Ha az univerzum
történetét szemléljük, három egymással kapcsolatban levő kérdéssel kerülünk
szembe, amelyekkel minden kor embere szembekerült, amikor az univerzum létéről
gondolkodott. „Mikor kezdődött a világ? Honnan jött létre? Hogyan keletkezett?”
A titkos tanítás
kozmológiája e kérdésekre adott válaszát azzal kezdi, hogy megmagyarázza: az
univerzum kezdet és vég nélküli folyamat.
Nincs olyan
időállapot, amikor ne létezett volna, vagy látensen, vagy aktív formában, és
ezért nem is lesz olyan pillanat, amikor megszűnik majd létezni, vagy látensen
vagy aktívan. Ez azért van így, mivel a világ nem teremtéssel jött létre, hanem
fokozatos manifesztációs folyamat eredményeként. Lévén nem anyagi dolog, hanem
gondolat, a Világ Elméből, annak szellemi anyagából származik, nem pedig
bármiféle külsőleges anyagból, ahogy azt az anyagról a materialisták állítják.
A Világ Elmének nem kellett képletesen kinyújtania kezét egy adott
időpillanatban és öntőformába önteni az anyagot – mint ahogy azt a cserepes
mester teszi az anyaggal –, hogy kialakítsa belőle a kozmoszt.
A kozmosz – lévén egy
gondolat-forma – valójában csak úgy tűnhet el, mint ahogy egy gondolatunk
eltűnik amikor kikerül a figyelem köréből. Ezt akkor érthetjük meg jobban, ha
megértjük, hogy a gondolatok hogyan léteznek az ember elméjében. Mi is történik
akkor, amikor eltűnnek? Honnan származnak, amikor megjelennek? Az ember
bármikor visszaidézheti őket, még akkor is, ha van vagy volt olyan időszak,
amikor látszólagosan nem léteztek. Az ember ideái gondolatai elméjének
manifesztációi, nem pedig valami külső anyagból való teremtmények. Ugyanilyen
módon manifesztál valamit saját magából a Világ Elme is a kozmoszban. És mivel
a Világ Elme valója – ahogy majd később látni fogjuk – egyedülállóan örök és
halhatatlan, ebből következik, hogy a belőle származó világ-ideáknak is öröknek
és halhatatlannak kell lenniük.
Így az univerzum
hosszú történelmében nincs olyan pillanat, amiről azt lehetne állítani, hogy a
teremtés kezdete lenne. Az univerzumnak sohasem volt kezdete, és következésképp
sohasem lesz vége. Így kezdet és vég nélküli, vagyis örök, mivel az az anyag,
amire végső soron visszavezethetjük, nem más mint az Elme, amelynek nincs
kézzelfogható kezdete, de nincs kézzelfogható vége sem. Az Elme az, ami e
kezdet nélküli és megszámlálhatatlan múlt óta volt és van, ahogy Buddha
mondotta: „születés és teremtés kezdet nélküli”. Nincs sem kezdő, sem befejező
pillanata.
Az univerzumnak ezt a
kezdet és vég nélküliségét rendszerint körrel illusztrálják. A kör rajzolásának
kiinduló pontja egyben a befejező pontja is, és a kört úgy kell felfognunk,
mint azoknak a köröknek a típusát, amelyek valaha is léteztek. Lehetetlen
egyetlen pontot is kijelölni rajta, amiről ki lehetne jelenteni, hogy ez lenne
a tényleges kezdete, vagy a tényleges vége. A korábban rajzolt pontok pusztán
átmenetiek, múlók voltak. A kör valójában kezdet és vég nélküli alakzat. Még ha
azt is mondjuk, hogy az univerzum teremtése egy bizonyos napon, egy bizonyos
időben volt, ahogy a vallások alapítói – az idő mentalista jellegét fölfogni
nem tudó tömegekhez szólva ezt mondják, ezt a napot semmiképp sem foghatjuk föl
valamiféle fix dátumnak, csak az előbb említett kör egyik pontjához hasonló
valaminek, mivel nem volt soha olyan pillanat, amikor az Elme nem létezett
volna. Az Elme manifesztációi ezért mindig léteztek, vagy absztrakt, vagy
konkrét formában. Az univerzum Swastika-kereke vég nélkül forog.
Tudományosan
bebizonyított tény, hogy az égbolton világító planéták, csillagok és más
égitestek nem azonos korúak. Egyesek idősebbek, mások fiatalabbak, egyesek
éppen keletkezőben vannak, mások viszont múlóban. Ezért az a hit, amely szerint
Isten egy napon hirtelen teremtette a világot ezért az összes égitest is azonos
korú – nem elfogadható. Sokkal inkább elfogadható és ésszerűbb az a hit –
amelyet a titkos tanítás is állít –, hogy az univerzumnak sohasem volt kezdete,
és sohasem lesz vége, hogy örök és önmagát fenntartó, mivel az univerzum Isten
testének fogható fel – ha ezt a nagyon rosszul alkalmazott fogalmat akarjuk
használni erre –, aki maga örök és önmagát fenntartó; és hogy az egész
univerzum és a benne élők állandó evolúcióban vannak.
Aki ezt megérteni
képes, képes lesz az ehhez kapcsolódó kiegészítést is megérteni: vagyis hogy az
oksági összefüggés is csak múló igazság, csak egy puszta jelzés és startvonal,
mint az a pont, amelyből kiindulva megrajzoltuk a kört; és hogy végső soron
nincs valódi első ok, és nincs valódi végső hatás sem sehol a dolgok megállás
nélküli sorában. Semmi sem létezik önmagától; minden dolog, ami ma létezik,
megszámlálhatatlan okok nem közvetlen következménye, amelyek úgy fonódnak
egymásba, mint egy vég nélküli lánc a kezdet nélküli múlton keresztül. Aki meg
képes érteni, hogy minden esemény valahogy számtalan más eseménnyel van
összekapcsolva; hogy az egymással való összefüggés pókhálójából semmilyen dolog
nem szabadulhat, azt is megérti, hogy egyetlen dolog sem lehet önmagában
elégedett és önmagában létező a szó teljes értelmében, és nem lehet azt sem
elképzelni, hogy valaminek is csak egy oka és egy következménye legyen.
Általában
elfelejtjük, hogy amit mi rendszerint egy esemény világos okának ismerünk fel,
az csak egy kiemelkedő és véges pillanat a kinyomozhatatlan korábbi változások
tömegében, amelyek ebben a kiemelkedő pillanatban találkoznak. Azt sem vesszük
észre, hogy amit egy új dolog keletkezésének és megszületésének hiszünk, az nem
más, mint számtalan régi dolog nem közvetlen kooperációjának terméke. Az okok
és okozatok – amelyek tulajdonképpen csak pszeudookok és pszeudookozatok –
ilyen végtelen hátrafelé való mozgásának feltételei között az a kérdés, hogy
mikor keletkezett a világ, nem megfelelően feltett kérdés, mivel ez a probléma
ab ovo tévedésen alapszik. E kérdő szavakban ui. bizonyos téves előfeltételezés
van, ezért ez a kérdés nem válaszolható meg. Ez nem a filozófia hibája tehát,
hanem a kérdésfeltevés helytelenségéé.
Az univerzum tehát
éppen olyan régi és éppen annyira örök, mint maga a Világ Elme. Idea, de
mindazonáltal egy örökké tartó idea. A teremtés sehol és semmikor nem kezdődik
és nem fejeződik be. Nincs sem olyan hely, sem olyan időpont, amelyet az első
okkal, vagy az utolsó okozattal lehetne bizonyossággal azonosítani. Hogyan
határozható meg akkor egy egész teremtő folyamatnak a kezdőpontja? Hogyan
választhatnánk ki egyáltalán ezt az egymással összefüggő eseményeknek ebből a
végtelen sorából, ami mentes lenne az önkényes kiválasztástól? Bármelyiket
válasszuk is ki, az csak a legfelszínesebb nézőpontból lesz a teremtés kezdete.
Milyen homályos és ködös is az a felfogás az univerzumot illetően, amely a
teremtésre kezdő időpontot tételez fel! Az ilyen időpont azoknak az embereknek
a szeszélye szerint változhat ui., akik mindenáron ki akarják ezt az időpontot
tűzni: az ilyen teremtéselméletek csak azoknak felelnek meg, akik kitalálják
őket.
A világ egymással
összefüggő, megszámlálhatatlan események összessége. Következésképp nem lehet
abszolút egyetlen okot pontosan bármely egyetlen eseményhez hozzárendelni.
Abból a tényből következően, hogy bármilyen messze is kövessük nyomon, hogy
megtaláljuk az univerzum első okát, csak azt találjuk, hogy minden oknak megvan
a maga eredeti oka, és ez az utóbbi szintén csak egy őt megelőző ok okozata,
ésszerűen és helyesen azt a következtetést lehet tenni, hogy az univerzumban
nincs kezdet, és ebből következően nincs befejezés sem. Ez azt jelenti, hogy a
valamivé válás folyamata örökös, és ez az univerzum saját létének igazi
törvénye. Nem lehet azt mondani ui. semmilyen dologról, hogy egymaga vagy csak
egy ok, vagy csak egy okozat lenne, mivel egyidőben mind a kettő: ok és okozat
is egyszerre.
Ezzel az új
megvilágítással az oksági összefüggés régi fogalmának metafizikai igazsága
megdől, bár gyakorlati célokra való alkalmazása továbbra is érvényben marad. Az
ok és okozat törvényének csak a végső igazsága nem ismerhető el, közvetlen
igazsága azonban megmarad. Amikor fölismerjük, hogy az egymástól kölcsönösen
függő láncszemek láncolata, amely egy ok kialakulását idézi elő, kezdet és vég
nélküli, akkor az oksági összefüggést mint metafizikai elvet – el kell
ejtenünk. Ezt azonban nem szabad félreértelmezni. Itt nem gyakorlati és
tudományos nézőpontról szemléljük, hanem filozófiai nézőpontból. Csak azt mondjuk
itt, hogy megfelelő ok véges emberi gondolkodással nem található, csak néhány
olyan tényező, amely egy ilyen ok létrejöttét előidézi. Ezen túlmenni – véges
emberi ésszel – nem lehetséges. Mindig lesznek olyan tényezők, amelyek
tisztázatlanok maradnak. Teológiai szavakkal élve: csak az Isten tud mindent.
Ha a filozófiailag a
teremtésről alkotott elképzelés nem elfogadható, a semmiből való teremtés
lehetőségének az elképzelése is hasonló.
Kívülről szemlélve az
univerzum a semmiből keletkezik és a semmiben megy tova. Belülről tekintve
azonban mindig is volt a háttérben egy rejtett örök valóság. Ez a valóság az
Elme. A világ csak ennek az elmének a manifesztációja, külső megjelenése. Ha
ui. minden okozat előzőleg benne volt az őt előidéző okban és ez megint az
előzőben, ez a láncolat visszafelé haladva csak minden ideák forrásánál áll
meg, amely nem más, mint az Elme. Így az Elme minden dolgot felölel, bár őt
magát semmi sem öleli fel. Ezért a mentalizmus azt tanítja, hogy az
univerzumnak ugyanaz az eredete, mint akármelyik ideának, vagyis eredete az
elmében van. Ezért az a helyes mód, ha az univerzum és forrása közötti
kapcsolatot úgy tekintjük, amely hasonló az emberi gondolat és az elme közötti
kapcsolathoz. A Világ Elmének nincs szüksége arra, hogy „teremtsen” egy
univerzumot a semmiből, amikor saját magából létrehozhatja. És mint mentális
elvet – ezt úgy hozza létre, hogy a világot mint saját ideáját vetíti ki. A
világ ennek az elmének a kivetülése.
Hogyan vette fel az
univerzum azt a jelleget, aminek a sajátságát látjuk? Ezt a mentalizmus
elmélete magyarázza meg. Az Elme, vagy még inkább a Világ Elme benne rejlik az
egész univerzumban. Az univerzum ennek a Világ Elmének a konstruktív szellemi
tevékenységéből (meditációjából) emelkedett ki, de önmagát meghatározó módon,
amelyet korábbi aktív léteinek memorizált mentális benyomáscsírái alakítottak
ki. A szüntelen képek folyamata, napok, csillagok, földek, tengerek és más
látható dolgok a Világ Elméből áradnak ki egy állandó isteni rejtélyes karmikus
törvény szerint, mint ahogy a víz csörgedezik elő a kimeríthetetlen forrásából.
A karma kettős
törvény: egyik az általános, másik az egyéni karma. Az első a végső törvényt
jelenti, és ez az univerzumban mindenre érvényes és alkalmazható, mivel minden
individuális entitás saját folytonosságának törvényét alkotja. Legyen az akár
egy planéta, vagy akár csak egy protoplazma az univerzumban, saját előző
létének jellegzetességeit kell hogy örökölje, és így az okozatnak az okhoz kell
hozzáidomulnia. A második a közvetlen törvény és csak azokra az individuumokra
alkalmazható, akik öntudattal rendelkeznek, vagyis emberi lényekre vonatkozik
és korlátozódik. Ez a törvény az egyént teszi felelőssé gondolataiért és
cselekedeteiért, amelyek ezekből a gondolatokból származnak.
Az univerzum a
kölcsönösen működő karmikus folyamatokon keresztül válik lehetségessé. A Világ
Elme az általános világképeit nem valamiféle önkényes zsarnoki rendelkezés
alapján alkotja, hanem azok természetes folytonosságából, mindazoknak a
következményeként, amelyek előzőleg már megvoltak és léteztek. Így ezek a képek
valamennyi előzőleg már létezett világképnek a folytonosságai, amelyeket saját
kölcsönös kölcsönhatásuk és fejlődésük módosított és alakított ki, nem pedig
egy humanizált Isten szeszélyes rendelése. A Világ Elme az univerzumot
konstruktív gondolkodásával alkotja, de ez nem önkényes módon történik. A
belőle származó gondolatokat szigorú karmikus és evolúciós törvény szabályozza.
Hangsúlyozni kell
hogy e szemlélet szerint az univerzum önmagát mozgásba hozó rendszert alkot, de
ugyanakkor azt is meg kell érteni, hogy ez a rendszer – saját folyamatos létét
és folytonos működését illetően – a Világ Elmétől függ. Valamennyi karmikus erő
és gondolatforma a Világ Elme jelenlétében, mégis saját magától fejti ki
kölcsönös aktivitását, összefonódnak, együttműködnek és fejlődnek ki, mint
ahogy a növények saját maguktól fejlődnek és növekednek a napfény jelenlétében.
Ez a jelenlét az, amely lehetővé teszi fennmaradásukat és létüket.
Minden az univerzum a
priori létét tételezi fel, amelyben jelenlegi általános karmája keletkezett.
Már láttuk, hogy a kozmosz maga folytonos, és hogy a múltja kezdet nélküli. A
nemlét intervallumai azonban periodikusan megszakítják történelmét. Ezek
azonban csak időszakosak. Létében nincs valódi törés, csak látszólagos törés,
amikor látens állapotba süllyed. Változó fázisokon át forog ugyanis. Az újra
manifesztálódott univerzum minden egyes, egymás után következő megjelenése
elkerülhetetlenül azt követi, amely előtte a látens állapotba esett vissza.
Amikor valamennyi individuális és planetáris központ kollektív karmaerői
kimerülnek, a világtörténelemnek véget ér egy ciklusa. A manifesztálódott
univerzum ilyenkor visszahúzódik, és a Világ Elme lepihen. Az éjszakát azonban
a hajnal követi, és a kozmikus hajnal megint tanúja lesz valamennyi dolog újra
való emlékezetének. Amikor ugyanazok a karma-magok megint kisarjadnak és
reprodukálják önmagukat, egy új ciklus kezdődik, és a látható világ megint
létrejön mint az összes lét öröksége, azoké a léteké, amelyek az előző világban
voltak megtalálhatók. Az előző kozmosz jellegzetessége és sajátosságai
határozzák meg azt, ami utána következik.
Az aktivitásnak és a
pihenésnek, a valamivé válásnak és a létnek, az élőlények ki- és belélegzéséhez
hasonló ritmusának ezzel az antitézisével találkozunk azonnal, amikor
megpróbáljuk megérteni a Világ Elmének az univerzumhoz való viszonyát.
Jelenlegi univerzumunk nem az első, ami már testet öltött, de nem is ez lesz az
utolsó. Minden egyes világrendszer – mint a jelenlegi világrendszerünk is –
pusztán csak egy egység a kezdet és vég nélküli sorban. Csak ilyen értelemben
elpusztíthatatlan az univerzum. Mindegyik az előző öröksége, azoknak a
karmáknak a lecsapódása, amelyeknek sikerült előidézni saját megvalósulásukat.
Az univerzális lét
ezért a potenciális lét és a tényleges valamivé válás közötti vég nélküli
változásláncolat történelme. Így az univerzum olyan evolúciónak van alávetve,
amelyet szigorú karmikus törvény szabályoz, nem pedig csak vaktából adódó
evolúciónak, ahogy a materialisták képzelik; sem pedig egy személyes teremtő
önkényes parancsa szerinti evolúciónak, ahogy viszont a vallásosak gondolják. A
valódi folyamat növekvés és hanyatlás, fejlődés és feloszlás ritmikus
ismétlődése, amelyek kikerülhetetlen sorrendben követik egymást. E két fázis
kombinációja az, amelyből az univerzális mozgás áll, amelynek soha nincs
befejezése. Ha a kozmikus ködök naprendszerekbe alakulnak, ez utóbbiak egyszer
megint kozmikus ködökké válnak. A formák univerzuma mindig visszatér a
kiindulópontjához: nincs kezdete, nem is lesz vége; ez az, amiért alá van vetve
mind a születésnek, mind a halálnak; mind a degenerációnak, mind a
megújulásnak, vagyis a változásnak. Hasonlít egy örökké előre mozgó kerékhez,
amely az aktivitásnak és pihenésnek ezeken a változó eonjain halad keresztül.
Ezért ábrázolták a régi tanítómesterek az univerzumot egy forgó Swastika-kerék
alakjával.
(Dr. Paul Brunton –
Az Önvaló Bölcsessége)
