Ruzsa Ilona szegedi ikonfestő valamikor könyvelő volt – két lábbal állt a pénzügyi valóság talaján. Aztán jött egy betegség, egy műtét, amely közben halálközeli élménye volt, „odaát jártam", mondja. Megváltozottan tért vissza, művészként.
Tett egy nagy kört az életben, mire megérkezett önmagához Ruzsa Ilona. Az igazi önmagához? Vagy egy másikhoz? Könyvelőként dolgozott egykor, pénzügyi területen – mi sem állt tőle messzebb, mint a festészet! Aztán közbeszólt a sors, és egy műtét során, ahogyan mondja, „odaát járt". Klinikai halál, nem klinikai halál? – Csodálatos, panorámás, mozgó ikonok vonultak a szemem előtt az égen, színesen, ragyogóan – mondja. Utólag is libabőrzik, amint fölidézi a fantasztikus élményt. Hogyha például római katolikus lett volna, talán szokványos szentképek tűntek volna föl előtte a vakító, égi fényben, de Ilona asszony görögkeleti, Méhkeréken született, így azután ikonokat látott a halálközeliség állapotában. Korábban kezébe soha ecsetet nem fogott. Fölgyógyulása után azonban minden megváltozott.
– Éreztem: azonnal el kell kezdenem festeni.
Leültem otthon, lepedővásznakat szedtem elő, és festettem éjjel-nappal – emlékszik vissza a kezdetekre. Akkoriban még Békéscsabán élt. Három hónap alatt kész lett negyven olajképpel.
És jöttek az ikonok is – azt az élményt keresi az ikonfestésben újra és újra, amit „odaát" megtapasztalt. Persze az újonnan szerzett képzőművészeti ismeretek hatása is föllelhető képein – visszanyúl az orosz, a bolgár ikonokig, de például Botticelli táblaképeihez is. Képzőművészeti műveltséget-technikát alkotótáborokban szerzett, s az aradi festőiskolán. – Amióta festek, sokkal jobban érzem magam, mint korábban bármikor – meséli.
– Édesapám hamar meghalt, négyen voltunk testvérek. Tizenöt évesen már dolgoznom kellett – emlékszik vissza. – Tizenkilenc évesen férjhez mentem, hogy családban legyek. Megszületett a két lányunk, jött a válás, a betegség, a leszázalékolás. Ott álltam, minden nélkül. És talán még most is ott állnék, ha nem következik be, hogy megtapasztaltam, milyen „odaát". Vagy nem ott állnék? – tűnődik. – Hiszen nem következhetett be olyan rossz az életemben, amiből ne tudtam volna kihozni valami jót...
Sok éve már Szegeden él – egyik leánya ide jött egyetemre, és ő is követte. Összejött a Lechner téren működő ikonfestő körrel, de ő inkább otthon fest. Szüksége van a magányra. Nézzük az ikonokat a lakásban, mely műterem, tűzzománcműhely és lakótér egyszerre, s ámulunk.
– Nagyon szeretek adni az embereknek, amit tudok – mondja, és körbeint a káprázatos-színes alkotások során. – És én ilyeneket tudok.
(forrás:delmagyar.hu)
