A hagyományos felfogás szerint nem vagyunk ráhatással az életünk drámaian kimagasló pillanataira. Azokra, melyek döntően meghatározzák az életünket. Akár egy hatalmas szerencsére, akár egy borzasztó sorcsapásra. Éppen ezért nagyon sok ember nem érti, hogy ami történik vele az életében, az miért éppen vele történik. Ugyan mivel szolgált rá erre vagy éppen arra?
Aki egy picit félreteszi a hagyományos felfogást, és megérti, hogy az egész életét a születése előtt ő maga "rakta össze", akkor (ha nincs megelégedve az életével) a következő fogalmazódik meg benne szükségszerűen: nem hiszi el, hogy ekkora balfék volt, és kizárt dolognak tartja, hogy egy ilyen életet tervezett volna meg magának. Jelen írásomban azt próbálom meg körvonalazni, hogy hogyan is fordul elő mégis mindez. Miért is rakunk magunknak össze olyan életet, amilyent élünk?
Szóval létezik, hogy akár egy szerencsétlenségekkel teli, nyomorúságos életet is mi magunk raknánk össze magunknak, méghozzá a saját fejlődésünk érdekében? Igen, ez úgy tűnik, pontosan így van.
Az életünk minden egyes pillanatában a tudatunk rögzíti minden egyes gondolatunkat, cselekedetünket, egyszóval mindent, ami történik velünk és körülöttünk. Ez a napló a tudatunk olyan részére kerül, melyet éber tudatállapotunkban nem vagyunk képesek egészében érzékelni. Hipnózisban például azért képes a hipnotizált alany az élete bármely pillanatára meglepő pontossággal emlékezni, mert akkor egy úgynevezett megváltozott tudatállapotban van, s ilyenkor "belelát" e naplóba. A halál közeli élményben megjelenő életfilm lepergése sem más, mint ennek az információtömegnek a felelevenítése. Meglepő módon nem csak azt tartalmazza, amit mi éreztünk, gondoltunk, tettünk az életünk folyamán, hanem azt is, amit szavainkkal, tetteinkkel másoknak okoztunk. Mivel mindannyiunk tudata ugyanannak a forrásnak a kivetülése, s mindannyiunk tudata összekapcsolódik a közös tudatmezőben, ezért ilyen értelemben a kapcsolódási pontok mindkét tudatban változásokat hoznak. Magyarul ha valakit megbántunk, vagy ha valakinek örömet szerzünk, az ő érzése bennünk is megjelenik, noha ennek általában nem vagyunk tudatában. Például nem csak egy másnak adott pofon adásának érzését rögzítjük magunkban, hanem ugyanúgy rögzül az az érzés is, amit ezzel a másiknak okoztunk általa.
Amikor bekövetkezik a fizikai test halála, a szellemtestünkkel elhagyjuk azt, hogy törvényszerű keretek között visszatérhessünk a szellemvilágba. Semmi mást nem viszünk magunkkal, csak az élményeket, a megtapasztalásokat, melyeket az éppen elmúlt életünkben szereztünk. Csak azt a naplót visszük magunkkal, melyet életünkben a tudatunk írt. Ezek az információk energiahullámok formájában tárolódnak, s a fizikai test halálakor "áttöltődnek" a szellemtestünkbe, hogy magunkkal vihessük azt. Ekkor érezzük úgy, hogy lepereg előttünk életünk filmje. (Ekkor valójában nem életfilm lepergésről, hanem panorámatudatról beszélhetünk, melyben nem kronológiai sorrendben, hanem egyszerre tapasztalunk meg minden pillanatot, de jelen bejegyzésemben erre most külön térek ki.) Sok halál közeli élményt átélő, vagy éppen az életek közé vivő hipnózison átesett személy számol be arról, hogy először látták az életüket lezajlani úgy, ahogy az történt, majd pedig úgy, ahogy lehetett volna, hogy történjék. Ha a mindenkor jelen levő szabad akaratukkal a jót cselekedték volna. Ilyenkor szembesültek azzal is, hogy amit még a születésük előtt előre elterveztek maguknak, hogyan sikerült megélniük. Hogy mennyire teljesítették azt, amiért annak idején a leszületésüket vállalták. Annál a résznél, ahol a másoknak okozott érzéseket élik át, leírhatatlan élményben van részük, hiszen egyrészt igazán megtudják, mit is okoztak másokban, másrészt egy tanító jellegű lelkiismeret furdalás veszi kezdetét, mely a jövőben ezek mellőzésére sarkall.
Amikor itt hagyjuk a földi világot, csupán ezt az életnaplót visszük magunkkal. És tulajdonképpen másra nem is lesz szükségünk a következőkben.
A szellemvilág nem egy meghatározott hely, inkább egy tudatállapot. Egy más frekvencián rezgő valóság, melyet a jelen tudatállapotunkban normális esetben nem érzékelünk. (A születés és a halál éppen ezért nem más, mint a tudatunk frekvencia váltása.) A túlvilágnak vagy szellemvilágnak ennek megfelelően nagyon sok szintje létezik, s a mindenkori tudatállapotunk dönti el, hogy melyik szint "lakói" lehetünk. Nyilvánvalóan olyan szinteken létezhetünk, mely a saját rezgéseinkkel azonos. A tudatállapotunk rezgésszintjét pedig alapvetően a magunkkal hozott élmények határozzák meg. Minden élmény végső soron egy gondolat, egy bizonyos frekvencián rezgő energiahullám. A pozitívak magasabban, a negatívak alacsonyabban rezgő hullámok. Éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy szellemlényünk alapvetően milyen rezgéssel bír, hogy milyen szintre tudunk vele helyezkedni. S minél magasabb rezgésszintű világban találjuk magunkat, annál boldogabb, annál szeretettelibb, kellemes világot érzékelhetünk, így könnyen érthető, hogy mindannyiunk ösztönös érdeke az, hogy a saját rezgésszámát emelje. Emelni viszont csak úgy tudjuk, ha a meglévő alacsony rezgésszámú energiákat, a negatív gondolati hullámokat átalakítjuk pozitívvá. Erre azonban csak a fizikai testben való létezésünk folyamán van lehetőségünk. Ez adja az ösztönös igényét annak, hogy bizonyos idő elteltével újra leszülessünk. Azt is mondhatnák, hogy a földi életünk az eszköz arra, hogy az igazi otthonuknak tekinthető szellemvilágban egyre magasabb szintet érjünk el.
A fizikai életünk után az időnk nagy részét (magasabb rendű segítőink közreműködésével) e napló tanulmányozására fordítjuk. Kielemezzük, hogy hogyan éltünk, hogy hogyan élhettünk volna, s megértjük azt, hogy milyen életet kell a következő inkarnációban élnünk ahhoz, hogy a hibáinkat kijavítsuk, hogy milyen életet kell választanunk ahhoz, hogy az a saját fejlődésünket a legoptimálisabban szolgálja. A múlt hibáit, tehát például a másoknak okozott rosszat úgy korrigálhatjuk, ha ezúttal mi magunk élünk meg hasonlót, s alázattal elfogadjuk azt. Ebben a tudatállapotban nem úgy gondolkodunk, mint a földi eszünkkel, tehát majdnem hogy bármit "bevállalunk", hiszen a fejlődésünk, a feljebb világokba való jutásunk a célunk, s tudjuk, ezt csak az említett módon érhetjük el. Ennek fényében már megérthetjük azt, hogy miért is választottunk magunknak olyan életet, amilyent élünk - bármilyen is legyen az. Tehát mindannyiunk élete csupán egy lecke, melyet az elmúlt életünk folyományaként vállaltunk, a saját fejlődésünk érdekében.
Miután megterveztük, hogy milyen életet is szeretnénk élni (azaz kell éljünk), s kiválasztottuk azt a testet és családi körülményeket, melyek ezt legoptimálisabban biztosítják, megtörténik a leszületés. (Nagyon egyszerűen megfogalmazva a mindenkori energiamintákból abban a tudatállapotban előre láthatóak a lehetséges jövőképek, ez szolgál alapjául a végleges döntésünknek.) A születésünk és a halálunk időpontját, valamint az életünk meghatározó pontjait előre eltervezzük, az szükségszerűen be is következik, előre kitérni nincs módunk. Kizárólag abban van döntésünk (és ez éppen elég), hogy aminek meg kellett történnie, azt hogyan éljük meg. Ellenállással, gyűlölettel, mások felé irányuló erőszakos megnyilvánulásokkal, vagy alázattal, elfogadással, megértéssel. Előbbivel újra negatív karmát teremtünk magunknak, utóbbival előbbre jutunk. A döntés csak rajtunk múlik - s a szabad akarat mindig ott van velünk, hogy használjuk! (A jövő bármilyen módon történő előre látása, érzése, megálmodása is azért történhet meg, mert bizonyos okokból képesek voltunk rövid ideig egy olyan tudatállapotba kerülni, melyben rálátásunk volt a már létező jövő vonalának egyes részleteire. Ennek mikéntjére azonban most bővebben nem térek ki.)
Általános dolgokat nehéz említeni, mert mindannyiunk élete más és más - egyedi. Mindannyiunk élete eltérő okokból olyan, amilyen. Más és más miatt döntöttünk ilyen vagy olyan élet megélése mellett. Egy azonban közös, hogy mind a testet, amelyben élünk, mind a szüleinket, a családunkat, melyben felnövünk, s mind a körülményeket, a barátokat, a házastársunkat, mind az életünkben velünk történő jót és rosszat nem véletlenül kapjuk, hanem a saját tanulásunk, fejlődésünk, okulásunk érdekében tervezzük be saját magunknak. S mindannyiunk egy céllal jön le újra és újra: kipróbálni magát az adott helyzetben, az adott körülmények között, hogy hogyan képes benne boldogulni. Hogy hogyan képes boldog lenni úgy, hogy közben másokat is boldoggá tesz. Hiszen tisztában van vele, ha újra hazatér a szellemvilágba, semmi sem fog számítani a földön értékesnek tartott dolgok közül,
csak a naplója tartalma, amit majd a hazatérésekor magával visz.
(forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu)
