Napjainkra a halál témája valahogy tabuvá vált. Senki nem szeret beszélni róla, ha mégis fülünkbe jut néhány szófoszlány, máris elfordulunk, odébb állunk, nem akarunk még csak hallani sem róla.
„Civilizált” társadalmunk úgy alakult, hogy meg is kímél bennünket az ebbéli közvetlen tapasztalatoktól. Hiszen már nem mi vágjuk el a csirke nyakát, vagy öljük le a sertést, ha egy jó pörköltet kívánunk főzni belőle, hanem konyhakészen vesszük meg a boltból, feldarabolva, hogy még csak rá se nagyon lehessen ismerni az állatra. Ha házi kedvencünk elöregszik, az állatorvosra bízzuk, hogy elaltassa, s nem várjuk meg, hogy a természet bevégezze a dolgát. Súlyos beteg hozzátartozóinkat a kórházakban ápolják, az elöregedő szüleink idősek otthonában töltik az utolsó napjaikat. A temetésen pedig már csak egy zárt koporsó, vagy egy urna áll a ravatalozó asztalon. A halált, mint jelenséget úgyszólván teljesen kirekesztjük az életünkből.
Másrészt viszont a televízió műsorának kb. 80 %-a könyörtelen gyilkolásról, mészárlásról szól, ezáltal pedig, aki nézi, könnyen kihalhat belőle a részvét érzése, szinte immunissá, érdektelenné válik a téma iránt.
Persze ki is szeretné, hogy dolga legyen a halállal? Bizonyára senki. De miért is rekesztjük ki ilyen mértékben az életünkből, amikor minden egyes embernek része lesz egyszer benne? Hiszen az élet folytonos születés és elmúlás, egy örökös körforgás. A halál pedig egyszerűen elkerülhetetlen. Nem lenne hát jobb, ha úgy indulhatnánk el a vele való találkozásra, ha minél többet tudnánk róla?
A miértekre persze egyszerű a magyarázat: félünk a haláltól. Hiszen sem a társadalom, az oktatási rendszer, sem a vallások nem tesznek semmit azért, hogy feloldják ezt a gátat. Hozzáteszem: szándékosan nem! Hiszen csak a félelemben élő, tudattalan embereket lehet könnyen irányítani! És mindkét szervezet éppen ezt teszi velünk, s eszük ágában sincs ezen változtatni.
Nos, jó lenne, ha ez a helyzet megváltozna, ha elmúlna az emberek félelem érzete, mert akkor sokkal tudatosabbá válnának az életben is. Ha pedig tudatosakká válnak, sokkal boldogabbak és sikeresebbek is lesznek. Egy igazán fejlett civilizációban nincs szükség sem vallásokra, sem társadalmi irányító szervekre. Az egyének, ha megfelelő fejlettségi szinten állnak, kellő tudatossággal kezelnek minden kérdést, nincs szükségük arra, hogy felülről megmondják nekik, mit hogyan csináljanak. Senki ne várja hát, hogy majd a kedvenc egyházától vagy az államtól bármiféle segítséget kaphat ahhoz, hogy előrébb jusson. Ezt el kell felejteni, minden egyes ember csak és kizárólag saját magán tud segíteni! Aki ezt nem veszi tudomásul, az elveszett. Ezért szeretném megosztani mindazon információt, amit a halálról, az élet körforgásáról megtanultam vagy megtapasztaltam.
A többdimenziós én
A kvantumfizikai kutatások eredményeiből ma már tudjuk azt, hogy a korábban legkisebb anyagi részecskeként ismert neutron sem áll másból, mint még kisebb nem anyagi részecskékből, azaz energia-egységekből. Tehát valójában az egész fizikai testünk is energiából áll, ami, míg életben vagyunk, egy bizonyos frekvencián rezeg, s mint ilyen nem tud teljesen megsemmisülni, csak átalakulni. De nem csak fizikai testünk létezik ily módon, hanem lélek-, és szellemtestünk is van, ám ezek eleve a fizikainál jóval magasabb rezgésszinten léteznek.
Ahogyan azt Seth könyve megfogalmazza:
„Le akartam szögezni, hogy a személyiség többdimenziós. Az általatok ismert Én csupán töredéke a teljes identitásnak.”
Amikor ugyanis egy lélek leszületik, mindannak a szellemanyagnak, amellyel a kezdetektől fogva rendelkezik, csupán egy részét hozza magával, transzformálja át a fizikai síkra. A többi része végig ottmarad, tehát maga az egész lény egyszerre létezik az egyik és másik dimenzióban. Ezt jelen életünkben csak azért nem érzékeljük, mivel a tudatunk is le van szűkítve, illetve a fókusza erre a síkra van állítva. Néha azért be-bepillantást nyerhetünk egy kis időre, hogy mi zajlik a másik síkon, pl. testelhagyásos meditációk során, vagy amit már mindenki megtapasztalt, az álmai során. Hiszen épp azért van feltétlen szükség az alvásra, mert a léleknek időről időre fel kell töltekeznie azzal az életerő-energiával, amihez pedig csak a valódi otthonában, a szellemi síkon juthat hozzá. Mivel azonban a tudat ilyenkor nincs a normális, fizikailag éber állapotban, ezekről a kimaradásokról nem igazán őriz meg emlékeket, többnyire csak képeket, mozaikokat. Ám a tudat ugyanúgy távol jár a fizikai testünktől, mint a halál beálltát követően is.
Seth könyve nagyon jól elmagyarázza ezt a többdimenziós egyszerre létezést:
„Az egyik pillanatban a tudatod "eleven", fókuszát a fizikai valóságra állítja. A következő pillanatban azonban tökéletesen máshová, egy másik valóságrendszerre irányul. A ti fogalmaitok szerint ilyenkor nem él, vagyis "halott". A következő pillanatban aztán megint "eleven", a ti valóságotokra fókuszál, te azonban a közbeeső pillanatot nem érzékeled. Folyamatosságérzeted tehát a tudat pulzálásának minden második lüktetéséből tevődik össze… A tudatnak tehát létezik egy – nevezzük így – túloldala is. Mármost az atomok és a molekulák ugyanígy léteznek: a ti rendszeretekben időnként "halottak", máskor elevenek és aktívak, de azokat a pillanatokat, amikor nem léteznek, nem érzékelhetitek. …Ilyesformán az, amit ti halálnak neveztek, csupán egy hosszabb periódus az általatok nem érzékelt pulzálásban – hogy úgy mondjam, egy hosszabb pauza abban a másik dimenzióban. Az említett lüktetés oly rövid időtartamú, hogy tudatotok vidáman átsiklik fölötte, bár a fizikai érzékelés a pulzálás leghosszabb szakaszait nem képes áthidalni. Ez az az időszak, amit halálként érzékeltek.”
Téves tehát saját magunkat pusztán a fizikai testünkkel azonosítanunk. Gondoljunk arra a közismert tényre, hogy a testünket alkotó sejtek időnként meghalnak, helyettük pedig újak születnek. A mai testünk egyetlen anyagi részecskét sem tartalmaz abból a testből, amely mondjuk tíz évvel ezelőtt volt a miénk. A testünk ennyi idő alatt teljes egészében kicserélődik, azt is mondhatjuk, hogy a tíz évvel ezelőtti testünk halott. Ettől azonban mégsem érezzük magunkat halottnak. Mivelhogy nincs halál, csak élet!
Ahogyan Deepak Chopra megfogalmazza ezt:
„Az emberek helye először is az örökkévalóságban van, másodsorban a földön. A halál, mint szünet két lélegzetvétel között, a költözés egyik otthonból a másikba.”
Amikor egy lélek úgy dönt, hogy lejön a földre (vagy egy más planétára), akkor egy igen bonyolult folyamat veszi kezdetét. A születéssel ugyanis ezt a magas szellemi energiát – jobban mondva annak egy meghatározott részét – bele kell plántálni egy nálánál jóval alacsonyabb rezgésszintű fizikai testbe, azaz a lélek rezgésszintjét alacsonyabbra kell transzformálni, az energiát át kell átalakítani.
„Mikor elhatározod, hogy új fizikai testbe költözöl a Földön, az éteri tested csökkenti a rezgéseit; olyan sebességre lassítja megfigyelhetetlenül gyors rezgését, mely a tömegre és az anyagra jellemző. Arra a rezgésszintre jut, amely maga a tömeg és az anyag. Ez a valódi anyag a színtiszta gondolatból jön létre – az elmének, háromrészes lényed magasabb szintű elméjének a műve.”- így fogalmazza meg Neale Donald Walsh Beszélgetések Istennel trilógiájában a lélek leszületésének sematikus folyamatát. Ezt a folyamatot segíti az úgynevezett Transzformáció Angyala.
Hétköznapi nyelven a Halál Angyalának is nevezik őt, de ez meglehetősen félrevezető név, hiszen ő egy olyan magas szintű szellemi lény, aki mind a születéskor, mind a halálkor energiát alakít át. Tehát nem csak a lélek távozásában segít, hanem az érkezésében is. Nem csak kiválni segít a testből, de belépni is a testbe. És ez a fajta átalakítás a lélek számára bizony sokkal nehezebb, mint a halál esetében.
„A születés egyébként sokkal nagyobb megrázkódtatás, mint a halál” – írja Seth könyve is.
És nem véletlen az a bölcs mondás sem, hogy „amikor megszülettem, sírtam, körülöttem mindenki mosolygott; amikor meghaltam, mosolyogtam, körülöttem mindenki sírt.” Érdemes elgondolkodnunk ezen!
A halál időpontja ugyanis soha nem az életkortól függ, hanem a feladatok teljesítésétől. Márpedig az minden esetben eljön, amikor az illető megvalósította az adott életére kiszabott feladatokat, akkor is, ha egy mindössze pár hónapos gyermekről van szó. A mátrixból, amely a legapróbb részletekig tartalmazza az isteni alkotótervet, a Transzformáció Angyala mindig tudja azt, hogy mikor jött el egy-egy lélek ideje a továbblépéshez. Ekkor ő rögtön megjelenik a helyszínen. Ahogy ő maga fogalmaz Jan Van Helsinggel készült interjújában:
„Kicsit beléjük bújok, vagy hozzájuk simulok, s felkeltem bennük a vágyakozást a szellemi otthon iránt. Azt az érzést adom nekik, hogy eljött az elengedés ideje. Elszomorítom őket, arra serkentem, hogy adják a fejüket búsulásra, hogy milyen az, ha az ember meghal. Azt sugallom nekik, hogy pillantsanak vissza az életükre, idézzék fel még egyszer élményeiket, és fokozom annak az érzését, hogy a fizikai világot el akarják hagyni.”
Gyakorta hallani olyan esetekről, amikor haldokló emberek egy sötét alakot látnak maguk mellett állni, gyakran fekete köpönyegben, vagy kaszával a kezében. Ne higgyük, hogy szegények csak képzelődnek, ilyenkor valóban a Transzformáció Angyala jelenik meg náluk. Az, hogy ki milyen formában látja őt, az a vallásától, társadalmi körülményeitől, szokásaitól, tanulmányaitól, de leginkább a hitétől függ. Ezért lehet sokféle. Hogy mi a megjelenése oka? A felkészítés és gyógyítás. Mivel a civilizált ember már elfelejtette azt, hogy a halál révén az Egységhez jut vissza, sőt sokan már azt sem tudják, hogy mi az Egység, így a félelemtől gátakat építenek maguk köré. Az angyal segít e gátak lebontásában azzal, hogy a lelket visszavezeti a szellemhez, az Egységhez.
Így a lélek mielőtt elhagyná a testiséget, elkezd megbékélni a helyzetével. Aki teljes folyamatában látott már lelket eltávozni, az megfigyelhette, hogy a halál beálltával az ember arca kisimul, megnyugszik, és mintha valami földöntúli öröm ülne az arcára még akkor is, ha előtte sokat szenvedett. Ők ekkor már összekapcsolódtak a felső énjükkel.
„Nem lát ugyan mindenki, mint kaszás, de minden lélek, jelzést kap, hogy hamarosan eljön az idő. Az egyik arra figyel fel, hogy körülötte mindenki csak a halálról beszél, a másiknak a saját érzése súgja. Egyesek húzódoznak felszállni arra a repülőgépre, amelyik aztán lezuhan... mint említettem, napokkal, sőt hetekkel korábban odajövök hozzá, hozzásimulok. Olykor egészen nála is maradok - persze csak a részletem, a töredékem - és a halál felé mutató gondolatokat és érzéseket sugallok neki. Ha aztán eljön az idő, akkor be kell végezni. A lélek tudja ezt, csak az ember nem.”
