Simon Gabi angyalszerű. Nem csak a külseje, hanem a mosolya, a mélységes nyugalmat árasztó lénye, a kisugárzása az, ami angyalivá teszi. Egyébként pszichológus, aki már az egyetem alatt egy olyan hivatást választott magának, amit kevesen mernek. Ő a haldoklókat kísérte a halálukig, és egy perccel tovább is.
Angyalszerű vagy. Mondta már más is?
Igen, mondták. Meg azt is, hogy nem evilági a lényem.
És?
Evilági vagyok, és nem is jó, amikor angyalnak hiszik az embert, mert az arra kötelez, hogy folyton mosolyogj, jókedvű, türelmes légy, akkor is, ha semmi kedved hozzá.
Miért akartál a halállal foglalkozni?
Mindig érdekelt, hogy milyen a halál pillanata. Ott akartam lenni, és meg akartam nézni, meg akartam érteni.
Létezik a 21 gramm?
Igen. Nem biztos, hogy pont ennyi, de valóban igaz, hogy amikor valaki meghal, utána hirtelen úgy látod, mintha csak a ruhája lenne már ott, ő maga nem. Összeesik, kisebbnek tűnik a teste. Ahogy elszáll belőle a lélek, elveszíti a test a lényegét, magát az embert.
Mit láttál a halál pillanatában?
A másodperc töredékéig látni, egyetlen pillanatig, amikor a halál beáll, egy fényes gömb emelkedik a halott fölé, és villámgyorsan elillan. Ez annyira gyors, hogy nagyon sokszor meg kellett történnie, mire észleltem, és elkezdtem figyelni rá.
Tehát van élet a halál után? Hiszel benne?
Igen, ez száz százalékig biztos, a halállal nem ér véget a létezés. Hogy utána mi következik, az más kérdés, számos elképzelés van erre vonatkozóan is…
Sok haldoklóval foglalkoztál?
Igen, elég sokkal, bár azt tudni kell, hogy amikor meghalt az, akit kísértünk, utána fél évig nem kaptunk új beteget. Hiszen a kísérőnek is fel kell dolgoznia a halálát. Nekem az volt a munkám, hogy halálos beteg emberek mellett legyek, beszélgessek velük, felolvassam az újságot, meghallgassam őket, tehát rengeteg időt töltöttem egy-egy beteggel.
Kötődtél valakihez?
Nagyon sok emberhez kötődtem, hiszen volt olyan rákos beteg, akit fél éven keresztül látogattam rendszeresen. Természetes, hogy kialakulnak kötődések, és nem csak a beteggel, hanem a családjával is. Például gyerekek esetében sokkal többet kell foglalkozni a családdal, hiszen egy gyerek halálát a legnehezebb feldolgozni.
Félnek a haldoklók a haláltól?
Nem félnek. Aki beteg, és tudja, hogy meg fog halni, az a végső stádiumban már elfogadja. Érdekes, hogy lehet tudni, ki, mikor áll készen. Az idősebb emberek elkezdik mesélni az életüket. Magukról beszélnek. A gyerekek téged kérdezgetnek az életedről, arra kíváncsiak, te hogy élsz, mit csinálsz.
Hisznek a másvilágban?
A halál torkában már nincs hitetlen ember. Mindenki kapaszkodik valamibe, hinni akarja, hogy ezzel nem ér véget az élet.
Hogy lehet egy ilyen munkával megbirkózni? Hogy lehet ezt kibírni?
Ahogy mondtam, mi is kaptunk időt, hogy egy-egy halálesetet feldolgozzunk. A rákos, vagy más halálos beteg annyi szenvedésen megy keresztül, hogy sok esetben megváltás számára a halál. A család is felkészül, mi is felkészülünk. Persze, hogy nehéz, de tudtam, hogy segítségére vagyok egy embernek, és tudom, hogy attól, hogy elmegy, még nem ér véget a létezése.
Sokan halnak meg hozzátartozók nélkül?
Elég sokan. Nem azért, mert nincsenek gondos rokonaik, sokuknak vannak. Csakhogy megfigyelhető, hogy a hozzátartozók nem akarnak a halál pillanatában a beteggel lenni. Félnek, nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Addig, amíg hozni kell a tiszta ruhát, a szőlőt, a húslevest, addig ott vannak, hiszen feladat van, de a halál beálltakor nem akarnak jelen lenni. Ezért sokszor csak én voltam ott.
Miért mondtál le arról, hogy haldoklókkal foglalkozz?
Mert megszületett a kislányom. Nem tudtam a halált összeegyeztetni az élet kezdetével. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a gyermekem mellett az élettel kell foglalkoznom, nem lehet az életünk része az, hogy gyakran találkozom a halállal…
(forrás:nokorszak.hu)
