Nem, ez az írás nem a kisbabákról szól. Sokkal inkább mindannyiunkról: emberekről, akik a test-lélek-szellem hármasságában járnak-kelnek az anyagban. Azért hozom szóba a témát, hogy emlékezzünk, honnan jöttünk – és hová tartunk.
Aki töltött már néhány órát aprócska emberi lény társaságában, óhatatlanul látja, hogy ezek a csöppségek onnan érkeztek közénk, ahol nincs tér és idő, nincs múlt és jövő, minden képlékeny és változó, és ahová mindannyian tartunk. Látja, hogy a kisbaba a Fényből érkezett. Látja, hiszen...
Kezdetben még többet van a másik oldalon.
Amikor alszunk, kilépünk a testből, a láthatatlan ezüstfonál azonban nem szakad meg, mint halálunkkor, a kötelék megmarad. Az újszülött kezdetben még többet van odaát, mint itt, az anyagban: még csak próbálgatja, kortyolgatja a fizikai létet, apró dózisokban emlékezik a létezésnek erre síkjára, amiben már régen volt része. Két étkezés között kezdetben alszik (szinte csak a folyadék, a víz, az érzelem, mint itteni anyag köti ide), majd napi 14-16 órát, aztán 12-10-et... lassanként csökken az alvásigény, ahogy egyre jobban integrálódik újra az anyagban. Ebben segítik őt mozgásfejlődés állomásai (egyre szilárdabb, konkrétabb kapcsolat az anyaggal a testen kívül) és a hozzátáplálás fázisai (ugyanez, csak éppen a testen belül).
Számára csak a jelen létezik.
Próbáld meg egy néhány napos, hetes, hónapos csecsemőnek elmagyarázni, hogy mindjárt jön a kaja, várjon türelemmel. Mondd el neki, hogy csak egy pillanatra teszed le kiságyba, utána máris viszed sétálni... vagy emlékeztesd, hogy anyuci mindjárt jön, csak elmegy vécére. Nem fog menni. Számára csak a jelen létezik: nincs múlt, amely emlékeztetné a dolgok rendjére, nincs jövő, amelytől retteghetünk vagy ami kapaszkodót jelentene. A csecsemő hangos sírással jelzi, ha nem kapja meg azonnal, amit akar: nem a múltban, nem a jövőben, ő a mostban létezik, számára minden azonnal történik vagy épp nem történik - az utóbbit hangos sírással reagálja le.
Meggyőződése: egyek vagyunk.
A kisbaba nagyjából hat hónapos koráig szentül hiszi: ő és édesanyja egy személy, ahol ő van, ott anyukája is jelen van. Mikor aztán kúszni és mászni kezd, felül, feltérdel és feláll, hirtelen kinyílik számára a világ, új szemszögből látja a dolgokat, és ekkor tudatosodik benne, hogy anyu nincs mindig ott vele. Nagyjából ekkortájt kezdődik a szeparációs szorongás időszaka, ami aztán enyhül, majd másfél éves kor táján – mikor már ügyesen jár-kel a nagyvilágban – újra visszatér. Érdekes ez: minél szorosabban érintkezik teste a földdel, és minél inkább két lábon áll, annál nagyobb mellszélességgel érkezik meg az anyagba: a világba, ahol különálló egyéniség mindenki, nem az Egy, az Egység tudatos része.
Nincs benne ítélet.
Nincs baba, aki ítélkezne: a keresztes póknak és a békának épp úgy örül, mint az új hintának, pihenőszéknek. A pénz és a trend sem érdeklik: egy papírdoboz és egy PET-palack nagyobb boldogság, mint a legdrágább játék. Mosolyog mindenkire, aki figyelmét adja neki, akár fekete, akár fehér, akár öreg, akár fiatal, akár szép, akár csúnya az illető. A kisbabában még az van, ami mindenkiben, akinek nincs már szüksége testre: a nyitottság az új felé, és az elfogadása annak, amit megismertünk. Úgy, ahogy van.
Számára a megbocsátás: mintha meg sem történt volna.
Azt mondják, a mélyen spirituális ember nem pusztán megbocsát, hanem sejtszinten törli (ha nem is magát az élményt, de) a kapcsolódó negatív érzést tudatából és tudattalanjából: mintha meg se történt volna. A kisbaba működésében ez a természetes mechanizmus: doktor néni megszúrta, felsír, a következő percben már mosolyog rá. Anyu megvágta a körmét, felordít panaszosan, de rövid simogatást és ölelést követően már újra bújik, ölel.
Valami és valami ellentéte ugyanaz számára.
A spirituálisan tudatos ember már látja: nincs jó vagy rossz, a leginkább pozitívak kikiáltott tulajdonságunk a legsötétebb pontunk is egyben. Az alkoholistának és az absztinensnek ugyanaz a baja: az alkohol, a kövérnek és a soványnak egy tőről fakad a gondja: az étel. Tudja, hogy a nagyképű ember a felszín alatt önbizalomhiánnyal küzd, a csajozógép érzelmi intimitásra vágyik. Az újszülöttben ez a bölcsesség természetes: többnyire még összekeveri a nappalt és az éjszakát, ha elfárad, egyszerre sír és nevet, egy tőről fakad számára a legtöbb dolog, ami csak később válik külön.
Nem érzi a teste határait.
A kisembernek nincs még testtudata, hiszen az aprócska fizikai formában élő lélek hosszú ideig létezett test nélkül. Amint forog, leesik, csetlik-botlik, elvéti a távolságot, a mellbimbó helyet saját ujját kapja be szoptatós pózban, beveri a fejét, feláll az asztal alatt, saját arcát karmolja meg. A külvilág nem tudja, fiú-e vagy lány, legfeljebb ruhájából következet, arcvonásai még nem árulkodóak. Leginkább abban a kezdeti, frissen alászállt állapotban bumfordi éteri lény, amikor még szilárd táplálékkal sem köti magát az anyaghoz.
Ahogy aztán egyre többféle és egyre nagyobb mennyiségű itteni elemet visz szervezetébe, egyre inkább megmerítkezik az anyagban, testtudata is megszilárdul: a csecsemőkorból kilépve, totyogósként már biztonsággal jár-kel, egyre többféle ételt eszik, míg végül egy hosszú élet végén úgy távozik, ahogy érkezett: kopaszon, fogatlanul, képlékeny gerinccel, egyre több időt töltve a másik síkon szenderegve.
A kapu az életnek ezen a két pontján - a kezdetnél és a végnél - nyitva áll az ember számára a Fény felé, a fennmaradó időben pedig az a dolgunk, hogy a feladatainkra fókuszáljunk. Néha azért a fentiekre emlékezve...
(forrás: Barok Eszter - ujegyensuly.hu)
