A szabadság
kezdete annak felismerése, hogy te nem a megszálló lény, tehát nem a gondolkodó
vagy. Abban a pillanatban ahogy elkezded figyelni a gondolkodót, egy magasabb
szintű tudatosság kapcsolódik be. Ekkor elkezdesz ráébredni, hogy a gondolaton
túl létezik az intelligenciának egy hatalmas birodalma, s hogy a gondolat csak
parányi része ennek az intelligenciának.
Arra is rájössz hogy minden ami
igazán számít, a szépség, a szeretet, kreativitás, az öröm, a lelki béke, az az
elmén túli birodalomhoz tartozik. Elkezdesz fölébredni...A gondolkodás és a
tudat nem rokonértelmű szavak. A gondolkodás a tudatnak csak egy kis része.
Gondolat nem jöhet létre tudat nélkül, de a tudatnak nincs szüksége gondolatra.
A megvilágosodás a gondolat fölé való emelkedést jelenti. A fölszabadulás
kulcsa a jelen pillanat. Minél inkább képes vagy elfogadni és értékelni a
mostot, annál szabadabb vagy a fájdalomtól, a szenvedéstől, annál szabadabb
vagy az egós elmétől. Miért tagadja az elme oly megrögzötten a mostot, miért
áll neki folyton ellen? Mert nem képes funkcionálni és rajtad uralkodni az idő
nélkül, ami számára múlt és a jövő, és az időtlen mostot fenyegetésként éli
meg. Az idő és az elme valójában elválaszthatatlanok egymástól.
Képzeld el a Földet az emberi élettől
mentesen, kizárólag növényekkel és állatokkal benépesítve. Gondolod hogy akkor
is lenne múlt és jövő? Vajon akkor is lenne értelme az időről beszélni? Mennyi
az idő? Vagy a hányadika van ma kérdés? Ha lenne is ott bárki akitől
megkérdezhetnéd, teljesen értelmetlenül csengene. A tölgyfa vagy a sas, csak
összezavarodna az ilyen kérdésektől. Mennyi az idő? Kérdeznének vissza.
Hát...természetesen most van, az idő most, mi más is lehetne? Értsd meg mélyen,
hogy csak a jelen pillanattal rendelkezel.
Állítsd a mostot életed középpontjává. Amíg
ezidáig az időben éltél és csak rövid látogatásokat tettél a mostba, tedd át
lakhelyedet a mostba, és csak akkor tegyél rövid látogatásokat a múltba és a
jövőbe, amikor élethelyzeted gyakorlati tennivalója azt feltétlenül szükségessé
teszi. Mondj mindig igent a jelen pillanatra. Hiszen mi lehetne hiábavalóbb és
esztelenebb, mint belső ellenállást tanúsítani azzal szemben, ami már van? Mi
lehetne ostobább mint szembeszegülni magával az élettel, ami most van, és
mindig csak most? Add meg magad annak, ami van. Mondj igent az életre és
meglátod az hirtelen elkezd érted, és nem pedig ellened működni. Ha azonosulsz
az elmével, az idő csapdájába esel. Arra kényszerülsz, hogy szinte kizárólag
emlékekben és jövővárásban élj. Az idő egyáltalán nem értékes, mert csupán
illúzió, amit értékesnek érzékelsz az nem az idő, hanem egy időn kívüli pont, a
most.
A jelen pillanattal mindig meg tudsz
birkózni, viszont képtelenség megbirkózni valamivel, ami csak az elmének egy
kivetítése, a jövővel. Vedd észre a benned esetleg fölbukkanó védekező kényszer
bármilyen formáját. Ez esetben vajon mit védesz? Egy illuzórikus identitást, az
elmédben lévő képet, egy fiktív lényt. Ahogy a Holdnak sincs saját fénye, csak
a Napét tükrözi vissza, ugyanúgy a múlt és a jövő is csak halvány reflexiója az
örök jelen fényének, erejének és valóságának. Realitását a mosttól kölcsönzi.
Elámultál-e már csillagfényes éjszakán az égre meredve a tér végtelenségén?
Lenyűgözött-e ilyenkor az Univerzum tökéletes csöndje, és fölfoghatatlan
végtelensége? Hallgattad-e, hallgattad-e igazán a hegyoldali erdőben futó patak
hangját? Vagy a Fekete rigóét alkonyatkor, csöndes nyári estén? Csak akkor
ébredhetsz ilyen élményekre, ha elméd elcsitul. A Zen egész lényege a penge
vékonyságú mostban levésben rejlik. Olyan végletesen, olyan teljesen jelenlegi,
hogy semmilyen probléma, semmilyen szenvedés, semmi ami nem az aki
esszenciálisan te vagy, ne legyen képes benned életben maradni. Felejtsd el egy
időre az élethelyzetedet, és figyelj az életedre. Az élethelyzeted az időben
létezik, az életed most van. Az élethelyzeted elmeügy, az életed valóság.
Találd meg a szűk kaput ami az életbe vezet, a neve most. Szűkítsd le életedet
erre a pillanatra. Az idő álmából a jelenbe ébredsz. Életutadnak van egy külső
és egy belső célja...A külső cél az hogy odaérj ahová eljutni szeretnél, hogy
elérd célodat, hogy teljesítsd amit fölvállaltál, hogy ezt-azt megvalósítsd. Ha
azonban a végcélod illetve a jövőben megteendő lépéseid annyira lefoglalják a
figyelmedet, hogy fontosabbá válnak számodra, mint az a lépés amit éppen most
teszel meg, akkor teljesen elveszíted az utazás belső célját.
Külső utad millió lépést is
tartalmazhat, a belső utad csak egyet. Azt a lépést amit éppen most teszel.
Ahogy mélyebben tudatába ébredsz ennek az egy lépésnek, rájössz hogy az
valójában már magában hordja az összes többi lépést és a végcélt is. Te a
tested vagy, ám látható és tapintható tested csupán egy illuzórikus vékony fátyol.
Alatta találod a láthatatlan belső testet a létbe, a megnyilvánulatlan életbe
nyíló kaput. A belső testen keresztül elválaszthatatlanul kapcsolódsz ehhez a
megnyilvánulatlan, születés és halál nélküli, örökké jelen való egységes
élethez. A belső test révén örökre egy vagy Istennel. A Csí-t egy folyóhoz vagy
egy energia patakhoz lehetne hasonlítani. Ha tudatodat mélyen a belső testbe
irányítod, akkor íly módon visszamész a folyó mentén annak forrásához. A Csí az
összekötő kapocs a megnyilvánulatlan és a fizikai univerzum között.
Ha tehát figyelmedet mélyen a belső
testbe irányítod, elérheted ezt a pontot, ezt a különleges helyet ahol a világ
föloldódik a megnyilvánulatlanban és ahol a megnyilvánulatlan a Csí energia
áramaként formát ölt és abból lesz aztán a világ. Ez a születés és a halál.
Amikor tudatodat kifelé irányítod, megjelenik az elme és a világ. Amikor befelé
irányítod, az fölismeri saját forrását, és hazatér a megnyilvánultba. Amikor
ezt követően tudatod visszaérkezik a megnyilvánult világba, akkor újra magadra
öltöd azt a forma identitást, amit átmenetileg fölvettél. Rendelkezel névvel,
múlttal, élethelyzettel, jövővel. Egy lényeges szempontból azonban már nem
ugyanaz vagy mint aki előtte voltál. Magadban immár bepillantást nyertél olyan
valóságba, amely nem úgymond evilági, de mégsem különül el ettől a világtól,
ahogy tőled sem. Lehetséges gyakorlatilag folyamatosan tudatában lenni a
megnyilvánulatlanban. Mély béke érzésként érzed azt valahol a háttérben, olyan
csöndes nyugalomként ami sohasem hagy el, történjék bármi is odakint. Híddá
válsz a megnyilvánulatlan és a megnyilvánult között, Isten és a világ között. A
forrással való összekapcsolódottságnak ezt az állapotát nevezzük
megvilágosodásnak.
Mindazonáltal ne gondold, hogy a
megnyilvánulatlan elkülönül a megnyilvánulttól, hogy is tehetné? Hiszen minden
formában a megnyilvánulatlan az élet, ő a belső lényege mindennek, ami csak
létezik, áthatja ezt a világot. Amint értékeled a jelen pillanatot, minden
boldogtalanság és küszködés szerte foszlik, és az életed örömmel és
könnyedséggel kezd áradni. Ne gondolj tehát tetteid gyümölcsére, csak magára a
tevékenységre figyelj, a gyümölcs magától beérik. A megállás nélkül zakatoló
elméd a forma világának börtönébe zár. Átlátszatlan paravánná válva megakadályozza,
hogy észrevedd a megnyilvánulatlant, hogy tudatára ébredj a benned és az összes
dologban és teremtményben lévő forma és idő nélküli Isten esszenciának. A
megadás állapotában azonban forma identitásod meglágyul, valamelyest átlátszóvá
válik és így a megnyilvánulatlan már átragyoghat rajta. A szeretet nem kapu,
hanem az ami a kapun keresztül áramlik ebbe a világba. Amíg teljesen a formával
való azonosulásod csapdájában élsz, addig életedben nem létezhet szeretet. Nem
az a feladatod, hogy megtaláld a szeretetet, hanem hogy rálelj egy kapura, amin
át a szeretet beléphet az életedbe.
A megnyilvánulatlan valójában nem különül el a
megnyilvánulttól, áthatja ezt a világot, ám oly remekül álcázott módon, hogy
szinte senki sem veszi észre. Minden fizikai tárgy vagy test a semmiből lépett
színre, a semmi veszi őt körül és végül a semmibe tér vissza, sőt minden
fizikai testben sokkal több úgymond semmi van mint valami. A fizikusoktól azt
tudhatjuk meg hogy az anyag szilárdsága csupán illúzió. Még a látszólag szilárd
anyagnak is, -a testednek is- csaknem a 100%-a üres tér, ugyanis az atomok
méreteihez képest gigászi a köztük lévő távolság. Mi több, minden egyes atomon
belül is javarészt üres tér található. A maradék is inkább rezgés, mintsem
szilárd anyagi részecskék halmaza. Minden dolog lényege az üresség. Ha tudatos
kapcsolatban maradsz a megnyilvánulatlannal, akkor a formán túli egy élet
kifejeződéseként értékeled, szereted és tiszteled a megnyilvánultat és benne az
élet minden formáját. Ha nem lenne illúzió, megvilágosodás sem lenne. A
megnyilvánulatlan a világon és végső soron rajtad keresztül ismeri meg önmagát.
Ezért vagy itt, hogy lehetővé tedd az Univerzum Isteni céljának a
kibontakozását, ennyire fontos vagy. A megvilágosodás állapotában te önmagad
vagy. Te és az önmagad egybeolvad. Nem ítélkezel magad fölött, nem sajnálod
magadat, nem vagy büszke magadra, nem szereted magadat, nem gyűlölöd magadat, satöbbi.
Ha megvilágosodtál, egy kapcsolatod megszűnt, a kapcsolat önmagaddal.
Ha egyszer ezt föladtad, akkortól az összes
többi kapcsolatod szeretet kapcsolat lesz. Az egész világ olyannak tűnik
számodra, mint a hatalmas mély óceán felszínén fodrozódó hullám. Te vagy az az
óceán és természetesen a fodrozódó hullám is te vagy. Ám olyan hullám, ami
ráébredt arra, hogy ő valójában az óceán és ehhez a hatalmassághoz és
mélységhez viszonyítva a hullámok és a fodrozódások világa nem is olyan fontos.
Boldogságod és boldogtalanságod valójában egy, csak az idő illúziója választja
el őket egymástól, mindez nem negativitást jelent, egyszerűen a dolgok
természetének a fölismeréséről van szó, hogy ne hajszolj életed hátralévő
részében illúziókat. Azt sem jelenti ez, hogy többé már ne díjazd a kellemes és
szép dolgokat, állapotokat. De ha rajtuk keresztül valami olyat akarsz
megkapni, identitást, az állandóság és a beteljesedettség érzetét, amit azok
nem nyújthatnak, akkor biztos receptet használsz a csalódáshoz és a szenvedéshez.
Valahányszor azt veszed észre, hogy a
negativitás valamilyen formája megjelent benned, akkor ezt ne tekintsd
kudarcnak, hanem hasznos jelzésnek ami azt mondja: Ébredj föl, gyere ki az
elmédből, légy jelen. Láttál-e már valaha is boldogtalan virágot, vagy
stresszes tölgyfát? Találkoztál-e már depressziós delfinnel, önbizalmi
problémákkal küszködő békával, ellazulni képtelen macskával, vagy gyűlölködő és
sértett madárral? Kizárólag azoknál az állatoknál lehet olykor-olykor valami a
negativitáshoz hasonló dolgot, vagy neurotikus jellegű viselkedésformát
megfigyelni, amelyek szoros kapcsolatban élnek az emberrel, és így
összeláncolódnak az emberi elmével és annak abnormalitásával. Figyelj meg
bármilyen növényt vagy állatot, és tanuld meg tőlük, hogyan érdemes elfogadni
azt ami van, és megadni magadat a mostnak. Hagyd hogy a létre tanítsanak,
tanulj tőlük identitást ami azt jelenti egy vagy, önmagad vagy, valódi vagy.
Tanulj tőlük élni és meghalni tudni, és hogy hogyan ne csinálj az életből és a
halálból problémát.
Bocsásd meg magadnak, hogy nem érted
még el a tartós lelki béke állapotát. Abban a pillanatban ahogy teljesen
elfogadod a békétlenségedet, az békévé változik. Minden amit tökéletesen
elfogadsz, az oda juttat a lelki béke állapotához, ez a megadás csodája.
Túljutva az elme készítette ellentéteken olyanná válsz mint egy mély tó. Életed
külső helyzete és ami ott történik, a tó felszíne. Néha nyugodt, néha szeles és
viharos, a ciklusok és évszakok szerint. Azonban lenn a mélyben a tó mindig
nyugodt és zavartalan. Te az egész tó vagy, nem csak a felszín, és kapcsolatban
állsz saját mélységeddel, ami tökéletesen nyugodt. Nem állsz ellen a
változásnak azzal, hogy mentálisan bármilyen helyzetbe is belecsimpaszkodnál. A
lelki békéd nem azon múlik, a létben élsz, ami változatlan, időtlen és halál
nélküli és már nem csüngsz elégedettséget és boldogságot remélve az állandóan
hullámzó formák külső világán. Tudatod minden pillanatban megteremti a világot
amiben élsz.
A modern fizika egyik legjelentősebb
fölismerése, hogy a megfigyelő és a megfigyelt összekapcsolódik. A kísérletet
végrehajtó ember -a megfigyelő tudat- nem különíthető el a megfigyelt
jelenségtől. Ha a kutató másként közelít a jelenséghez, akkor a megfigyelt
jelenség másként alakul. Ha mélyen hiszel az elkülönültségünkben és a
túlélésért folyó küzdelemben, akkor csupa olyan dolgot látsz majd magad körül,
ami ezt a hitedet tükrözi vissza és érzékelésedet a félelem vezérli. Olyan
világban találod magad, ahol halál, harcoló lények, öldöklés és pusztítás vesz
körül. Semmi sem az aminek látszik. A világ amit az egós elméddel megteremtesz
és látsz, siralmasan tökéletlen helynek tűnik. Ám mindaz amit érzékelsz, csupán
egyfajta szimbólum, olyan mint egy kép egy álomból. Tudatod így értelmezi az
Univerzum molekuláris energiatáncát, amellyel folyamatos kölcsönhatásban áll.
Ez az energia nyersanyaga az úgynevezett fizikai valóságnak, mindez testek,
születés és halál vagy túlélésért folytatott küzdelmek formájában jelenik meg
számunkra. Megszámlálhatatlan, egymástól abszolút eltérő értelmezések teljesen
különböző világok létezhetnek és léteznek is, amelyek mind az őket érzékelő
tudat függvénye.
Minden lény a tudatosságnak egy-egy
középpontja amelyek valamennyije megteremtik saját világukat, bár ezek a
világok egymással mind összekapcsolódnak. Létezik embervilág, hangyavilág,
delfinvilág, satöbbi. Számtalan olyan lény van, akiknek a tudatfrekvenciája
annyira eltér a tiédtől, hogy valószínűleg nem is vagy tudatában létüknek, vagy
ők sem a tiédnek. A tudatosság igen magas szintjén járó lények, akik pontosan
tudatában vannak a forrással, és az egymással való összekapcsolódottságuknak,
abban a világban laknak, amely számodra a mennyei birodalomnak tűnne, és mégis,
minden világ végső soron egy. Csak azok hozhatnak létre egy jobb világot, akik
már túlléptek, transzcendáltak ezen a világon. Egyesek számára a megadás szó
negatív mellékzöngéjű, mert hallani vélik benne például a vereség, a feladás,
az életkihívásaival szemben megélt kudarc, vagy a fásultság fogalmakat. Holott
a valódi megadás valami egészen más. Nem azt jelenti, hogy passzívan
beletörődsz a helyzetedbe, bármilyen is legyen az és semmit sem teszel annak
megváltoztatásáért. Azt sem jelenti, hogy fölhagysz a tervezéssel, vagy a
pozitív tettek kezdeményezésével. A megadás az az egyszerű, de mély bölcsesség,
hogy inkább átadjuk magunkat az élet áramlatának, sem mint ellenállnánk neki.
Az egyetlen pont ahol megtapasztalhatod az élet áramlását, az a most. A megadás
tehát a jelen pillanat feltétel és fenntartás nélküli elfogadása. Lemondasz
arról, hogy ellenállj annak ami van. A belső ellenállás azt jelenti, hogy
mentális ítélkezés és érzelmi negativitás útján nemet mondasz arra ami van.
Megadásoddal valójában nem az egész helyzetet kell elfogadnod, mindössze azt a
kicsiny részt, amit mostnak nevezünk.
Mondanivalóm illusztrálására hadd
hozzak egy képi hasonlatot: Este sűrű ködben egy ösvényen haladsz. Szerencsére
azonban van nálad egy erős fényű elemlámpa, ami keresztül világít a ködön, és
így egy kicsi világos útszakaszt látsz a lábad előtt. A köd az élethelyzeted,
ami a múltat és a jövőt is tartalmazza. Az elemlámpa a tudatos jelenléted. A
kicsi világos útszakasz pedig a most. Tanulj a természettől, figyeld meg hogyan
hajtja végre elégedetlenség és boldogtalanság nélkül minden úgynevezett
feladatát, miként bomlik ki ennek eredményeként szemed láttára az élet csodája.
Igaz, hogy csak tudattalan ember próbál másokat kihasználni és manipulálni, de
ugyanolyan igaz az is, hogy csak a tudattalan embert lehet kihasználni és manipulálni.
Gondolj a keleti harcművészetek gyakorlatának alapját képező mély bölcsességre,
ne állj ellen az ellenfél erejének, engedj neki, hogy legyőzhesd. Az egó azt
hiszi, hogy az ellenállásodban rejlik az erő. Holott igazság szerint az
ellenállásod elszakít a léttől, az egyetlen helytől ahol valódi erő lakozik. Az
ellenállás erőt színlelő gyöngeség és félelem. Így hát az egó folyamatosan
ellenállás üzemmódban működik és hamis szerepeket játszik, hogy eltakarja
úgynevezett gyöngeségedet, ami valójában éppenséggel az erőd.
Amíg nincs megadás, az emberi
kapcsolatok nagy része csak tudattalan szerepjáték. A megadásban nincs már
szükséged az egó védekezésére és hamis álarcokra. Nagyon egyszerűvé, nagyon
valódivá válsz. Ha belenézel a tükörbe és nem tetszik amit látsz bolondság
lenne, ha megtámadnád emiatt a tükörképedet. Holott a nem elfogadás állapotában
éppen ezt teszed. Ha pedig megtámadod a képet, akkor az magától értetődően
visszatámad. Ha azonban elfogadod a képet, bármi is legyen az, ha barátságos
vagy vele, akkor az nem tud nem barátságos lenni veled. Hát így változtatod meg
a világot. Szeretnél könnyű halált? Szeretnél fájdalom nélkül, haláltusa nélkül
meghalni? Akkor halj meg a múltnak minden pillanatban, és hagyd, hogy
jelenléted fénye elűzze azt az idő által gúzsba kötött súlyos valakit, akiről
eddig azt gondoltad, hogy az te vagy. Mit gondolsz? Mennyi idő kell még neked
ahhoz, hogy képes legyél kijelenteni: Nem hozok létre több fájdalmat és
szenvedést. Mennyi fájdalomra van még szükséged, mire meg tudod hozni ezt a
döntést? Ha úgy gondolod, hogy ehhez még idő kell, akkor megkapod...hozzá
fájdalmat is. Az idő és a fájdalom elválaszthatatlanok egymástól. A tudatosan
választott megvilágosodás azt jelenti, hogy nem kapaszkodsz már a múltba és a
jövőbe, és életed középpontjába a mostot állítod. Azt jelenti, hogy az idő
helyett inkább a jelenlét állapotát választod úgymond lakóhelyedül. Azt
jelenti, hogy igent mondasz arra, ami van. A jelenlét a kulcs...A Most a kulcs.
(Eckhart Tolle: A Most Hatalma)
