Isten veszi el tőlünk a szeretteinket?
Miért okoz ilyen fájdalmat? - kérdezte több kedves hozzám forduló is.
Amikor eltávozik egy szerettünk, főleg amikor (érthetően) úgy érezzük, hogy a távozása korai volt, megrendülhet az Istenbe vetett hitünk. Sokan úgy élik meg ilyenkor, hogy Isten elvette tőlük a szerettüket, vagy hogy éppen nem is létezik Isten, hiszen ha létezne, ilyen fájdalmat biztosan nem okozott volna.
Teljesen érthető sokak ilyen jellegű reagálása, azonban fontos tudnunk, hogy mindezt valószínűleg az egyes vallások tanításainak következtében kialakult téves elképzelés szüli. Isten bár létezik, de nem abban a formában, hogy ítélkezne bárki felett is, hogy a kénye kedve szerint okozna fájdalmat vagy éppen örömöt bárkinek is, vagy hogy egyetlen élet tettei folytán örök kárhozatra vagy örök üdvösségre számíthatnánk tőle, miközben mindannyiunknak más és más körülmények között kell megfelelnünk az életünkben. Ez tehát nem más, mint egy félelemkeltésre alapuló tanítás, mely inkább azt a célt szolgálta és szolgálja, hogy az abban hívők irányíthatóak legyenek, s felettük könnyebb legyen uralkodni.
Valójában Istentől "csak" a létezésünket kapjuk és a szabad akaratunkat. S ez utóbbival születünk le újra és újra (ameddig szükséges) a testi világba, melynek célja, hogy testben élve is, amikor a másoktól való elkülönültség még látványosabb, megtanuljuk, hogy Istenben, a Forrásban való összekötöttségünk révén mégis egyek vagyunk, így bármit teszünk másokkal, azt valójában saját magunkkal (is) tesszük. Szabad akaratunkkal tehát megtehetünk bármit, de annak következményét előbb-utóbb vállalnunk kell, azt el nem kerülhetjük.
Mindannyiunkra igaz, hogy a leszületésünk előtt az addigi karmánk, lelki előzményeink alapján készítjük el leendő életünk tervét, a szellemi segítőinkkel. Minden lényegi esemény, minden lényegi szereplő, a testi születésünk és testi halálunk időpontja is ennek megfelelően kerül rögzítésre.
Ha korábban távozik egy szerettünk, mint várnánk, sosem azért van tehát, mert Isten elvette tőlünk. Hanem azért, mert az ő jelenleg vállalni szükséges sorsútja véget ért, azt a feladatot, mellyel most lejött, teljesítette, vagy legalábbis az arra szánt idő lejárt, illetve így tudott megadni mások számára olyan megtapasztalást, melyet csak ő tudott megadni, vagy ő vállalta annak megadását.
Eltávozott szeretteink azonban ugyanoda (a szellemvilágba) térnek vissza, mint ahová mi is fogunk, ha nekünk is eljött az időnk, így az elválásunk minden esetben csak átmeneti. S bár megértik a fájdalmunkat, de ők is nagyon szeretnék, ha tudnánk, hogy őt nem Isten vette el tőlünk, hanem az a sorsútja ért véget, melyet neki most vállalnia volt szükséges, a saját karmája, lelki előzményei alapján (ráadásul mindez pontosan illeszkedett a mi most megélni szükséges sorsutunkba is). Ugyanakkor ők ugyanúgy figyelemmel kísérnek bennünket továbbra is, s ha mi is hazatérünk, újra láthatjuk egymást. S ami fontos még, akkor már mi is tudni és érteni fogjuk, hogy miért kellett mindennek úgy történnie, ahogy. Újra tudni fogjuk, mint ahogy a leszületésünk előtt is tudtuk, hogy mit, miért kell majd megéljünk úgy, ahogy.
Úgy gondolom tehát, fontos szakítanunk azzal az Istenképpel, mely az egyes vallások tanításai alapján alakult ki bennünk, hiszen (azon túl, hogy ez egy hibás Istenkép) így könnyen eljuthatunk arra a pontra, amikor nem fogjuk érteni, mi miért történik velünk vagy éppen tagadni is fogjuk Isten létezését.
- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -
