A tudományos, matematikai és művészi ihlet forrása utáni kutatás a mai biológiai elmélet mechanikus felépítésén túlra mutat.
Életünk során mindennapi cselekedeteink közepette gyakran szembe találjuk magunkat olyan kérdésekkel, olyan gondokkal, amelyeket nem tudunk egy mozdulattal megoldani; sem a racionális gondolkodás, sem mások jótanácsai nem segítenek. Bizonyára mindenki átélte azt az élményt, amikor elméjében villámcsapásként felvillan a megoldás, és kimozdítja a holtpontról. Kisebb jelentőségű problémáknál azt mondjuk, nagyszerű ötletünk támadt, most már tudjuk, milyen ajándékot készíthetünk valakinek, mi szerezne neki örömöt, tudjuk, mivel helyettesíthetnénk időlegesen egy autóalkatrészt, ha éppen elromlott útközben stb. Amikor viszont Newton felkiáltott, hogy az alma azért esik le a fáról, mert van gravitáció, vagy amikor Heisenberg papírra vetette a nevét viselő határozatlan relációt, akkor azt mondjuk, hogy ihletett állapotban rátaláltak egy igazságra. Az ihlet a megvilágosodás állapota, amikor nagy összefüggéseket értünk meg, amikor a művész mélyen átérez valamit, és azonnal tollat vagy ecsetet kell ragadnia, hogy azt kifejezze.
A világirodalmi lexikon az ihlet, inspiráció szavakkal kapcsolatban az alábbiakat írja: “A művészi alkotás folyamatának egészét vagy egyes szakaszait kísérő lelkiállapot, melynek fő jellemvonása az, hogy a megoldások nagyobb része intuitív úton (tehát mintegy »magától«, »sugallatként«) merül fel az alkotó tudatában, aki minden figyelmét az alkotásra összpontosítja (tehát mintegy »megszállottan« dolgozik), s a gyors és könnyű előrehaladás lelkesült, örömteli érzelmeket, felfokozott munkakedvet kelt benne. E sajátos lelkiállapot magyarázatát a régebbi gondolkodók abban keresték, hogy a művészt ilyenkor valami isteni, túlvilági hatalom szállja meg, s ez nyilatkozik általa: még Goethe is úgy nyilatkozott, hogy »semmiféle felsőbbrendű alkotás, jelentékeny aperçu, gondolat nem függ az embertől, hanem minden földi hatalom fölött áll a démonival rokon, mely szabadon rendelkezik vele, ahogyan neki teszik, miközben azt hisszük, hogy magunktól cselekszünk. Ilyenkor úgy kell tekintenünk az embert, mint egy felsőbb világhatalom eszközét, mint egy edényt, amely méltónak találtatott az isteni befogadásra«.”
Egy közismert irodalmi anekdota szerint Robert Browning arra a kérdésre, hogy egyik költeményét hogyan kell érteni, a kérdező nem kis meglepetésére így válaszolt: “Évekkel ezelőtt, mikor írtam, még ketten voltak, akik értették, Isten és Robert Browning. Most már csak egy van, Isten.” Számos művészt sorolhatnánk fel, akik művük létrejöttéről úgy nyilatkoznak, mint valami titokzatos, álomszerű folyamatról, amelyből magukhoz térve, nem is igen tudják, mi történt velük. Klasszikus példa Wagner beszámolója a Rajna kincse zenekari előjátékának félálomban végbemenő felvillanásáról.
Maga Platón is úgy nyilatkozik az Ion-ban, hogy “a költő nem tud addig alkotni, míg az isteni múzsa meg nem szállta, míg önkívületbe nem esett, és az ész el nem hagyta”. Ugyanezen hitnek emléke a klasszikus eposz invokációja is: “Musa mihi causas memora…”: ezek a hagyományos fordulatok tisztán mutatják egy felsőbb hatalom, az isteni működését a költészetben, amikor a költő “csak” az eszköz szerepét játsza. Az ihlet mindenféle alkotási folyamat nélkülözhetetlen része, amely nem kívánság szerint idézhető elő, hanem magától jelentkezik. Ilyenkor egy olyan megoldással találja szemben magát az ember, amiről biztosan érzi, hogy helyes és végleges, s egy pillanat alatt egészében felfogja azt. Utólag tudatosan is végiggondolva egyértelműnek bizonyul a megoldás, de a bizonyítás egy hosszadalmas folyamat. Az eredeti gondolkodási szinthez képest egy minőségi ugrást jelent; sokszor teljesen új irányba mutató információkat hoz, máskor pedig olyan összefüggéseket teremt már meglévő fogalmak között, amelyek forradalmasítják a kiindulási témakört. Általában egyedül tudatos törekvéssel csak rutinproblémákkal lehet sikeresen megbirkózni. A jelentős tudományos előrehaladásokat is csaknem mindig hirtelen sugallatok eredményezték, ahogy a nagy tudósok és művészek élete bőségesen igazolja ezt.
Egy tipikus példa erre a XIX. századi matematikus, Karl Gauss élménye. Több éven át sikertelenül próbálkozott, hogy bebizonyítson egy elméletet a számokról, amikor egyszer csak hirtelen tudatosult a megoldásról. Ezt az élményét a következőképp írja le: “Két napja végre sikerült… Mint egy váratlan villámlás, a rejtély megoldódott. Én magam meg nem tudom mondani, mi volt a vezérfonál, ami összekapcsolt a korábban megismertekkel, s ami lehetővé tette sikeremet.” Könnyen idézhetjük a hirtelen sugallat sok hasonló példáját. Egy másik, Henry Poincarè-val, az ismert XIX. századi francia matematikussal történt. Egy ideje már dolgozott egy bizonyos függvénytani problémán, amikor alkalma nyílt, hogy egy földtani túrán vegyen részt, és félretette matematikai munkáját. A túra közben jött egy váratlan sugallata, ihlete a kutatásait érintően, amit a következőképpen írt le: “Épp lépésre emeltem a lábamat, amikor minden bevezetés nélkül, mintha ki lenne kövezve az útja, az a gondolatom támadt, hogy az általam használt transzformációk azonosak a nem-euklideszi geometriáéval.” Később egy látszólag más irányú kérdésen való hasztalan munka után, “pontosan ugyanazokkal az ismertetőjegyekkel – tömörség, váratlanság és azonnali bizonyosság –” hirtelen rájött: ezt a munkáját össze lehetne kapcsolni az előző ihletével, hogy így jelentős előrelépéshez segítse függvénytani kutatásában. S aztán egy harmadik váratlan sugallat nyújtotta neki a végső, szükséges bizonyítékot, hogy befejezhesse munkáját. Habár a sugallatok általában egy hosszabb időszak után jelentkeznek, ami a probléma tudatos megoldására irányuló komoly, de sikertelen fáradozással telik el, ez nem mindig így történik. Íme egy másfajta törekvés példája: Wolfgang A. Mozart egyszer leírta, hogyan alkotta zeneműveit: “Amikor jól érzem magam, és jókedélyű vagyok, vagy egy kocsikázás, vagy séta közben… olyan könnyen özönlenek a gondolatok az elmémbe, ahogy csak kívánni lehet. Honnét, és hogyan jönnek? Nem tudom, és nincs is semmi közöm hozzá… Van egy témám, jön egy másik melódia, hozzákapcsolódik az előzőhöz, ahogy a kompozíció egésze kívánja… Égek az alkotás tűzében, hacsak valami el nem vonja a figyelmet. A mű növekszik, egyre jobban kiterjesztem, egyre világosabban megfogalmazva, ameddig csak az egész kompozíció el nem készül a fejemben, akármilyen hosszú is… A különböző részek nem egymás után jönnek, aprólékosan kidolgozva, ahogy később lesznek, de teljes egészként, hogy képzeletben hallhatom.”
Az utókor szerencséjére Mahler többször nyilatkozott művéről és annak keletkezéséről, így hiteles képet kaphatunk az alkotói folyamat néhány eleméről és a mű mahleri felfogásáról. A II. szimfónia zárótételével kapcsolatos élményéről így ír Arthur Seidlhez intézett levelében: “Mélyen jellemző a művészi teremtés lényegére az a mód, ahogyan sugallatot kaptam ehhez. A II. szimfóniám utolsó tételénél az történt, hogy a megváltást jelentő szó kedvéért a Bibliáig bezárólag valósággal átkutattam az egész világirodalmat … Ez idő tájt hunyt el Bülow, és én is részt vettem a gyászünnepségen. Hangulatom, ahogyan ott ültem, s a megboldogultra emlékeztem, rendkívül egyezett a bennem érlelődő mű szellemével. S ekkor az orgona mellől a kórus Klopstock korállját intonálta. »Auferstehen!« Mintha villámcsapás ért volna, lelkemben minden tisztán, világosan állt! Amit akkor átéltem, hangokba foglaltam. És mégis, ha nem hordoztam volna már magamban e művet, hogyan élhettem volna át mindezt? Ezzel mindig így vagyok; csak akkor komponálok, ha valamilyen élmény ér, és csak akkor ér élmény, ha komponálok valamit.”
Ezekből a példákból az ihlet jelenségének két jelentős sajátságát fedezzük fel: az egyik, hogy a forrásuk az átélők tudatos érzékelésén túli, belső forrásból származik, egy forrásból, amelyhez az embernek csak néha van érkezése; a második, hogy az átélőnek olyan információt nyújt, amely semmilyen tudatos próbálkozással nem elérhető.
Poincarè ezt a forrást a tudatküszöb alatti énből származtatja, amely azonos a pszichoanalitikusok tudatalatti énjével. Felkínál egy mechanikus magyarázatot, amelyet érdemes végigkövetnünk. Manapság különös jelentősége van e kérdésnek, mert a modern tudomány uralkodó materialista filozófiája még mindig azt tartja, hogy az elme nem több egy gépezetnél, és hogy minden szellemi jelenség – a tudatot is beleértve – mechanikai kölcsönhatások terméke. Az agy egy olyan gépezet, amelyet az idegsejtek és az azokat alkotó makromolekulák közötti kölcsönhatások működtetik. Az összes agyi tevékenység e részecskék fizikai törvények szerinti kölcsönhatásának következménye. Az ember ilyen megközelítése jellemző a mai viselkedés-lélektanra. A. M. Turning angol matematikus szerint mindent, amit csak egy emberi lény megtehet, egy számítógép is képes utánozni, így az ember mai világunkban nem több, mint egy gépezet.
Pillanatnyilag követni fogjuk ezt a viselkedés-lélektani megközelítést, és csupán átgondoljuk a kérdést, hogyan lenne képes az ihlet jelenségét egy gépezet reprodukálni. Poincarè feltételezése szerint a tudatküszöb alatti én bizonyára matematikai szimbólumok sok kombinációját kapcsolja véletlenszerűen össze, míg végül talál egy kombinációt, ami kielégíti a tudatos elmét egy bizonyos fajta matematikai eredménnyel. A tudatos elme nem szerez tudomást a sok haszontalan illogikus kombinációról, amelyek a tudatalattin átfutnak, de azonnal tudomást szerez a kielégítő kombinációról, amint az kialakult. Tehát a tudatalatti én bizonyára roppant nagy mennyiségű kombinációt képes rövid idő alatt létrehozni.
E modell értékeléséhez gondoljuk el, hogy száz éven keresztül a másodperc minden billiomod részében az agy minden köb-Angströmnyi egységében külön kombináció jön létre és értékelődik. Ez a becslés egy kissé túlértékeli az agy tényleges képességeit, a természeti törvények jelenlegi felfogása szerint, mégis ez a kombinációmennyiség elenyészően kicsi a szimbólumok lehetséges kombinációjához képest, amit elő kell állítani, hogy esélyünk legyen egy közepes nehézségű matematikai tételt bebizonyítani. Ha megpróbáljuk egy matematikai indoklás menetét leírni, minden lépésnél a szimbólumok sok lehetséges kombinációját találjuk. Ezek minden újabb lépésnél elágaznak, és elágazásonként exponenciálisan növekednek tovább. Nyilvánvaló, hogy minél hosszabb egy gondolatmenet, annál nagyobb az elágazások és a létrejövő kombinációk száma. Egy egyszerű gondolatmenetnél is ez a szám meghaladhatja a 10100 nagyságrendet. Így csupán rendkívül halvány esélye van annak, hogy egy helyénvaló érvelés véletlen kombinációként jelenne meg az ihlet folyamatának Poincarè-féle modelljében. Nyilvánvaló, hogy az ihlet jelensége egy olyan kiválasztási eljárást igényelne, amely képes lenne többé-kevésbé egyenesen a megoldáshoz jutni, tekintet nélkül az okoskodások lehetséges kombinációinak roppant nagy tömegére.
Néhány meglepő példa
A matematikai ihlet néhány további példája szembeszökően illusztrálja azokat a követelményeket, melyeknek e kiválasztási folyamatnak meg kell felelnie. Nagyon gyakori, hogy egy nehéz matematikai probléma megoldása az alapelvek és az alapjául szolgáló matematikai összefüggések rendszerének megtalálásától függ. Csak miután megértettük e törvényszerűségeket és rendszereket, ölt a probléma könnyen kezelhető formát. Nehéz problémák gyakran maradtak évekig megoldatlanul, amíg a matematikusok fokozatosan különféle mesterkélt bizonyítási fogalmakat és eljárásokat fejlesztettek ki, amelyek lehetővé tették a megoldásukat. Mindemellett érdemes megjegyezni, hogy néhány esetben a nem várt ihlet teljesen meghiúsította a fejtegetés e fokozatos eljárását. Több példa szolgál arra, hogy ismert matematikusok bizonyítás nélkül ismertettek olyan matematikai eredményeket, melyeket csak később, miután az alapjukul szolgáló összefüggések bonyolult rendszerét fokozatosan felismerték, bizonyítottak a kutatók. Íme két példa:
Az első Bernhard Riemann német matematikus által tanulmányozott zéta-függvénnyel kapcsolatos. Halála előtt Riemann a prímszámok elméletéhez tartozó függvény több sajátosságát hátrahagyta egy feljegyzésben. E sajátságok bizonyítását nem közölte, és sok évbe telt, mire más matematikusoknak sikerült egy híján mindet bebizonyítaniuk. A megmaradt kérdés még mindig megoldatlan, habár az utóbbi 75 év során rengeteg munkát áldoztak rá. A zéta-függvény már bizonyított sajátságairól Jacques Hadamard matematikus ezt mondta: “Riemann idejében ezek a kijelentések érthetetlenek voltak, nehezen képzelhető el, hogy az általa közölt tulajdonságok egyikéhez hogyan juthatott el az abban az időben még ismeretlen törvényszerűségek használata nélkül.”
A francia matematikus Evariste Galois munkája hasonló eset. Galois tanulmányáról ismert, amely teljesen forradalmasította az algebrát. Értekezéséről közvetlenül a halála előtt írt, de csak vázlatosan. Példánk mégis Galois egy bizonyítás nélküli elméleti tételéhez kapcsolódik, melyet egy barátjának írt levelében állított fel. Hadamard szerint ez a tétel az akkori matematikai ismeretek alapján érthetetlen volt; csak évekkel később, bizonyos alapvető törvényszerűségek felfedezése után vált érthetővé. Hadamard megjegyzi, hogy: 1) Galois-nak valamilyen módon már ismernie kellett e törvényszerűségeket, és 2) ezekről nem lehetett tudatos, hiszen nem hivatkozik rájuk, bár jelentős felfedezésnek számítanak.
Úgy tűnik, hogy a kiválasztási folyamat alapjául szolgáló matematikai sugallat hasznosíthat nagyon összetett és kifinomult alapvető törvényszerűségeket, s hogy ezeknek az illető személy egyáltalán nincs tudatában. Riemann némely tételének bizonyítása igencsak összetett, sok oldalnyi vagy akár egész kötetnyi matematikai magyarázatot igényel. Nehéz megérteni, hogyan tudna ilyen szabályszerűségeket felderíteni egy mechanikus, próbálgatásos eljárással, mint amilyet Poincarè írt le. Másrészt, ha léteznek más, egyszerűbb megoldások, amelyek nélkülözik az ilyen bonyolult levezetések használatát, azok mindmáig ismeretlenek maradtak, az e témáknak szentelt, átfogó kutatások ellenére is.
A matematikai ihleten alapuló kiválasztási eljárásnak bizonyos szelektálási kritériumokat is használnia kell, amelyek szerfelett finomak és nehezen meghatározhatóak. Egy nívós matematikai munka nem fejezhető ki csupán száraz logikai szabályokkal. Sőt, értékelése érzelmi fogékonyságot, a szépség és harmónia méltányolását és más kifinomult esztétikai tulajdonságokat foglal magába. Ezekről a kritériumokról mondta Poincarè: “Csaknem lehetetlen ezeket pontosan meghatározni, inkább megérzik, mint formálják őket.” Ez azokra a szempontokra is áll, amelyekkel művészi alkotásokat, mint például zenei kompozíciókat ítélünk meg. Ezek nagyon valós szempontok, de ugyanakkor igen nehéz őket pontosan meghatározni. Mégis nyilvánvalóan jelen voltak abban a misztikus folyamatban, amely Mozartnak mindenféle törekvés nélkül mesteri zenei kompozíciókkal szolgált, oly módon, hogy ő nem is tudta, hogyan történik mindez.
Ha az ihlet alapjául szolgáló folyamat nem terjedelmes próbálgatás, miként azt Poincere indítványozta, hanem nagyrészt közvetlen kiválasztáson alapul, csak akkor magyarázhatjuk meg a jelenlegi mechanikus fogalmakkal, ha feltételezzük egy az agy ideghálózatában felépülő nagyon hatékony algoritmus létezését. Mindemellett egyáltalán nem bizonyos, hogy egy ilyen algoritmusra való hivatkozással kielégítően meg tudnánk magyarázni az ihletet.
Az agy-algoritmus hipotézise a következő alapvető kérdéseket veti fel:
1) Honnan ered ez az algoritmus? Ha a matematikai, tudományos és művészi sugallatok egy idegi algoritmus munkájának eredményei, akkor hogyan keletkezik az algoritmust megtestesítő idegkapcsolatok mintája? Tudjuk, hogy ez az algoritmus nem lehet valami egyszerű, ha figyelembe vesszük a mesterséges intelligencia területén dolgozók által napjainkig létrehozott önműködő tétel-bizonyító algoritmusokat. Ezek az algoritmusok meg sem közelítik a fejlett emberi elme teljesítőképességét, és mégis rendkívül bonyolultak. De ha a mi feltételezett agy-algoritmusunk rendkívül összetett, hogyan jött létre? Nehezen lenne megmagyarázható véletlenszerű genetikai mutációkkal egy vagy több nemzedéken belül, mivel akkor ismét roppant nagy számú lehetséges kombináció közötti véletlen választás problémája lépne fel.
2) Ha az ihlet jelenségét egy idegi algoritmusműködés okozza, akkor miért hajlamos egy ihlet úgy megjelenni, mint egy teljes megoldás, anélkül, hogy az illető tudata tudomást szerezne a közbeeső lépésekről? Riemann és Galois példája mutatja, hogy néhányan látszólag közvetlen úton jutottak eredményhez, míg mások ezeket az eredményeket csak sok közbenső lépést magába foglaló, munkaigényes eljárással voltak képesek igazolni. Általában a viszonylag könnyű problémákat egy tudatos, lépésről-lépésre haladó módszerrel oldjuk meg. Akkor miért nem kell az ihletett tudósoknak, matematikusoknak és művészeknek tudomással lenni nehéz problémák megoldásának vagy komplikált művészi alkotások létrejöttének közbenső lépéseiről, hogy aztán a ráébredés egy rövid élményével tudatossá váljanak a végső megoldásról vagy alkotásról?
A továbbiakban egy másik modellt javasolunk: Meglehetősen mindennapossá vált a tudósoknak a modern fizika és az ősi keleti gondolkodás közötti hasonlóságot keresni, és a feltevésekhez érdekes bizonyítékokat találtak az Upanisadokban, a Bhagavad-gítában és más védikus írásokban. Főleg a Bhagavad-gítá adja az egyetemes valóság olyan leírását, amelyben az ihlet jelensége természetes módon helyet talál. A Bhagavad-gítában az egyetemes valóságról nyújtott kép két alapvető vonatkozásban tér el a mai népszerű tudományos felfogástól: 1) A tudat a lét alapvető sajátsága, nem pedig az anyagi elemek kombinációjának mellékterméke. 2) A létezés alapjául szolgáló abszolút ok egy egyetemes tudatos lény (Isten). Az anyagi energia megnyilvánulásai e lény tudatos akaratának a kifejezése. Az élőlények egyéni szubjektív éne parányi része az abszolút lénynek, aki ugyanezzel az ön-tudatos természettel rendelkezik. E parányi tudatos lények a tudaton keresztül közvetlen függőségben állnak az abszolút lénnyel és annak anyagi megnyilvánulásával.
Jelenlegi állapotunkban a tudatunk olyan, mint egy poros tükör, ezért nem tudja teljességében betölteni funkcióját. Tiszta állapotában élesen tudja tükrözni az Abszolút lényt és az anyagi megnyilvánulást is.
A Védák szerint az ihlet jelensége a mindent-átható Abszolút lény és a helyhez kötött tudatos én közötti kölcsönhatás eredménye. Mivel az Abszolút lény mindenható, a művészi vagy matematikai alkotás minden változata, vagy pedig a lelki inspiráció bármely személy elméjében közvetlenül megnyilvánulhat. Az alkotások és az inspirációk az Abszolút lény akaratából nyilvánulnak meg az ember vágya és bizonyos pszichológiai törvények alapján.
Ha az elme ismételten, behatóan fordul egy bizonyos tárgy felé, akkor az “egyhegyű” koncentráció állapotába jut, vagyis figyelme egyetlen dologra összpontosul. Ez esetleg egy szempillantás alatt is beállhat. Az ilyen összpontosítás következménye lehet a hirtelen megvilágosodás vagy ihlet, főleg, ha az Abszolútra irányul, vagy pedig lelkileg fejlett személy elméjében történik. Az ilyen összpontosítás a híd szerepét töltheti be az Abszolút és az egyéni lény között. Minél elmélyültebb és gyakoribb az összpontosítás, annál könnyebben átjárható ez a határterület. Ez a híd fordított irányban is felépül, amikor Isten szenteket, prófétákat, félisteneket vagy a lelki életben fejlett személyeket inspirál. Így keletkeztek a különféle vallások szentírásai is.
Befejezésül annyit, talán érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy az életünk során felmerülő problémákat se mechanikus agyerőltetéssel, hanem inkább az Abszolút segítségével kellene megoldanunk, ami isteni ihlet, inspiráció formájában gazdagíthatja, nemesítheti létünket. Erre az isteni segítségre mindenki jogosult, bárki hozzájuthat. Mint a nap sugara, az Abszolút kegye is egyformán sugárzik mindenkire, de az egyén hozzáállásától függ, milyen mértékben részesül belőle. Természetesen nem mindegy, hogy mire törekszünk. A megvilágosodás (megértés) azon a területen fog jelentkezni, ami felé intenzíven fordul a figyelem. Egy biztos: az isteni ihlethez vezető út egyaránt járható úgy a keleti, mint a nyugati ember számára.
Idézett irodalom:
Halász László: Ihlet és tudatosság
(Kortárs 1965. aug.)
Mátrai László: Élmény és mű (Bp. 1940)
Richard Thompson: Inspiration (Back to Godhead magazine, 1978)
Dr. Magyari Károly
- forrás:kagylokurt.hu -
- - - - - - -
