Azzal már tisztában vagyunk, hogy a halál bekövetkeztével normál esetben a lélek egy alagúton keresztül eljut a túlvilágra vagy a halálos ágya mellett találja magát , ahonnan elhunyt családtagok, rokonok, barátok kísérik át a túlvilágra.
Nem minden elhunyt követi ezt a “kötelező” formulát. Vannak olyanok, akik még itt maradnak egy ideig, hogy a hozzátartozóik közelében legyenek de idővel őket is meggyőzik a túlvilági segítők, hogy minden rendben lesz és tartsanak velük a túlvilágra. Viszont vannak olyan lelkek is, akiket nem vagy csak nagyon nehezen lehet meggyőzni a továbblépésről. Ők többnyire szorosan kötődnek egy itt maradt hozzátartozóhoz, tárgyhoz, házhoz, emlékhez vagy bármihez ami itt tartja őket. Számos esetben nem veszik tudomásul, hogy meghaltak és egyenesen bolondnak nézik azokat, akik szerint a halál nem a végállomás, hanem egy új kezdet. Idővel ezek a lelkek “ráragadnak” az élőkre, akiknek komoly problémákat képesek okozni. A holtak köztünk járnak című könyvben egy klinikai szakpszichológus a következőt írja le:
Nem minden elhunyt követi ezt a “kötelező” formulát. Vannak olyanok, akik még itt maradnak egy ideig, hogy a hozzátartozóik közelében legyenek de idővel őket is meggyőzik a túlvilági segítők, hogy minden rendben lesz és tartsanak velük a túlvilágra. Viszont vannak olyan lelkek is, akiket nem vagy csak nagyon nehezen lehet meggyőzni a továbblépésről. Ők többnyire szorosan kötődnek egy itt maradt hozzátartozóhoz, tárgyhoz, házhoz, emlékhez vagy bármihez ami itt tartja őket. Számos esetben nem veszik tudomásul, hogy meghaltak és egyenesen bolondnak nézik azokat, akik szerint a halál nem a végállomás, hanem egy új kezdet. Idővel ezek a lelkek “ráragadnak” az élőkre, akiknek komoly problémákat képesek okozni. A holtak köztünk járnak című könyvben egy klinikai szakpszichológus a következőt írja le:
Néhány ember olyan mélységesen zavarodott volt a halála idején, hogy egyszerűen észre sem vette, hogy meghalt. Ez különösen jellemző volt az öngyilkosokra. Közülük nagyon sokan – bár nem mindegyikük – bolyongtak céltalanul, és tettek hiába való kísérleteket arra, hogy érintkezése lépjenek az élőkkel. Ez történt meg azzal az emberrel is, aki a hídról leugorva ölte meg magát. Látta a saját testét a homokon, de nem fogta fel a halálának a tényét. Később azt sem értette, hogy miért nem válaszoltak neki a parton lévő emberek.
Az élőkhöz való rögeszmés ragaszkodás szintén arra kényszerített néhány entitást, hogy a föld közelében maradjanak. A szülők például azért maradtak itt, hogy “segítsék” gyereküket. de – akár a legjobb szándék ellenére is – a szellemek ragaszkodása midig komoly problémákat okozott: a túlságosan védelmező szülők akadályozták a gyermekeik testi és szellemi fejlődését, mert beléjük oltották saját félelmeiket. Egy esetben egy fiatalember az őt bálványozó öccse mellett maradt, hogy “segítsen” neki. Mivel az entitás életében kábítószeres volt, az öccse is hamarosan marihuánát kezdett el szívni – majd hamarosan más szerekre is rászokott.
Különösen megragadó volt az az eset, amikor egy együttérző sebész, aki hirtelen autóbalesetben halt meg, visszatért a saját kórházába, és egy éppen idő előtt megszületni készülő magzat testébe húzódott be.
Tettét így magyarázta:
“Ez a kis csöppség túl korán – hét és fél hónapra – született volna meg, és még nem is volt másfél kiló… nőnie kellett még. Túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy segítség nélkül is életben maradjon. Én adni tudtam neki valamit; erőt, amíg ő maga nem lesz elég erős. Olyan csöpp kis teremtés volt, olyan parányi. Szükségem volt rá, és neki is szüksége volt rám. Még rengeteg dolgot szerettem volna átélni; vele együtt megtapasztalhattam azokat a vágyott dolgokat, amelyekre nekem nem maradt időm.”
Húsz évvel később, mikor eltávozott, a beteg azt mondta róla:
“Kedves volt hozzám, de úgy éreztem, annyi terhet levett a vállamról, hogy nem is volt esélyem a fejlődésre.”
Neville Randall Ted Buttler történetén keresztül mutatja be, hogy mennyire figyelmen kívül hagyják egyesek azt az “apróságot”, hogy már távoztak az élők sorából. A következőben egy szeánszon elhangzott beszámolót ismerhetünk meg.
Átvágtam az úton, s valami, egyetlen pillanat alatt elütött. Egy teherautó volt, amelynek sofőrje elvesztette az uralmát a jármű felett a leejtős úton. Szinte odalapított a falhoz. Azonnal végem volt. Csak arra emlékeztem, hogy jön valami felém. Ez minden. Túl gyorsan történt. Egy csomó embert láttam, akik valamit néztek a földön. Én is odanéztem, s megláttam ott valakit, aki pontosan úgy nézett ki, mint én!
Először nem jöttem rá, hogy én vagyok. Micsoda véletlen, gondoltam. Az a fickó, pont olyan, mint én. Akár ikertestvérek is lehetnénk. Nem nagyon tetszett ez az egész. Aztán észrevettem, hogy kisírt szemmel ott áll a feleségem is. Nem látta, hogy ott vagyok mellette.
Betették a testemet egy mentőautóba. A feleségem is beszállt meg néhány ápoló. Én is odaültem a feleségem mellé, de még mindig nem fogta fel, hogy mellette ülök. Ekkor fokozatosan ráébredtem, hogy én vagyok az aki ott fekszik.
A kórházba mentünk. Persze beraktak a hullaházba. Ez egyáltalán nem tetszett nekem, úgyhogy gyorsan kijöttem onnan és hazamentem. A szomszéd, Mrs. Mitchen a feleségemet vigasztalta. Azt hiszem ez volt a legrosszabb.
Aztán jött a temetés, természetesen odamentem. Ez a rengeteg kiadás, sok hűhó a semmiért, hiszen itt vagyok, gondoltam magamban. Nagyon megható, hogy így siratnak, de átkozottul ostoba is, hiszen élek. De rám se hederített senki.
Egy idős pap mondott beszédet. Ha valaki tudja az igazságot, hát ő az, gondoltam. Tehát odaálltam mellé és oldalba böktem a könyökömmel. Ügyet se vetett rám. Folytatta a szertartást.
Aztán ott voltak a sírásók. Egyiküket, az öreg Tom Corbetet jól ismertem. Sokat ittunk és nevettünk valamikor a jómadárral. Betemették a gödröt. Na, már csak ez hiányzott, mondtam magamban. egy percig se maradok itt tovább.
Azt hiszem, hetekig lebzseltem a házamban. Egyszer vagy kétszer villamosra ültem. Először össze voltam zavarodva. Aztán néha már nevetnem is kellett. Vajon mit szólna a Társaság, ha megtudnák, hogy jegy nélkül utazom?
Kezdtem rájönni, hogy ül még valaki a villamoson, aki szintén nem fizette ki a jegyét. Egy szép nő ült mellettem, s vele beszélgettem először, hosszú idő óta. Ő kezdte a beszélgetést.
-Mit csinál itt?
Gondoltam, milyen remek így indítani egy csevegést.
-Hogy érti azt, hogy mit csinálok itt? Ugyanúgy lehetek itt is, ahogy bárhol máshol.
-Tudom – mondja ő. – De csinálnia kéne valamit, ahelyett, hogy villamosokon meg buszokon utazgat és aggódik a feleségéért. Így nem mehet tovább.
-Nos ez mind nagyon szép – mondtam. – De akkor hova menjek?
Persze rájöttem, hogy ő is halott. Vajon ugyan azt a tréfát űzik vele is?
-Az igazat megvallva – mondja ő -, már régóta utazgatok itt magával a villamosokon. De valószínűleg egészen mostanáig észre sem vett. Arra vártam, hogy a kezemet nyújthassam magának.
Ted Buttler elért a halál első szintjének a végére. Találkozott a kísérőjével, akit azért küldtek, hogy átvezesse őt ebből a világból egy másikba.
-Mit lehetne tenni?
-Nos, nem gondolja, hogy ideje kikerülni ebből az állapotból? Egyedül csak a gondolatai tartják idelent. Biztosan többet akar annál, minthogy itt lődörög a Földön. Senki nem veszi észre magát. Akkor meg mi értelme van?
-Hát igen – mondtam. – Az igaz, hogy senki nem vesz tudomást rólam. De már hozzászoktam. egyáltalán nem zavar. Azzal együtt nem tudom, mi mást csinálhatnék.
-Az a maga hibája – mondta a nő. – A lelkiállapota az, ami idelent tartja. Ha megszabadulna az aggodalmától, képes lenne kijutni ebből az állapotból. Persze megértem, hogy ez a halála hirtelenségének tulajdonítható meg még néhány embernek, akik idekötik. De ettől meg kéne szabadulnia. Jöjjön velem.
-De… hová? – kérdeztem.
-Én majd vezetem. Ne aggódjon.
-Leszálljunk a következőnél?
-Ezt hogy érti? – kérdezett vissza a nő. – Nincs szükség arra, hogy megvárjuk, míg elérünk a következő megállóhoz. Bármikor leszállhatunk, ha egyszer elhatároztuk magunkat.
-Ezt nem értem.
-Most tudnia kell – mondja a nő -, hogy felszállhat a buszra és utazhat rajta, ha kedve tartja, de nem muszáj ezt tennie. Nem kell olyasmit csinálnia, amit mindenki más csinál. Maga puszta megszokásból tesz dolgokat. El kell hagynia ezeket a szokásokat és rá kell jönnie, hogy milyen lényegtelenek, s ettől a puszta gondolattól is kijuthat jelenlegi állapotából.
-Hát nem is tudom.
-Nézze – mondja a nő -, itt a kezem. Fogja meg, hunyja be a szemét, és próbáljon meg semmire sem gondolni. Egyszerűen tegye üressé az agyát.
-És én azt csináltam, amit mondott nekem.
Látható a beszámolókban egy rakás momentum, ami bemutatja, hogy Buttler viszonylag későn ébredt rá a saját halálára, ezután nem tudta, hogy mihez kezdjen ezzel az egésszel. Ő nem tudta megtenni az első lépést a továbblépés felé, ezért egy kísérőt/segítőt küldtek mellé. Ne feledjük, hogy a halálunk után a saját jellemünk nagyítódik fel és ennek köszönhető az, hogy egyesek tovább lépnek, mások pedig maradnak (békésen, mint Buttler vagy agresszívebben mint azok a lelkek, akikről a szellemtörténetek szólnak). Azonban nem csak túlvilági segítők képesek helyes útra terelni az elhunytakat, hanem az itt maradt élők is.
Erről a nevét nem közlő doktornő az alábbiakat írta "A Holtak köztünk járnak” című könyvében:
Amióta felfigyeltem erre a jelenségre azt vettem észre, hogy a betegeimnek legalább a hetven százalékát szellem szállta meg, és ez okozza a kóros állapotukat. A különböző módszerek alkalmazásával a legtöbb ember megszabadult a – gyakran nem is egy, hanem több – entitástól (személyiségtől).
A megszállottság viszonylagos állapot. Ha a megszállottság teljes – ami elég ritka dolog -, az eredeti személyiség szinte teljesen eltűnik, és a földhöz kötött entitás személyisége kerül előtérbe. Az esetek többségében azonban ingadozó egyensúly áll fenn a kettő között; előfordul, hogy a szellem alig gyakorol hatást; míg másoknál rendkívül domináns lehet. A betegeimet megszálló szellemek a társadalom legkülönfélébb rétegeiből származó emberek voltak, akik – haláluk után – itt maradtak a fizikai világban, és “hontalanná” váltak. Haláluk idején nem sikerült nekik a földi síkról a “másik oldalra” való átmenet. Miután már nm volt meg a saját testük véletlenül vagy szándékosan egyesültek egy másik emberrel, akinek az élete ezután már sosem lett olyan mint azelőtt. Ezek a szellemek így elodázták annak a lehetőségét, hogy bejussanak a szellemvilágba.
A hipnotizált betegeken keresztül e szellemekkel beszélve azt is megtudtam, hogy néhányan életükben annyira meg voltak győzve arról, hogy semmi sincs a halál után, hogy egyszerűen nem látták meg az értük jövő családtagjaikat vagy vezetőiket. Ehelyett céltalanul és zavartan kóvályogtak, és ez a tudatlan állapot sokszor évekig tartott.
Ha megkérdeztem rendszerint tagadták, hogy halottak volnának, és valami ilyesmit mondtak:
-Ha valaki meghalt, akkor meghalt! Én most itt vagyok, és éppen annyira vagyok halott, mint maga!
Annak érdekében, hogy meggyőzzek egy különösen makacs entitást arról, hogy a teste igen is meghalt, vissza vittem őt a halála idejére. Hevesen állította:
-Ne mondja, hogy halott vagyok. Nem vagyok halott! Ott van Betty. Ő tényleg halott. Azt akarja, hogy menjek el hozzá. De nem mehetek vele, mert ő halott. Betty rám kiabál, hogy “Halott vagy, halott vagy”, de nem, én nem vagyok halott.
Úgy gondolom, a szellemek végül mindig elérik a Fényt – még akkor is – ha előbb akár évtizedekre is itt ragadnak a fizikai világban. Az öngyilkosok közül nagyon sokan maradnak itt diszkarnációként (a fizikai sík csapdája), és továbbra is épp oly rosszul érzik magukat, mint a haláluk előtti percekben – egészen addig amíg meg nem “menti” őket egy segítő szellem, vagy ők maguk meg nem szállnak egy gyanútlan élő embert.
Ám az is előfordul, hogy az öngyilkos rögtön eléri a Fényt.
A Fény felé vezető utat érdekesen írta le egy depressziós beteg, aki újra élte az előző életében elkövetett öngyilkosságot. Halála után évekig a földi síkon időzött.
Mikor felidézte ezt az élményét, tovább mozdítottam abba az időbe, amikor a szellem megtalálta a Fényt:
“Hosszú idő telt el. Össze vagyok zavarodva… kóválygok. Próbálok jobban öntudatra ébredni. Próbálok, de nem sikerül. Látom a Fény emlékét, de nem találom sehol. Valahol világít, de nem itt. Feltűnik, majd megint eltűnik. Nem tudom, hogy… csak keresem tovább. Tudom, hogy a Fény jelent valamit. Ha jön, jobban érzem magam. Béke száll meg felülről. Tudom, hogy közelebb kell kerülnöm hozzá. Tudom, hogy meg kell… Meg kell találnom. Magamba kell olvasztanom azt a békét.
Jön… már jön. Valaki segít. Valaki vezet. Valaki segít, hogy megtaláljam a békém.. hogy megtaláljam magamat… a belső lényemet… a célomat… a sorsomat.
Csatlakozom a Fényhez. A Fénnyel létezni kezdek; de a Fény nem a véget jelenti. A Fény a kezdet. Több ez nekem mint puszta fény. Szellemek vannak a Fényen túl. Szellemek, olyanok, mint én.
Bolyongok a Fényben. Vannak szellemek, akiknek ez sokkal könnyebb. Olyan gyorsan mennek el mellettem! Néhányuk csak nehezen tartja velem a lépést. Próbálok többet megtudni a Fényről. Mi van a másik oldalon? Mi az amitől ezek az emberek… ezek a szellemek odamennek? Miért? Mi ez?
Jó érzés itt bent lenni. Múlik a hideg… már el is múlt. Forróságot érzek. Meleget… békét, de nem teljes békét. Még több béke és boldogság van a Fényen túl. Szinte látom. Érzem. Tudom, hogy ott van. Bár nem könnyű odajutni.
Valaki segít. Megbotlom és elesem. Oh! A vezetőm segít. Rengeteg szellem van itt, és mindegyikkel tudok beszélni. Nagy-nagy boldogság fog most el. Boldog vagyok. Boldogabb vagyok, mint eddig bármikor. Örömet érzek. Nem vagyok egyedül többé. Valahová tartozom.
A Fény ott van mögöttem. Kék a színe… most kristályosan kék. Még mindig ott izzik mögöttem, de már minden kék. Ez… ez maga az egység. Valami olyasminek a kezdete, amit eddig nem ismerhettem. Ez az együttlét… az együtt levés… Nem tudom, miért vannak mind velem. És én is együtt vagyok velük.
Elhagyom a fájdalmaimat. Boldoggá tesznek. Erőt adnak, megszüntetik a zavaromat, vezetnek az érzékeiken – gondolataikon – tapasztalataikon keresztül.
(forrás: http://tulvilagrakeszulok.hu)
Átvágtam az úton, s valami, egyetlen pillanat alatt elütött. Egy teherautó volt, amelynek sofőrje elvesztette az uralmát a jármű felett a leejtős úton. Szinte odalapított a falhoz. Azonnal végem volt. Csak arra emlékeztem, hogy jön valami felém. Ez minden. Túl gyorsan történt. Egy csomó embert láttam, akik valamit néztek a földön. Én is odanéztem, s megláttam ott valakit, aki pontosan úgy nézett ki, mint én!
Először nem jöttem rá, hogy én vagyok. Micsoda véletlen, gondoltam. Az a fickó, pont olyan, mint én. Akár ikertestvérek is lehetnénk. Nem nagyon tetszett ez az egész. Aztán észrevettem, hogy kisírt szemmel ott áll a feleségem is. Nem látta, hogy ott vagyok mellette.
Betették a testemet egy mentőautóba. A feleségem is beszállt meg néhány ápoló. Én is odaültem a feleségem mellé, de még mindig nem fogta fel, hogy mellette ülök. Ekkor fokozatosan ráébredtem, hogy én vagyok az aki ott fekszik.
A kórházba mentünk. Persze beraktak a hullaházba. Ez egyáltalán nem tetszett nekem, úgyhogy gyorsan kijöttem onnan és hazamentem. A szomszéd, Mrs. Mitchen a feleségemet vigasztalta. Azt hiszem ez volt a legrosszabb.
Aztán jött a temetés, természetesen odamentem. Ez a rengeteg kiadás, sok hűhó a semmiért, hiszen itt vagyok, gondoltam magamban. Nagyon megható, hogy így siratnak, de átkozottul ostoba is, hiszen élek. De rám se hederített senki.
Egy idős pap mondott beszédet. Ha valaki tudja az igazságot, hát ő az, gondoltam. Tehát odaálltam mellé és oldalba böktem a könyökömmel. Ügyet se vetett rám. Folytatta a szertartást.
Aztán ott voltak a sírásók. Egyiküket, az öreg Tom Corbetet jól ismertem. Sokat ittunk és nevettünk valamikor a jómadárral. Betemették a gödröt. Na, már csak ez hiányzott, mondtam magamban. egy percig se maradok itt tovább.
Azt hiszem, hetekig lebzseltem a házamban. Egyszer vagy kétszer villamosra ültem. Először össze voltam zavarodva. Aztán néha már nevetnem is kellett. Vajon mit szólna a Társaság, ha megtudnák, hogy jegy nélkül utazom?
Kezdtem rájönni, hogy ül még valaki a villamoson, aki szintén nem fizette ki a jegyét. Egy szép nő ült mellettem, s vele beszélgettem először, hosszú idő óta. Ő kezdte a beszélgetést.
-Mit csinál itt?
Gondoltam, milyen remek így indítani egy csevegést.
-Hogy érti azt, hogy mit csinálok itt? Ugyanúgy lehetek itt is, ahogy bárhol máshol.
-Tudom – mondja ő. – De csinálnia kéne valamit, ahelyett, hogy villamosokon meg buszokon utazgat és aggódik a feleségéért. Így nem mehet tovább.
-Nos ez mind nagyon szép – mondtam. – De akkor hova menjek?
Persze rájöttem, hogy ő is halott. Vajon ugyan azt a tréfát űzik vele is?
-Az igazat megvallva – mondja ő -, már régóta utazgatok itt magával a villamosokon. De valószínűleg egészen mostanáig észre sem vett. Arra vártam, hogy a kezemet nyújthassam magának.
Ted Buttler elért a halál első szintjének a végére. Találkozott a kísérőjével, akit azért küldtek, hogy átvezesse őt ebből a világból egy másikba.
-Mit lehetne tenni?
-Nos, nem gondolja, hogy ideje kikerülni ebből az állapotból? Egyedül csak a gondolatai tartják idelent. Biztosan többet akar annál, minthogy itt lődörög a Földön. Senki nem veszi észre magát. Akkor meg mi értelme van?
-Hát igen – mondtam. – Az igaz, hogy senki nem vesz tudomást rólam. De már hozzászoktam. egyáltalán nem zavar. Azzal együtt nem tudom, mi mást csinálhatnék.
-Az a maga hibája – mondta a nő. – A lelkiállapota az, ami idelent tartja. Ha megszabadulna az aggodalmától, képes lenne kijutni ebből az állapotból. Persze megértem, hogy ez a halála hirtelenségének tulajdonítható meg még néhány embernek, akik idekötik. De ettől meg kéne szabadulnia. Jöjjön velem.
-De… hová? – kérdeztem.
-Én majd vezetem. Ne aggódjon.
-Leszálljunk a következőnél?
-Ezt hogy érti? – kérdezett vissza a nő. – Nincs szükség arra, hogy megvárjuk, míg elérünk a következő megállóhoz. Bármikor leszállhatunk, ha egyszer elhatároztuk magunkat.
-Ezt nem értem.
-Most tudnia kell – mondja a nő -, hogy felszállhat a buszra és utazhat rajta, ha kedve tartja, de nem muszáj ezt tennie. Nem kell olyasmit csinálnia, amit mindenki más csinál. Maga puszta megszokásból tesz dolgokat. El kell hagynia ezeket a szokásokat és rá kell jönnie, hogy milyen lényegtelenek, s ettől a puszta gondolattól is kijuthat jelenlegi állapotából.
-Hát nem is tudom.
-Nézze – mondja a nő -, itt a kezem. Fogja meg, hunyja be a szemét, és próbáljon meg semmire sem gondolni. Egyszerűen tegye üressé az agyát.
-És én azt csináltam, amit mondott nekem.
Látható a beszámolókban egy rakás momentum, ami bemutatja, hogy Buttler viszonylag későn ébredt rá a saját halálára, ezután nem tudta, hogy mihez kezdjen ezzel az egésszel. Ő nem tudta megtenni az első lépést a továbblépés felé, ezért egy kísérőt/segítőt küldtek mellé. Ne feledjük, hogy a halálunk után a saját jellemünk nagyítódik fel és ennek köszönhető az, hogy egyesek tovább lépnek, mások pedig maradnak (békésen, mint Buttler vagy agresszívebben mint azok a lelkek, akikről a szellemtörténetek szólnak). Azonban nem csak túlvilági segítők képesek helyes útra terelni az elhunytakat, hanem az itt maradt élők is.
A szakpszichológus véleménye
Egy klinikai szakpszichológus esettanulmányként rögzítette azokat a hipnózisban történt beszámolókat, ahol a páciensek arról számoltak be, hogy egy másik – nem e világi – személy jelenlétét is érezték a mindennapi életük során.
Egy klinikai szakpszichológus esettanulmányként rögzítette azokat a hipnózisban történt beszámolókat, ahol a páciensek arról számoltak be, hogy egy másik – nem e világi – személy jelenlétét is érezték a mindennapi életük során.
Erről a nevét nem közlő doktornő az alábbiakat írta "A Holtak köztünk járnak” című könyvében:
Amióta felfigyeltem erre a jelenségre azt vettem észre, hogy a betegeimnek legalább a hetven százalékát szellem szállta meg, és ez okozza a kóros állapotukat. A különböző módszerek alkalmazásával a legtöbb ember megszabadult a – gyakran nem is egy, hanem több – entitástól (személyiségtől).
A megszállottság viszonylagos állapot. Ha a megszállottság teljes – ami elég ritka dolog -, az eredeti személyiség szinte teljesen eltűnik, és a földhöz kötött entitás személyisége kerül előtérbe. Az esetek többségében azonban ingadozó egyensúly áll fenn a kettő között; előfordul, hogy a szellem alig gyakorol hatást; míg másoknál rendkívül domináns lehet. A betegeimet megszálló szellemek a társadalom legkülönfélébb rétegeiből származó emberek voltak, akik – haláluk után – itt maradtak a fizikai világban, és “hontalanná” váltak. Haláluk idején nem sikerült nekik a földi síkról a “másik oldalra” való átmenet. Miután már nm volt meg a saját testük véletlenül vagy szándékosan egyesültek egy másik emberrel, akinek az élete ezután már sosem lett olyan mint azelőtt. Ezek a szellemek így elodázták annak a lehetőségét, hogy bejussanak a szellemvilágba.
A hipnotizált betegeken keresztül e szellemekkel beszélve azt is megtudtam, hogy néhányan életükben annyira meg voltak győzve arról, hogy semmi sincs a halál után, hogy egyszerűen nem látták meg az értük jövő családtagjaikat vagy vezetőiket. Ehelyett céltalanul és zavartan kóvályogtak, és ez a tudatlan állapot sokszor évekig tartott.
Ha megkérdeztem rendszerint tagadták, hogy halottak volnának, és valami ilyesmit mondtak:
-Ha valaki meghalt, akkor meghalt! Én most itt vagyok, és éppen annyira vagyok halott, mint maga!
Annak érdekében, hogy meggyőzzek egy különösen makacs entitást arról, hogy a teste igen is meghalt, vissza vittem őt a halála idejére. Hevesen állította:
-Ne mondja, hogy halott vagyok. Nem vagyok halott! Ott van Betty. Ő tényleg halott. Azt akarja, hogy menjek el hozzá. De nem mehetek vele, mert ő halott. Betty rám kiabál, hogy “Halott vagy, halott vagy”, de nem, én nem vagyok halott.
Úgy gondolom, a szellemek végül mindig elérik a Fényt – még akkor is – ha előbb akár évtizedekre is itt ragadnak a fizikai világban. Az öngyilkosok közül nagyon sokan maradnak itt diszkarnációként (a fizikai sík csapdája), és továbbra is épp oly rosszul érzik magukat, mint a haláluk előtti percekben – egészen addig amíg meg nem “menti” őket egy segítő szellem, vagy ők maguk meg nem szállnak egy gyanútlan élő embert.
Ám az is előfordul, hogy az öngyilkos rögtön eléri a Fényt.
A Fény felé vezető utat érdekesen írta le egy depressziós beteg, aki újra élte az előző életében elkövetett öngyilkosságot. Halála után évekig a földi síkon időzött.
Mikor felidézte ezt az élményét, tovább mozdítottam abba az időbe, amikor a szellem megtalálta a Fényt:
“Hosszú idő telt el. Össze vagyok zavarodva… kóválygok. Próbálok jobban öntudatra ébredni. Próbálok, de nem sikerül. Látom a Fény emlékét, de nem találom sehol. Valahol világít, de nem itt. Feltűnik, majd megint eltűnik. Nem tudom, hogy… csak keresem tovább. Tudom, hogy a Fény jelent valamit. Ha jön, jobban érzem magam. Béke száll meg felülről. Tudom, hogy közelebb kell kerülnöm hozzá. Tudom, hogy meg kell… Meg kell találnom. Magamba kell olvasztanom azt a békét.
Jön… már jön. Valaki segít. Valaki vezet. Valaki segít, hogy megtaláljam a békém.. hogy megtaláljam magamat… a belső lényemet… a célomat… a sorsomat.
Csatlakozom a Fényhez. A Fénnyel létezni kezdek; de a Fény nem a véget jelenti. A Fény a kezdet. Több ez nekem mint puszta fény. Szellemek vannak a Fényen túl. Szellemek, olyanok, mint én.
Bolyongok a Fényben. Vannak szellemek, akiknek ez sokkal könnyebb. Olyan gyorsan mennek el mellettem! Néhányuk csak nehezen tartja velem a lépést. Próbálok többet megtudni a Fényről. Mi van a másik oldalon? Mi az amitől ezek az emberek… ezek a szellemek odamennek? Miért? Mi ez?
Jó érzés itt bent lenni. Múlik a hideg… már el is múlt. Forróságot érzek. Meleget… békét, de nem teljes békét. Még több béke és boldogság van a Fényen túl. Szinte látom. Érzem. Tudom, hogy ott van. Bár nem könnyű odajutni.
Valaki segít. Megbotlom és elesem. Oh! A vezetőm segít. Rengeteg szellem van itt, és mindegyikkel tudok beszélni. Nagy-nagy boldogság fog most el. Boldog vagyok. Boldogabb vagyok, mint eddig bármikor. Örömet érzek. Nem vagyok egyedül többé. Valahová tartozom.
A Fény ott van mögöttem. Kék a színe… most kristályosan kék. Még mindig ott izzik mögöttem, de már minden kék. Ez… ez maga az egység. Valami olyasminek a kezdete, amit eddig nem ismerhettem. Ez az együttlét… az együtt levés… Nem tudom, miért vannak mind velem. És én is együtt vagyok velük.
Elhagyom a fájdalmaimat. Boldoggá tesznek. Erőt adnak, megszüntetik a zavaromat, vezetnek az érzékeiken – gondolataikon – tapasztalataikon keresztül.
(forrás: http://tulvilagrakeszulok.hu)
