A Tibeti Halottaskönyv leírása szerint a haldoklás és a halál utáni állapot állandóan választási lehetőséget kínál: vagy belemerevedünk kötődéseinkbe és félelmeinkbe, vagy felismerjük valódi természetünk szabadságát. A könyv arra tanít, hogy ez a lehetőség életünk minden percében nyitva áll. Leírása a halál korai szakaszairól teljesen megegyezik azoknak a vallomásaival, akik a klinikai halál állapotából tértek vissza.
A könyv a léleknek a test halála utáni útjával foglalkozik.
Tartalmát régen szájról szájra adták tovább, míg végül leírták. Az általunk ismert szövegváltozat a VIII. századból való, tehát több mint ezer éves. A Halottaskönyv szövegét hangosan olvasták a haldokló mellett és a temetési szertartás alatt. Ezzel segítették a haldoklót, hogy minden jelenséget felismerjen, amikor azokkal találkozik, hogy megismerje és megszeresse új tartózkodási helyét, és ne tartsa őt vissza semmiféle szeretet és érzelmi kötelék a földi élethez.
C. G. Jung úgy fogja föl a Halottaskönyvet, mint útmutatót egy fordított beavatási szertartásról, amelynek során a meghaló ember tudattalanja negyvenkilenc rituális lépéssel végigjárja a fordított fejlődést. Végül mint megszülető ember az anyaölben érkezik célba.
A buddhizmus számos irányzatán belül, a tibeti buddhizmus tanításai adják a legtisztább képet a buddhisták halál utáni képzeteiről.
A tibeti lámák leírásai olyan világosak, hogy számos európai tudós úgy véli, a tibeti tanítók valóban jártak „odaát”. Az ilyen lámák élményei alapján állították össze Tibetben azt a túlvilági kalauzt, amelyet Európa a „Tibeti Halottaskönyv”-ként ismert meg. Eredeti neve Bardo Tödol, amely a köztes létből való megszabadulást jelent.
Mi a bardó?
A buddhizmus alaptanítása szerint, mindennek, aminek kezdete van, van vége is, így szükségszerű, hogy minden, ami keletkezett el is múljék. Éppen ezért semmi sem állandó, minden evilági dolog valamilyen módon a keletkezése és az elmúlása közötti köztes létben időzik. Minden, amit ismerünk, előbb-utóbb megváltozik, és átváltozásában számunkra felismerhetetlen formát ölt. Soha egyetlen dolgot sem birtokolhatunk. Éppen a dolgok állandótlan természete teszi lehetetlenné azt, hogy bárki bármit is sajátjának mondjon: ugyanis maga a birtokló személy is állandó változásban van, s az is, amit sajátjának gondol. Másodpercről-másodpercre mindig egy új ember egy új valamit birtokol, de ez a két új dolog, bár szoros kapcsolat áll fenn közöttük, nem azonos az előző kettővel. Nem vagyunk azonosak azzal a személlyel, akik háromévesen voltunk, még a sejtjeink is kicserélődtek, nemcsak a személyiségünk. Minden változik: a személyiségünk ugyanúgy, mint minden körülöttünk. Ami a változatlanság illúzióját kelti, az a változás mögött rejlő láthatatlan „lélek”, amelyet a tibetiek tiszta tudatnak neveznek.
Az ember tehát állandó változásban él. Létezési formájának alapeleme a változás, amelytől mégis minden ember fél. A félelem oka a megszokásból és a ragaszkodásból ered, abból, hogy a kialakított szokásrenden alapuló „élet” megváltozhat, netán elveszhet.
Pedig ez szükségszerű. Az, amit mi életnek nevezünk, valójában számtalan, egymástól szinte függetlenül létező időpillanat egymásutánja. A másodpercről-másodpercre történő változás minimális, ezért szinte észre sem vehető. Azonban ha megnézzük, hogy akár csak az elmúlt egy évben hová vezetett a harmincegymillió-ötszázharminchatezer másodperc, akkor láthatjuk, hogy az apró, észrevehetetlen változások milyen radikális állapotváltozásokhoz vezethetnek. Éppen ezért az emberi élet, nem más, mint folyamatos állapotváltozások összessége, amelyeket az állandóság képzete fűz össze egyetlen lánccá. Az élet nem más, mint bardó, a megszületés és a halál közötti időszakban beálló állapotváltozás.
A bardó egyben egy tudatállapotot is jelöl, amelyben az ember éppen tartózkodik. A buddhista felfogás szerint az életünk állapotváltozásait leírhatjuk úgy, hogy a tudatállapotok változásairól beszélünk. A tudatállapot-váltás folyamata az átlagos tudatműködés mellett nem irányított, ezért gondolják általában az emberek, hogy az életük eseményei sorsszerűek, vagy esetlegesek. Az automatikus tudatműködés esetében ugyanis az adott személy tudattalan elvárásai, megszokásai és indítékai határozzák meg, hogy a következő másodpercben mit érzékel. Ha a tudati beidegződéseket felismerjük, és azokat módosítjuk, például meditációval, akkor a tapasztalás folyamata is megváltoztatható.
Tibeti Halottaskönyv - videó
C. G. Jung úgy fogja föl a Halottaskönyvet, mint útmutatót egy fordított beavatási szertartásról, amelynek során a meghaló ember tudattalanja negyvenkilenc rituális lépéssel végigjárja a fordított fejlődést. Végül mint megszülető ember az anyaölben érkezik célba.
A buddhizmus számos irányzatán belül, a tibeti buddhizmus tanításai adják a legtisztább képet a buddhisták halál utáni képzeteiről.
A tibeti lámák leírásai olyan világosak, hogy számos európai tudós úgy véli, a tibeti tanítók valóban jártak „odaát”. Az ilyen lámák élményei alapján állították össze Tibetben azt a túlvilági kalauzt, amelyet Európa a „Tibeti Halottaskönyv”-ként ismert meg. Eredeti neve Bardo Tödol, amely a köztes létből való megszabadulást jelent.
Mi a bardó?
A buddhizmus alaptanítása szerint, mindennek, aminek kezdete van, van vége is, így szükségszerű, hogy minden, ami keletkezett el is múljék. Éppen ezért semmi sem állandó, minden evilági dolog valamilyen módon a keletkezése és az elmúlása közötti köztes létben időzik. Minden, amit ismerünk, előbb-utóbb megváltozik, és átváltozásában számunkra felismerhetetlen formát ölt. Soha egyetlen dolgot sem birtokolhatunk. Éppen a dolgok állandótlan természete teszi lehetetlenné azt, hogy bárki bármit is sajátjának mondjon: ugyanis maga a birtokló személy is állandó változásban van, s az is, amit sajátjának gondol. Másodpercről-másodpercre mindig egy új ember egy új valamit birtokol, de ez a két új dolog, bár szoros kapcsolat áll fenn közöttük, nem azonos az előző kettővel. Nem vagyunk azonosak azzal a személlyel, akik háromévesen voltunk, még a sejtjeink is kicserélődtek, nemcsak a személyiségünk. Minden változik: a személyiségünk ugyanúgy, mint minden körülöttünk. Ami a változatlanság illúzióját kelti, az a változás mögött rejlő láthatatlan „lélek”, amelyet a tibetiek tiszta tudatnak neveznek.
Az ember tehát állandó változásban él. Létezési formájának alapeleme a változás, amelytől mégis minden ember fél. A félelem oka a megszokásból és a ragaszkodásból ered, abból, hogy a kialakított szokásrenden alapuló „élet” megváltozhat, netán elveszhet.
Pedig ez szükségszerű. Az, amit mi életnek nevezünk, valójában számtalan, egymástól szinte függetlenül létező időpillanat egymásutánja. A másodpercről-másodpercre történő változás minimális, ezért szinte észre sem vehető. Azonban ha megnézzük, hogy akár csak az elmúlt egy évben hová vezetett a harmincegymillió-ötszázharminchatezer másodperc, akkor láthatjuk, hogy az apró, észrevehetetlen változások milyen radikális állapotváltozásokhoz vezethetnek. Éppen ezért az emberi élet, nem más, mint folyamatos állapotváltozások összessége, amelyeket az állandóság képzete fűz össze egyetlen lánccá. Az élet nem más, mint bardó, a megszületés és a halál közötti időszakban beálló állapotváltozás.
A bardó egyben egy tudatállapotot is jelöl, amelyben az ember éppen tartózkodik. A buddhista felfogás szerint az életünk állapotváltozásait leírhatjuk úgy, hogy a tudatállapotok változásairól beszélünk. A tudatállapot-váltás folyamata az átlagos tudatműködés mellett nem irányított, ezért gondolják általában az emberek, hogy az életük eseményei sorsszerűek, vagy esetlegesek. Az automatikus tudatműködés esetében ugyanis az adott személy tudattalan elvárásai, megszokásai és indítékai határozzák meg, hogy a következő másodpercben mit érzékel. Ha a tudati beidegződéseket felismerjük, és azokat módosítjuk, például meditációval, akkor a tapasztalás folyamata is megváltoztatható.
Tibeti Halottaskönyv - videó
Az egyes tudatállapotokat a tibetiek hat nagy csoportba sorolják, ezért hat bardó létezik, amelyek a tudati működés hatféle alaptípusát írják le.
A halál előtti három bardó
1. Az emberi világ bardója
A szkjena bardó azt a köztes létállapotot jelöli, amelyben az ébrenlétben eltöltött tudatos cselekedeteket véghezvisszük. Az európai filozófiai hagyomány sokáig ezt az egyetlen tudatállapotot nevezte tudatosnak. Ez az a tudatállapot, amelyben felkelünk az ágyból, és tesszük a napi dolgainkat. Ez egy komplex tudatműködés eredménye. Ugyanúgy hozzátartozik az érzékszervi észlelés, mint a kognitív mentális folyamatok. A szkjena bardóban történő tudatműködés szab határt megismerésünknek, és ez határolja be cselekvőképességünket is. Ezért az emberi világ bardójában a cselekedetek korlátoltak: nem tudunk repülni, falakon átmenni, stb.
2. Az álom bardója
A milam bardó azt a létmódot jelöli, amelybe álmodáskor kerülünk. Az ilyenkor életbe lépő tudatműködés, a manasz véletlenszerűen választja ki a raktárból az ott elrakott emlékeket. A tibetiek elképzelése szerint a manasz lemásolja földi testünket, és egy álomtestet szül, amelyet az átlagos álmodó arra használ, hogy a véletlenszerű álomképeket felfogja. A tibetiek dolgozták ki az álomjógát, amely arra szolgál, hogy az ember álmában „felébredjen”, azaz összeolvassza az emberi világ bardóját az álom bardójával. Ilyenkor az ember képessé válik tudatosan álmodni, így álmában felszínre hozhatja a tudata mélyén rejtőző titkokat, egyetemes igazságokat.
3. A meditációs állapotok bardója
A csamtan a meditációban elért tudatállapot-változásokat takarja. Ezen tudatállapotok skálája rendkívül széles. A meditációs gyakorlatok végső célja a tudat tiszta természetének megismerése, amely a hat bardó egybeolvadását jelenti. Azaz az élet és a halál egybeolvadását.
A halál utáni három bardó
A Tibeti Halottaskönyv a halál utáni bardókkal foglalkozik. A halál a tibeti buddhista felfogás szerint nem más, mint állapotváltozás – a tudat állapotának radikális megváltozása. Miután jelenlegi tudatállapotunk a fizikai testhez kötött tudati működéshez kötődik a leginkább, a fizikai test halálával gyökeresen megváltozik. Minél kevésbé kötődik jelenlegi tudatunk a testhez, annál kevésbé viseli meg a testtől való elválás. A halál, amely az emberi tudatosság világának végét jelenti, egyben a következő köztes lét kapuja. Nincs végső pusztulás, vagy végső megszűnés, csak átmenet van az egyik köztes létből a másikba. A buddhizmus szempontjából az átmenet folyamata, illetve az átmeneti időszakok a legértékesebbek (pl. az ébrenlétből az elalvás, illetve az ébredés folyamata), mert ilyenkor láthatja meg a tudat, hogy valójában mi is tartozik tiszta természetéhez.
A tibeti látnok-lámák szerint egy átlagos ember tudata kb. 49 napon át tartózkodik a halál utáni bardók valamelyikében.
4. A haldoklás bardója
A csikai bardó a buddhizmus szempontjából a legértékesebb. Ez az élet és a halál közti állapot, ahol a testi funkciók fokozatosan alábbhagynak. Ahogy lassul a szívverés és a légzés, és ezzel együtt a testiség érzete, úgy erősödik fel a belső világ energetikai észlelése. Az ember a testét nem szilárdnak tapasztalja, hanem az egymásba olvadó minőségek összességeként. Hol folyékonynak tűnik, hol gázneműnek, hol nagyon törékeny váznak, stb. Fontos, hogy a haldokló felismerje saját haldoklási folyamatát. Ilyenkor az átlagembert félelem tölti el, amely rendkívül hasznos lehet a halál beálltát követő periódusban, ugyanis ez a félelem ébreszti fel a széthulló öntudatot önnön ájultságából.
A felragyogó világosságot, amelyet a haldokló a meghalás pillanatában lát, a tibetiek a tudat tiszta természetének ősfényével azonosítják, amely isteni természetű. Aki meditációiban korábban már megtapasztalta ezt az isteni energiát, annak módja van ilyenkor, hogy éberségét fenntartva egyesüljön ezzel a fénnyel. Az átlagember tudata azonban a fényrobbanással egyidejűleg kialszik. A kialvást követően, egyéni felkészültségtől függően, a tudat ájult öntudatlanságban időzik. A manasz tudatállapot automatikus működése ébreszti fel a halottat tudati ájultságából, amely legfeljebb 3 napig tart, sok ember esetében azonban ez csupán pár másodpercet jelent.
Az ájultságból ébredező tudat egyre több régi tudatfunkcióját állítja vissza raktártudata segítségével. A manasz a raktártudatból lassan újra lemásolja az elhalt alakját, személyiségét, így végül a halott újonnan születő túlvilági tudata önmagát evilági testéhez hasonló bardótestben találja. A bardótest megszilárdulása zárja le a csikai bardót. Ha a túlvilági test megszületik, a tudat tiszta fénye elhalványul.
5. A valóságos átélésének bardója
A halált megjárt lámák leírása szerint a bardótest formája teljesen megegyezik fizikai testünk formájával, úgy, ahogy álmunkban is saját testünk mintájára készítjük el álomtestünket. Ez a forma persze megváltoztatható, miután puszta tudati kivetülés. Ez azt jelenti, hogy mindenki az önmaga testéről alkotott legideálisabb formában jelenik meg, vagy adott esetben valamilyen vágyálom által szült szupertestben. Miután erre a testre nem érvényesek az evilági természeti törvények, szabadon megy át falakon, a gondolat erejével repül bárhová, nem sérülhet meg, bármilyen alakká változhat, stb. A bardótudat sokkal érzékenyebb, így képes az életében hozzá közelálló személyek gondolatait érzékelni, tudja, mit gondolnak, mit éreznek.
Az elképzelések szerint a csönyid bardó első hét napjában minden egyes napon megjelenik egy-egy segítő istenség. A halott számára, ha elfogadta önmaga halálának tényét, egyre kevésbé válik érzékelhetővé az emberi világ, és lassan magasabb tudatállapotba emelkedve végképp „elhagyja” ezt a világot.
Valójában nem megy sehová, csak tudatállapota változik meg, amely miatt számára lehetetlenné válik ennek az alacsonyabb rezgésszintű világnak az észlelése. Ilyenkor a halott vizuális terét egy halványkéken derengő semleges végtelen tér tölti ki, amely a tudat tiszta természetével egyenlő. A halott ebbe a semleges térbe vetíti bele álomszerű látomásait, és itt jelennek meg számára a segítő istenségek is.
Nincs általános törvény arra, hogy a csönyid bardó hány napig tart. Ezt a bardót az zárja le, hogy a halott tudatában elmúlt élete iránt érzett vágyódás ébred. Ezt szimbolikusan úgy jelenítik meg, hogy megjelenik Jáma, a halál istene, aki a haldokló elé tükröt tart, amelyben megláthatja életének minden részletét. Jáma nem ítél, és nem vádol, a halott maga az, aki minden cselekedetét újraéli, de ezúttal nem csak saját szemszögéből, hanem másokéból is. Így maga ismeri fel hibáit, tökéletlenségeit, amelyek alapján a tökéletesedés iránti vágy ébred benne, ez pedig az újramegtestesülések bardójához vezet.
6. Az újjászületések bardója
Miután felébredt az elhunytban az emberi létforma utáni vágy, a szidpa bardóban látomásai erotikus színezetet vesznek. Annak megfelelően, hogy a szeretkező párok melyik neméhez vonzódik inkább, dől el, hogy milyen nemű újjászületéshez jut. Ha a férfialakhoz, akkor nőként születik újjá, ha a nőhöz, akkor férfiként. Elvileg befolyásolható az újjászületés helye és ideje, ez azonban csak azoknak adatik meg, akik tudatukat úgy pallérozták, hogy még a szidpa bardóban is legyen erejük tudatukat irányítani.
(forrás: kemma.hu)
Felhasznált forrásmunka: Tarr Bence László: Tibeti Halálmeditációk – A halál értelmezése a tibeti buddhizmusban
Pressing Lajos előadása. Lélekvándorlás lélek nélkül /Élet, halál és újraszületés a Tibeti Buddhizmusban/ - videó
A felvételt Kalo Jenő készítette - Jenő KaloTV
