Kétszer jött vissza a klinikai halál állapotából Mészáros Erzsébet. Az asszony először egy frontális ütközés után „halt meg”, majd évekkel később egy műtét után. A Borsnak elmesélte, miként látta több méter magasból a testét, amint próbálták újraéleszteni az orvosok.
Fantázia, érzéki csalódások, képzelődés. A legtöbben ilyesmivel magyarázzák, ha valaki halálközeli élményeit említve arról számol be, hogy kilépett a testéből és fentről látta saját magát.
Mészáros Erzsébet 18 éves volt, amikor egy szörnyű baleset következtében átélte mindezt.
Mészáros Erzsébet
– A bátyám vezetett, én mellette ültem. Hirtelen feltűnt szemből egy autó. Éreztem, hogy itt már nincs mit tenni. A következő emlékem, hogy egy henger alakú alagútban száguldok, majd néhány méter magasból azt láttam, hogy próbálnak újraéleszteni az úttesten. Nem értettem a dolgot. Szerettem volna szólni, hogy hagyjanak békén, de nem tudtam jelezni az orvosoknak. Ezután már nem láttam és éreztem semmit. Két hónapig voltam kómában, a bátyám szörnyethalt a balesetben – idézi fel a történteket Erzsébet, aki négy éve újra a klinikai halál állapotába került.
– Egy nőgyógyászati műtétet követően kezdődtek a problémák. Az orvosok nem tudták elállítani a vérzést. Feküdtem az intenzív osztályon és azt éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok és most meghalok. Hirtelen elkezdett sípolni a gép. Összeomlott a keringésem. Láttam magam, amint lassan kezdek felülni a testemből. Már majdnem felálltam, amikor egy gyönyörű kék szempárt pillantottam meg. Az orvos volt. Visszahoztak az életbe – meséli Erzsébet, akinek az életét gyökeresen megváltoztatták a történtek.
– Korábban vendéglátós voltam, ám ma már Speradiel Sissi néven lélekgyógyászként segítek embereken – mondja Erzsébet, aki már nem fél a haláltól, de senkit nem akar meggyőzni arról, amit ő átélt.
Lapunk tavaly írt arról az amerikai idegsebészről, aki soha nem hitt a halálközeli élményekben, amíg saját maga meg nem tapasztalta.
dr. Eben Alexander
– Akadémikus idegsebészként pontosan tudom, hogy milyen folyamatok mennek végbe az agyban a halálhoz közeledve – mondta dr. Eben Alexander. – Egyszer iszonyatosan erős fejfájásra ébredtem, órákkal később pedig az agyam majdnem összes funkciója leállt. Az orvosok arra jutottak, hogy a kólibaktérium egyik ritka fajtája fertőzött meg és okozott agyhártyagyulladást. Amikor betoltak a kórterembe, a túlélési esélyeim a nullához közelítettek. A testem hét napig hevert, az agyam nem működött, s mégis utazást tettem egy másik világba – emlékezett az idegsebész.
Dr. Eben Alexander állítja: a jelenkori tudomány állása szerint a halálközeli élményeket az agykéreg minimális, átmeneti vagy részleges működési zavara okozza. Csakhogy erről dr. Alexander esetében azért nem lehet beszélni, mert az agykérge semmilyen szinten nem működött a kóma alatt, amit CT-vizsgálatok támasztottak alá.
Az idegsebész élményeiről egy könyvet is írt, amely a Mennyország létezik címmel Magyarországon most jelent meg.
Dr. Csókay András idegsebész egy agyhalott betege ágya mellett állva a következőnek volt szemtanúja.
– Nővére odalépett öccse testéhez, megsimogatta a kezét, és beszélt hozzá. Az agyhalott fiatalember pedig könnyezni kezdett – idézte fel a megrázó élményét a főorvos, aki azt szűrte le ebből, hogy a szeretet áramlása nem az agyon keresztül történik, csupán annak segítségével.
Árvai Attila Halálközeli élmények magyar földön című könyvében több olyan ember élményeit gyűjtötte csokorba még a 90-es évek közepén, akik a halál torkából fordultak vissza.
(forrás:borsonline.hu)
Árvai Attila
„Előzni kezdtem és eleinte szinte biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Mikor a pótkocsis teherautó mellé értem úgy középtájra, észrevettem, hogy a szembejövő személykocsi túl gyorsan közeledik felém. A francba - gondoltam és padlóig nyomtam a gázpedált. Megcsinálom, megcsinálom! - mondogattam egyre hangosabban. Gyerünk, gyerünk, te szemét, gyorsulj, te ócskavas! Villogni kezdett a szembejövő kocsi, de már nem volt visszaút. Rémülten ezt kiáltottam: Isten most segíts! Jézus segíts rajtam! - ordítottam most már torkom szakadtából.
Halálfélelmem volt. Innentől kezdve gyorsan történtek a dolgok, egy mozdulattal balra kaptam a kormányt, arra számítva, hogy kisiklok majd a szántóföldre és megúszom valahogy. Pechemre a szembejövő is ugyanezt gondolhatta, mert ugyanarra táncolt ki az autója, amint az enyém és ennek az lett az eredménye, hogy a két autó frontálisan ütközött egymással. Óriási csattanás és rápördültem az útra, úgy forogtam, mint a ringlispíl. A jobb első tetőtartó oszlop úgy rácsuklott a fejemre, mint a tangóharmonika. Időm sem volt felfogni, mi történik velem, mert mire egyet gondolhattam volna, már valahol máshol szálltam a kocsi felett. Alattam még hömpölygött az autóm, de én mintha már nem is lettem volna benne. Csak szálltam-szálltam, úgy öt méterre a roncs felett.
Mikor átvillant az agyamon, mi is történik valójában velem, azt gondoltam: Úristen, most meghaltam, vagy álmodok? Az előbb még nagyon is fenn voltam!?... Mennyire más volt onnan nézni a történteket! Azt gondoltam: Hogy van ez? Az előbb még vezettem a kocsimat, most meg itt dekkolok öt méter magasságban, és nézem a saját halálomat. Mi a franc történik itt?!... Aztán észrevettem, hogy oda szállok, ahová csak akarok. Közben megálltak az utánam jövő autók és sietve odaszaladtak a roncshoz, mivel az én kocsim sokkal rosszabbul járt, mint a szembejövő autó. De mint később kiderült, ez csak a látszat volt, mert a másik autó vezetője kikerült a szélvédőn, és haldoklott az úttest szélén. Körbevették őt is és a roncsot is, amiben én voltam. Ami ez után következett, az nagyon meglepett. Láttam, hogy az a másik férfi kiszáll a testéből, és odaszáll hozzám.
Azt mondta: Látod mit csináltál? Én nagyon zavarba jöttem és azt feleltem: Látom, de kérem, ne haragudjon rám. Erre ő: Nem haragszom rád, mert ennek így kellett lennie, most megyek, de te még visszamehetsz, mert érted imádkoznak ott lent. Valóban - gondoltam, mert lent egy nénike imádkozni kezdett a roncs felett, hogy ne haljak meg ilyen szörnyű módon, hiszen olyan fiatal vagyok még. Érdekes módon nem hallottam az ő hangját, inkább csak valahogy éreztem a gondolatait, melyek őszinték voltak. A férfi egyre távolabb került a baleset helyszínétől, nem láttam, csak éreztem, mint ahogy azt is éreztem, hogy valami húz a roncshoz engem és a következő pillanatban, mintha lezuhantam volna, egyenesen a roncsba. A pillanatnyi emlékem a fájdalom és a még szörnyűbb fájdalom volt. Amikor elmondták nekem, hogy a másik autó sofőrje meghalt, akkor én már ezt rég tudtam.”
(Árvai Attila: Halálközeli élmények magyar földön)
Fantázia, érzéki csalódások, képzelődés. A legtöbben ilyesmivel magyarázzák, ha valaki halálközeli élményeit említve arról számol be, hogy kilépett a testéből és fentről látta saját magát.
Mészáros Erzsébet 18 éves volt, amikor egy szörnyű baleset következtében átélte mindezt.
– A bátyám vezetett, én mellette ültem. Hirtelen feltűnt szemből egy autó. Éreztem, hogy itt már nincs mit tenni. A következő emlékem, hogy egy henger alakú alagútban száguldok, majd néhány méter magasból azt láttam, hogy próbálnak újraéleszteni az úttesten. Nem értettem a dolgot. Szerettem volna szólni, hogy hagyjanak békén, de nem tudtam jelezni az orvosoknak. Ezután már nem láttam és éreztem semmit. Két hónapig voltam kómában, a bátyám szörnyethalt a balesetben – idézi fel a történteket Erzsébet, aki négy éve újra a klinikai halál állapotába került.
– Egy nőgyógyászati műtétet követően kezdődtek a problémák. Az orvosok nem tudták elállítani a vérzést. Feküdtem az intenzív osztályon és azt éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok és most meghalok. Hirtelen elkezdett sípolni a gép. Összeomlott a keringésem. Láttam magam, amint lassan kezdek felülni a testemből. Már majdnem felálltam, amikor egy gyönyörű kék szempárt pillantottam meg. Az orvos volt. Visszahoztak az életbe – meséli Erzsébet, akinek az életét gyökeresen megváltoztatták a történtek.
– Korábban vendéglátós voltam, ám ma már Speradiel Sissi néven lélekgyógyászként segítek embereken – mondja Erzsébet, aki már nem fél a haláltól, de senkit nem akar meggyőzni arról, amit ő átélt.
Lapunk tavaly írt arról az amerikai idegsebészről, aki soha nem hitt a halálközeli élményekben, amíg saját maga meg nem tapasztalta.
– Akadémikus idegsebészként pontosan tudom, hogy milyen folyamatok mennek végbe az agyban a halálhoz közeledve – mondta dr. Eben Alexander. – Egyszer iszonyatosan erős fejfájásra ébredtem, órákkal később pedig az agyam majdnem összes funkciója leállt. Az orvosok arra jutottak, hogy a kólibaktérium egyik ritka fajtája fertőzött meg és okozott agyhártyagyulladást. Amikor betoltak a kórterembe, a túlélési esélyeim a nullához közelítettek. A testem hét napig hevert, az agyam nem működött, s mégis utazást tettem egy másik világba – emlékezett az idegsebész.
Dr. Eben Alexander állítja: a jelenkori tudomány állása szerint a halálközeli élményeket az agykéreg minimális, átmeneti vagy részleges működési zavara okozza. Csakhogy erről dr. Alexander esetében azért nem lehet beszélni, mert az agykérge semmilyen szinten nem működött a kóma alatt, amit CT-vizsgálatok támasztottak alá.
Az idegsebész élményeiről egy könyvet is írt, amely a Mennyország létezik címmel Magyarországon most jelent meg.
Dr. Csókay András idegsebész egy agyhalott betege ágya mellett állva a következőnek volt szemtanúja.
– Nővére odalépett öccse testéhez, megsimogatta a kezét, és beszélt hozzá. Az agyhalott fiatalember pedig könnyezni kezdett – idézte fel a megrázó élményét a főorvos, aki azt szűrte le ebből, hogy a szeretet áramlása nem az agyon keresztül történik, csupán annak segítségével.
Árvai Attila Halálközeli élmények magyar földön című könyvében több olyan ember élményeit gyűjtötte csokorba még a 90-es évek közepén, akik a halál torkából fordultak vissza.
(forrás:borsonline.hu)
„Előzni kezdtem és eleinte szinte biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Mikor a pótkocsis teherautó mellé értem úgy középtájra, észrevettem, hogy a szembejövő személykocsi túl gyorsan közeledik felém. A francba - gondoltam és padlóig nyomtam a gázpedált. Megcsinálom, megcsinálom! - mondogattam egyre hangosabban. Gyerünk, gyerünk, te szemét, gyorsulj, te ócskavas! Villogni kezdett a szembejövő kocsi, de már nem volt visszaút. Rémülten ezt kiáltottam: Isten most segíts! Jézus segíts rajtam! - ordítottam most már torkom szakadtából.
Halálfélelmem volt. Innentől kezdve gyorsan történtek a dolgok, egy mozdulattal balra kaptam a kormányt, arra számítva, hogy kisiklok majd a szántóföldre és megúszom valahogy. Pechemre a szembejövő is ugyanezt gondolhatta, mert ugyanarra táncolt ki az autója, amint az enyém és ennek az lett az eredménye, hogy a két autó frontálisan ütközött egymással. Óriási csattanás és rápördültem az útra, úgy forogtam, mint a ringlispíl. A jobb első tetőtartó oszlop úgy rácsuklott a fejemre, mint a tangóharmonika. Időm sem volt felfogni, mi történik velem, mert mire egyet gondolhattam volna, már valahol máshol szálltam a kocsi felett. Alattam még hömpölygött az autóm, de én mintha már nem is lettem volna benne. Csak szálltam-szálltam, úgy öt méterre a roncs felett.
Mikor átvillant az agyamon, mi is történik valójában velem, azt gondoltam: Úristen, most meghaltam, vagy álmodok? Az előbb még nagyon is fenn voltam!?... Mennyire más volt onnan nézni a történteket! Azt gondoltam: Hogy van ez? Az előbb még vezettem a kocsimat, most meg itt dekkolok öt méter magasságban, és nézem a saját halálomat. Mi a franc történik itt?!... Aztán észrevettem, hogy oda szállok, ahová csak akarok. Közben megálltak az utánam jövő autók és sietve odaszaladtak a roncshoz, mivel az én kocsim sokkal rosszabbul járt, mint a szembejövő autó. De mint később kiderült, ez csak a látszat volt, mert a másik autó vezetője kikerült a szélvédőn, és haldoklott az úttest szélén. Körbevették őt is és a roncsot is, amiben én voltam. Ami ez után következett, az nagyon meglepett. Láttam, hogy az a másik férfi kiszáll a testéből, és odaszáll hozzám.
Azt mondta: Látod mit csináltál? Én nagyon zavarba jöttem és azt feleltem: Látom, de kérem, ne haragudjon rám. Erre ő: Nem haragszom rád, mert ennek így kellett lennie, most megyek, de te még visszamehetsz, mert érted imádkoznak ott lent. Valóban - gondoltam, mert lent egy nénike imádkozni kezdett a roncs felett, hogy ne haljak meg ilyen szörnyű módon, hiszen olyan fiatal vagyok még. Érdekes módon nem hallottam az ő hangját, inkább csak valahogy éreztem a gondolatait, melyek őszinték voltak. A férfi egyre távolabb került a baleset helyszínétől, nem láttam, csak éreztem, mint ahogy azt is éreztem, hogy valami húz a roncshoz engem és a következő pillanatban, mintha lezuhantam volna, egyenesen a roncsba. A pillanatnyi emlékem a fájdalom és a még szörnyűbb fájdalom volt. Amikor elmondták nekem, hogy a másik autó sofőrje meghalt, akkor én már ezt rég tudtam.”
(Árvai Attila: Halálközeli élmények magyar földön)
