Az idős hindu mester belefáradt abba, hogy a tanítványa folyton folyvást panaszkodik neki. Így, egy szép napon elküldött a bosszús fiúnak egy kiló sót.
A tanítvány, ahogyan az ’ajándékot’ megkapta, - mivel nem tudta mire vélni, - azonnal a mesteréhez sietett.
Amikor a tanítvány megérkezett, a mester arra kérte őt, hogy tegyen egy jó marék sót egy pohár vízbe, és igya meg.
- Na, hogy ízlik? – kérdezte a mester.
- Nagyon rossz! – köpködött a tanítvány.
A mester jót kuncogott magában, azután azt kérte a tanítványától, kísérje le őt a közeli tóhoz. A feladatot kiadta a fiúnak. Ezúttal egy jó marék sót a tóban kellett feloldania.
- Nos, most meríts a tó vizéből egy pohárkával, és azt idd meg! – kérte a mester. Ahogy a víz leért a fiú torkán, azonnal megkérdezte tőle:
- Na, hogy ízlik?
- Finom, friss! – válaszolta a fiú.
- Érezted benne a sót?
- Egyáltalán nem! - felelte a tanítvány.
Ekkor a mester leült a komoly tekintetű fiatalember mellé, – aki annyira emlékeztette őt fiatalkori önmagára…
Kedvesen a tenyerei közé vette a fiú kezét, és a szemébe nézve így magyarázott:
- Az élet fájdalma színtiszta só, nem több, és nem kevesebb. A mennyisége teljesen mindegy. A szánkban hagyott íze abban fog különbözni, hogy mekkora edényben oldjuk föl.
Tehát, ha fájdalom ér az életben, az egyetlen dolog, amit tenned kell, hogy tágítsd ki az érzékelésedet. Ne legyél többet pohár, legyél tó … fiam!
forrás: harmonikuselet.bloglap.hu
