Egy új szellemi ébredés zajlik az emberi kultúrában, egy eszmélés, amit az egyes egyének kritikus tömege tesz lehetővé, akik életükben egy szellemi kibontakozást tapasztalnak meg, egy út, melyen titokzatos véletlenek vezetnek bennünket előre.
Szinte minden karrierút vagy tevékenység során, amelyhez a tudást az iskolában vagy tanároktól szerezzük meg, nyilvánvaló, hogy fel kell mérni az ismereteinket, hogy hol tartunk az előrehaladás terén.
Olyan társadalomban élünk, amely szintekre bontja a dolgokat (például iskolai évfolyamokra) és tanúsítványokat ad (főiskolai végzettség, doktori, engedély), amelyek a mi "bizonyítékaink" arra, hogy egy bizonyos szintet elsajátítottunk.
A spirituális utazás esetében azonban egy kicsit trükkösebb lehet annak meghatározása, hogy hol tart a személy a folyamatban. Mint sok más dolog a spirituális úton, hogy mi a "jó" és a "megfelelő" világi értelemben, egy ironikus fordulatot vesz, amikor a szellemi témákat vesszük számba.
Például valakinek a pályafutása során meglehetősen gyakori, hogy egyre magasabb pozíciókra törekszik, és össze akarja hasonlítani a tudását a társaival, de a spirituális utazás esetében ennek éppen az ellenkezője történik.
Biztosan mondhatjuk, hogy ha egy embernek minél inkább szüksége van arra, hogy tudja, mennyire messze jár másokhoz képest, vagy minél inkább szüksége van egy bizonyítványra igazolásként, hogy növelje az önbecsülését, vagy bizonyítsa mesteri mivoltát bizonyos területeken a spirituális útján, annál messzebb jár az áhított céltól.
Mivel nem létezik végleges út az önismerethez, vagy a megvilágosodáshoz és az ébredéshez - ez még nehezebbé teszi, hogy valóban azt mondjuk, hogy valaki ezen az úton halad, különösen másokkal összehasonlítva, hiszen lényegében mindannyian a saját utunkat járjuk.
Az utunk során a fordulópontok drasztikusan eltérő sorrendben érkezhetnek, mint a másik személy esetében. Mindazonáltal vannak bizonyos "állapotok," amelyek azt jelzik, hogy a tudatosságunkban növekedés történik.
A "növekedés" szó valójában tökéletesen megmagyarázza azt, amikor arra utalunk, hogyan haladunk előre az utunk során. Bár sokféle úton haladhatnak az emberek, az egyik standard, amelyben mindenki egyet tud érteni, az, hogy minél fejlettebbé válik valaki az ébredése során, annál tágabbá válik a tudatossága és a perspektívája.
Vajon melyek a változó és progresszív jelei annak, hogy ráébredünk arra, hogy kik vagyunk valójában?
A bírálat és ítélkezés támogatássá és együttérzéssé alakul át
Az egyik leginkább észrevehető változás, amit önmagukban vagy valaki másban felismerhetünk, aki éppen a spirituális úton jár az, hogy már nem vagyunk képesek a társadalmi normák paraméterei között működni.
Ezzel a lépéssel egyben egy átmenet történik, ami az emberek megítélését illeti azon az alapon, ami a társadalom szerint "fontos," és "kevésbé intelligenseknek" vagy "gonoszoknak" tekinti őket, és hirtelen lehetővé válik, hogy az emberek olyanok legyenek, amilyenek valójában.
Miután rájöttünk, hogy mielőtt tudtuk volna azt, amit most tudunk, hogy nem volt módunk eltérő módon látni a dolgokat, elkezdjük felismerni, hogy ez igaz másokra is.
Csakúgy, mint amikor nem taníthatunk egy első osztályosnak bonyolult geometriát, és mondhatjuk neki, hogy hülye, mert nem érti, mást sem kényszeríthetünk arra, hogy a saját megértési szintjén túl lássa a világot, és ahelyett, hogy elítélnénk őt, egyszerűen lehetővé tesszük számára, hogy a maga szintjén fogja fel a körülötte zajló dolgokat. Teljesen megbocsátod az észlelt "tudatlanságát," mint azt, hogy "hol jár éppen a saját útján," sem több, sem kevesebb.
A motiváció inspirációvá válik
Itt van egy másik példa arra, hogy a társadalmi "szabályok" hogyan vesznek ironikus, szinte ellentétes fordulatot a spirituális folyamat szempontjából. Olyan kifejezésekkel bombáznak minket, hogy "dolgozz keményen, tegyél több erőfeszítést, próbálkozz keményebben, jön a jutalom egy hatalmas harc végén". Miközben a spirituális út a motiváció helyett inkább az inspirációról szól.
Amikor rájövünk, hogy a társadalom szemében elért eredmény egy konstrukció, a spirituális út nem feltétlenül ért ezzel egyet, és azt is látjuk, hogy a világegyetem jóindulatú hangolásának semmi köze a küzdelemhez, a viszályhoz vagy a stresszhez.
Nem arról van szó, hogy nincs "szükség" cselekvésre, hanem sokkal inkább az a lényeg, hogyha folyamatosan próbáljuk kikényszeríteni a dolgokat, hogy megtörténjenek az egónk szemszögéből, akkor rendkívül elkeseredetté válunk, amiért az élet természetes áramlásával szemben próbálunk haladni. Az inspirált cselekvés inkább a legmagasabb örömünk és izgatottságunk követését jelenti, miközben ápoljuk a szenvedélyünket és bátran követjük a saját egyedi utunkat.
A fájdalom és a fájdalmas körülmények új megértésének elfogadása
Ahogy öntudatlanul élünk totális rabszolgaként a társadalomban a belénk nevelt programozással, természetes módon illeszkedünk az "áldozat" identitásához. Ez azt jelenti, hogy mindegyik helyzetet egy olyan perspektívából látjuk, hogy "ez az, amit akarok, hogy megtörténjen (amit az egóm akar), így ez jó," vagy "ez az, amit nem akartam, hogy megtörténjen (amit az egóm nem nem akart), ezért ez rossz."
A valóságnak ebben a fekete-fehér nézetében egy különálló résztvevőként látjuk magunkat az életben, és teljesen a valóság könyörületességében bízunk, reménykedve és imádkozva a legjobbakért, és büntetve vagy dühösnek érezzük magunkat akkor, amikor az általunk "legrosszabbnak" észlelt dolgok megtörténnek velünk.
Ahogy felébredünk és kitágul a valósággal kapcsolatos megértésünk a programozásunkon túl, megértjük a fájdalom és a fájdalmas körülmények kedvező természetét. Rájövünk, hogy a fájdalom az átalakulás katalizátora, és egy gyógyító szemszögéből látjuk magunkat, aki meggyógyítja a fájdalmas körülményekből eredő érzelmeket vagy félelmeket. Az ilyen típusú helyzeteket tanulásra, gyógyulásra, növekedésre és az érettség elérésére használjuk, nem pedig arra, hogy az életet vagy másokat hibáztassunk vagy magunkat sajnáljuk.
Kevésbé vágyunk arra, hogy egóból "nyilvánuljunk" meg
Nincs semmi baj az akarással vagy a vágyakozással bármi iránt, amit szeretnénk, de amint elkezdünk felébredni, úgy tűnik, már nem törődünk azzal, hogy "megkapjuk" az élettől azokat a dolgokat, amiket akartunk, amikor szigorúan az ego perspektívájából éltük az életünket.
Energetikai szinten, amikor gyógyulunk és magasabb tudati állapotokat érünk el, úgy látjuk, hogy a azok a "vágyak," amelyek általában az anyagi tulajdonnal, a nemi vággyal, a kapcsolatokkal vagy a hatalommal vannak összefüggésben, egyre kevésbé fontosak számunkra.
Azt is felismerjük, hogy amit egész idő alatt kerestünk, az a teljesség, a bizalom vagy a biztonság érzése volt, melyekről azt "gondoltuk," hogy ezek a dolgok megadják nekünk, de valójában mindannyiunk rendelkezésére áll, függetlenül attól, hogy megkaptuk az adott dolgot.
Úgy tűnik, az életünk darabokra hullik
A felszínen ez szörnyen hangzik. Amikor azonban felismerjük, hogy az új idővonalak és létállapotok csak a "múltból" való megszabadulás eredményeként jöhetnek létre, látjuk, hogy ez egy másik kedvező esemény, amelyet a világegyetem küldött számunkra.
Ahogy változunk, a valóságnak is változnia kell ennek eredményeként. Nem csak meggyógyítjuk és túllépünk a régi hitrendszereken, amely azt jelzi, hogy többé nincs szükségünk rájuk vagy a katalizáló erejükre, hogy megjelenjenek az idővonalunkban, de igazi természetünkhöz is igazodunk.
Ahogy a leghitelesebb önmagunkhoz igazodunk, úgy véljük, hogy a régi gondolkodásmódok, a régi barátságok és kapcsolatok és a régi karrier már nem rezonálnak velünk, és ezért maguktól elhagyják az utat ahhoz, hogy egy új tájkép alakuljon ki.
(forrás: ujvilagtudat.blogspot.com)
