Mágia vagy valóság a levitáció?

A latin eredetű szóval azt jelezzük, ha egy ember, mintegy meghazudtolva a fizika törvényeit, képes önerőből a levegőbe emelkedni. Ilyen történeteket már hallottunk varázslókról és boszorkányokról, valamint keleti mágusokról, fakírokról.

De míg az ő repülésükről valójában semmi biztosat nem tudunk, addig az utóbbi pár száz évben a civilizált világban — Európában, Amerikában — is számos ember volt képes erre a hihetetlennek tűnő cselekedetre.

Elsősorban azok, akiknek a szellemisége is emelkedett volt. Ezért elsősorban a később boldoggá vagy szentté avatott egyházi személyek voltak képesek levitálni, ám nem csupán ők. Azokkal az emberekkel, akik lemondtak a világi élet hívságairól, idejüket elmélkedéssel, imával, filozofálással töltötték, bizony akaratuk ellenére előfordult, hogy öntudatlanul vagy szándékosan felszálltak a levegőbe. 

A tizenkilencedik században több ilyenről tudunk. Képes volta levegőbe emelkedni André Herbert Foumet, a kalandos életű szerzetes, aki misézés közben olykor legalább egy méterre a talaj fölött lebegett és ezt egész tömegek figyelhették meg. Gaspar de Bufalo olasz pap az 1800-as évek elején sokfelé misézett hazájában és köz-ben ő is a levegőben lebegett. Előfordult, hogy az oltár fölé emelkedett, ami érthető pánikot keltett az imára összegyűltek között. 

Nem csak férfiak voltak erre képesek. Maddalena di Canossa betegeket gyógyított, női és férfi szerzetesrendet alapított, nem régen szentté avatták, ima közben képes volt — anélkül, hogy erről tudott volna — a földről több méter magasra emelkedni. A névsort még sokáig folytathatnánk. Spanyolok, olaszok, franciák, angolok emelkedtek az elmúlt századokban a magasba, nagy hatást gyakorolva ezzel a nézőkre. És ne higgyük, hogy csak vallásos extázis révén sikerült ezt megvalósítani. 

Volt, aki mágusnak álcázta magát és közönség előtt tette ugyanezt. A britek nagy levitalója, Daniel Home teljesen nyíltan csinálta a dolgot. Nem lesötétített szobákban vagy termekben, hanem éppen ellenkezőleg — világos nappal. És nem csupán zárt helyiségekben, ahogyan a csalók, akiknek rejtegetni valójuk volt. Home bejárta a világot a múlt század második felében és mindenütt bemutatta tudományát. 

A korabeli sajtóban gyakran találkozunk a nevével. Levitált bárhol és bármilyen körülmények között, nem zavarták a kétkedők, a nagy tömeg vagy éppen a nézők társadalmi rangja. Így aztán bemutatta képességét a korabeli pápának, a történelemkönyvekből ismert nagy királyoknak és császároknak, íróknak, filozófusoknak. Számtalan alkalommal bizonyította be, hogy a levitáció igenis létezik, az nem cirkuszi mutatvány, hanem valamilyen sajátos és meg nem magyarázott, de emberi képesség is lehet . 

Ma is vannak ilyen személyek, csak persze kevesen, ahogy mindig is kevesen voltak. Létezésükkel bizonyítják, hogy az ember igenis képes gondolati úton valami olyan energiát teremteni magának, amely nagyobb az ismert energiáknál. Ráadásul ez az erő másképpen is hat, hiszen ezek az emberek olyasmit tudnak, amit sokan sokkal nagyobb energiák segítségével sem képesek megvalósítani; Átlépik ugyanis az általunk ismert fizikai határvonalakat. Megvalósítják, amiről sokan csak álmodoznak. 

Lokálisan képesek megváltoztatni a gravitáció törvényeit — azokat a törvényeket, amelyek látszólag mindnyájunkra érvényesek. És érvényesek mindazokra a tárgyakra is, amelyek itt találhatók a Földön. A levitáló emberek puszta létezésükkel és képességükkel bizonyítják be, hogy a világ nem csak olyan, és olyan lehet, amilyennek a tankönyvekben tanítják. Bebizonyítják, hogy rejtőznek még bennünk és körülöttünk olyan energiák, amelyek képessé tehetnek bennünket szinte bármire.
(forrás: rejtelyekszigete)

- - - - - - -

Dan White bűvész találkozik egy buddhista szerzetessel Nepálban, akinek a hatalma a lebegés. (levitáció) - videó

Gondolataink erejével egy távoli DNS-re is hatást gyakorolhatunk?

A tudóstársadalom egy részét mélyen megrázta az a felismerés, hogy DNS-ünk pusztán a gondolat erejével megváltoztatható. Mégis másképpen épülne fel és működne a világ, mint ahogyan eddig gondoltuk?

A következőkben ismertetett kísérletek újabb fontos lépést jelentettek. Az Egyesült Államok hadseregének megbízásából az 1990-es évek elején azt vizsgálták kutatók, hogy az érzelmek akkor is hatással vannak-e az élő sejtekre, ha azok másutt vannak – távol a testtől.

Az ötletet eleinte kétkedéssel fogadták, hiszen az addigi fizikai ismeretek értelmében ez egyszerűen lehetetlennek tűnt. Nem hitték tehát, hogy például a szervek vagy a csontok, a bőr vagy a szövetek továbbra is kapcsolatban maradnak azzal a személlyel, akiből kivették őket.

1993-ban azonban megjelent az “Advances” című lapban egy cikk, amely beszámolt a hadsereg kísérleteiről. E kísérlet során azt vizsgálták, hogy bizonyíthatóan kapcsolatban áll-e a DNS a kísérleti személy érzelmeivel; a szájból vettek szövetmintákat és DNS-t, amelyet elkülönítettek, és az épület másik szárnyába vittek.

Erre a célra kifejlesztett műszerek segítségével azt akarták megvizsgálni, hogy akkor is reagál-e a DNS az egyén érzelmeire, ha messzire eltávolítják tőle.

A kísérleti személyben erotikus fotókkal, valamint háborús jelenetek, komikus helyzetek és erőszakos cselekmények képeivel keltettek érzelmeket. Ily módon az érzelmek teljes skáláját lefedték, hogy a résztvevő az érzelmek minden hullámzását átélje.

Habár a legtöbb tudós ezúttal is kételkedett a DNS-re gyakorolt hatásban, ismét olyasmit kellett látniuk, ami a fizika jelenlegi törvényei szerint nem létezhet.

Miközben a kísérleti személy a vegyes érzelmeket átélte, a tudósok az eltávolított szövetmintákon egyértelműen elektromos reakciókat mértek. A DNS úgy viselkedett, mintha még mindig az illető személy testében lenne!

Gregg Baden írja egyik könyvében, hogy dr. Backster fenti kísérleteit később azzal bővítették ki, hogy az érzelmeket sugárzó egyén és a DNS távolságát fokozatosan növelték. Az egyik kísérlet során a távolság az 560 km-t is meghaladta!

Ekkor – egy atomóra segítségével – már az érzelmek sugárzása és a DNS reakciója között eltelt időt is mérték, és megállapították, hogy a reakció késedelem nélkül, azonnal bekövetkezett, vagyis ugyanolyan gyors volt, mintha a DNS még mindig az érzelmeket sugárzó személy testében lenne.

Bármit érezzünk, gondoljunk vagy higgyünk is, a DNS-ünk a másodperc milliomod része alatt felfogja.

Teljesen mindegy, hogy a rezonáló DNS közvetlenül mellettünk vagy a földgolyó másik oldalán található-e. Időközben arról is meggyőződtek, hogy a már említett erőtér – a mátrix, a kvantummező  - közvetíti gondolatainkat és érzelmeinket. Méghozzá nem fénysebességgel, hanem sokkal gyorsabban!

A kísérletekben szintén részt vevő dr. Jeffrey Thompson ezt a felismerést a következőképpen fogalmazta meg:

Többé nincs olyan pont, ahol egy test véget ér, és olyan sincs, ahol elkezdődik.

Ezzel kapcsolatban az orosz Pavlov Intézet egy további, igen érdekes kísérletet végzett, amely igazolta amerikai kollégáik felfedezését. Egy fiatal anyapatkánytól elvették, és a Föld hat különböző pontjára szállították hat kölykét. Ezt követően az anyában pánik, félelem vagy az öröm érzését keltették. Ebben az esetben is tapasztalniuk kellett, hogy a kölykök, habár a világ különböző pontjain tartózkodtak, nyomban reagáltak anyjuk érzelmeire.

A tudomány számára ezek a felismerések egy új dimenziót jelentenek, és mérföldkőnek számítanak az emberi sejt felépítésének és működésének újfajta értelmezésében.

(forrás: rejtelyekszigete)

A lélek halhatatlansága

Az ókori görög filozófia mindennek a bölcsőjét jelentette. Nagy gondolkodói mai napig aktuális kérdéseket boncolgattak, foglalkozva többek között a lélekkel, annak halhatatlanságával, szerepével.

Platón (i. e. 427- 347) is hitt a lélek örökkévalóságában, de az ő korát megelőzően is éltek olyan filozófusok, akik ezt vallották, de kétségkívül Platón volt az, aki nagyon mély szintekre behatolva foglalkozott eme tárgykörrel.

A Phaidón című dialógusa teljes mértékben felöleli a témát. A lélek halhatatlanságát összeköti az ideákkal. De ez hogyan lehetséges? A párbeszéd Phaidón és Ekhekratész között zajlik. Az érdeklődő Ekhekratész Szókratész utolsó napjára kíváncsi, arra, hogy miről szólhatott a diskurzus közte és tanítványai között, ugyanis Szókratész halálra ítéltetett bürökpohár felhajtása által. A vád ellene a fiatalok megrontása és új daimónok behozatala.

A lélek halhatatlansága melletti legfőbb bizonyíték az, hogy tudatában vagyunk fogalmaknak, amelyeket eredeztetnünk kell valahonnan. Erre az a magyarázat, hogy a lélek mielőtt a testbe került volna, látta ezeket az ideákat (pl. szép, jó ideája). Az istenek a lelkeket körbevezették szárnyas kocsikon az állócsillagok ege fölött, így láthatták az ideákat, majd alámerültek és testet öltöttek. Amikor földi életünk során valamit tudunk, valamivel kapcsolatban megállapítjuk, hogy szép, akkor az nem a tapasztalatból, empirizmusból eredeztethető, hanem abból az „utazásból", amelyben a lélek részesült testbe költözését megelőzően, az abszolút ideákból. Ezt hívta Platón anamnézisnek, azaz visszaemlékezésnek. Szóval az ember nem tanul élete során, hanem visszaemlékezéseiből építi elméjét. Minél szellemibb hivatást választott valaki magának, annál jobban vissza tud emlékezni és ezáltal egyre többet tud, egyre okosabb és bölcsebb lesz.

Fontos tényező továbbá, hogy a testet a lélek mozgatja. Azért képes mozogni a test, mert a lélek mozgatja. Ez a lélek kiváltsága, ugyanis képes maga körül mozgatni, és saját magát is mozgatja, ezért önmozgó, nincs szüksége arra, hogy más tevékenységre segítse.

Mindezek után a konklúziót levonva, lehetetlen olyan állapotot elképzelni, miszerint a lélek megszűnik mozogni, megszűnik létezni, mivel örök, keletkezetlen, tehát nem születik és nem pusztul.

Ha nem is filozófiai kontextusban, de sokan gondolkodnak a ma élők közül is a lélek halhatatlanságáról, és az ezotéria mellett, akit foglalkoztat a téma, érdemes filozófusok műveit olvasni, hátha egy csapást engednek felfedezni számunkra, amelyen elindulhatunk!
(Vári Ágnes)

Az idegerõ-fejlesztés

Az idegesség természete kétféle. Van olyan idegesség, amelyet túlfeszített munka, a fizikum teljesítõképességét meghaladó erõfeszítések váltanak ki. Ennek oka a szervezet fizikai energiáinak elégtelensége. Ez az az állapot, amelyen könnyebb segíteni.

Foszfor és lecitintartalmú tápszerek, mint a tojás, vaj, Malto B. Hypofoszfát szirup stb., azután a vertebrál és pszichológiai terápia kiválóan alkalmasak a szervezet hiányainak pótlására. Vérszegény, munkával túlterhelt embereknél életfontosságú, hogy állandóan valami tömény tápszert szedjenek, mert több energiát égetnek el, mint amennyit termelni képesek. Az idegenergiák pótlásában döntõ szerepe van ezeken kívül az idegtornának és fénykúrának is, mert ezek nélkül a tápszer magában nem elegendõ, az erõátvitel-terápia pedig rövidebb-hosszabb. lejáratú kölcsönt jelent csak ott, ahol semmiféle önálló erõtermelés nem folyik. E kölcsönökbõl szilárd talajra juthat, meggyógyulhat, egészséges menetbe lendülhet valaki, de csupán kölcsönökbõl megélni senki se képes. A tápszerek hatására felfrissül a szervezet, az idegességi hajlam érezhetõen csökken, de maradandó eredményt csak kombinált eljárással érhetünk el.

Az idegtorna a következõkbõl áll : A gyakorlatot legcélszerûbb este és reggel végezni, mikor már és mikor még nem vagyunk felöltözve, mert a ruhák szorítása gátolja a tornát. Az ágyon hanyatt fekve kényelmesen elnyújtózunk. Egészen elernyesztjük tagjainkat, azután mély lélegzetet veszünk. Annak ellenére hogy mellkasunkat teleszívjuk levegõvel, érzésünk az legyen, hogy még egy kevés levegõt be tudnánk fogadni. E pozitúrában mellkasunk magasra duzzad, s hasunk mélyen besüpped. Most hirtelen, lökésszerû mozdulattal, anélkül hogy tüdõnk a levegõt kiengedné, kitoljuk hasunkat, míg mellkasunk ennek megfelelõen besüpped. Ebben az állapotban maradunk addig, míg a tüdõnkben lévõ levegõbõl futja. Ha már nem bírjuk tovább, kilégzés következik. A gyakorlatot négyszer-ötször egymás után megcsináljuk, azután két-három perc szünetet tartunk. E gyakorlatot biopszichológiai terminológiával "mérleggyakorlatnak" nevezik a has és mell mérlegszerû mozgása miatt. Néhány heti idegtorna után idegenergiánk csodálatos mértékû növekedését észlelhetjük, mivel a mérleggyakorlat serkentõ masszázst ad a napidegfonatnak és több belsõ elválasztású mirigyet késztet fokozottabb munkára.

Ugyancsak fontos idegenergia-forrásunk a napfény. Meg kell szoknunk, hogy a négy hónap kivételével testünket rendszeres, de óvatosan adagolt napkúrának tegyük ki. Az idõmérték a következõ. Öt percig süttetjük arcunkat és minél kevesebb ruhába burkolt testünket, öt percig a hátunkat, majd néhány másodperc múlva megint arcunkat és testünk elülsõ részét. Ez összesen tizenöt perc. Ha a nap túl erõs, és valamilyen okból érzékenyek vagyunk rá, homlokunkra és napidegfonatunk tájékára kössünk nedves kendõt. Ez a rövid napkúra, ha a mérleggyakorlattal együtt hónapokon át rendszeresen folytatjuk, regenerálódott idegrendszerünkön át teljesen felfrissíti szervezetünket. Tudjuk, hogy a Nap fénye stimuláló, tápláló elemeket rejt magában. Nemcsak radioaktív természetû, hanem az élõlényekben lejátszódó összes fiziológiás folyamatokat is pozitívvá teszi. Hatására szunnyadó vitaminok és hormonok szabadulnak fel organizmusunkban. De frissítõ hatása csak alacsony adagolás esetén jelentkezik.

Túlzásba vitt, negyedóránál hosszabb ideig ûzött napozás bágyaszt. Elégeti, felszívja a felszabaduló hormonokat. Rendszeres kúrákat március végétõl október végéig folytathatunk.

A másik fajta idegesség, amely a testi kimerüléstõl függetlenül jön létre, sõt, a tétlenség sokszor károsabb neki, mint a legmegerõltetõbb munka - abból a bizonyos asztromentális elégedetlenségbõl fakad. Itt a gyógyszer mindig egyéni. Kikeverése nagy hozzáértést, türelmet s fõleg a páciens teljes értékû együttmûködését igényli. Oka a lelki kivérzés, elvértelenedés, táplálékhiány s egy bizonyos pszichikai hormoncsere kiesése.

A test tápláléka, amelyet növényi és állati termékekbõl, vízbõl, levegõbõl és napfénybõl magába szív, fenntartja az ember fizikai testét. Az embernek azonban nemcsak fizikuma van. A táplálkozás kényszere rnás-más formában, de analóg a két másik síkon is, ahová lénye kiterjed. A léleknek is táplálkoznia kell a maga feltételei szerint. A lélek is él, lüktet, fényre szomjas, tevékeny energiák feszülnek benne, meg akar nyilatkozni, egyesülni, gyümölcsözni kíván a lét kettõs ritmusa alapján, amely beszívásból és kilégzésbõl áll. Tápláló, megújító gyógyerõkre reményekre és inspirációkra van szüksége, de másik ütemében arra is, hogy megtermékenyülve ezeket valami aktivitás, alkotás formájában kilélegezze magából. Most nézzük csak meg, hogy a fizikailag legtöbbször túltáplált emberekben micsoda patkányos, befalazott, föld alatti börtönök lakója a lélek. Levegõ, fény, táplálék sohase jut hozzá. Léte e zárlatban erjedõ, bomlasztó hiányérzet, felduzzadt, kóros energiák lázadása. S az idegzet tudattalanból is impulzusokat szívó vezetékrendszerén át ez a fenyegetõ, kórságtól súlyos tartalom is beömlik a testbe. Mérgezi. Hevíti. Névtelen szorongásokkal gyötri. Beteggé teszi.

A gyógyulás kiindulása az, hogy lelki-szellemi táplálkozásunkat és rendszeres tevékenységünket éppoly fontosnak ismerjük fel, mint testi táplálkozásunkat. Az okkult praxis koncentráció-meditáció rendszere e táplálék legideálisabb formája. Olyan forrásból merít, amely az anyatejhez hasonlóan az élet minden szükséges elemét magába rejti.

Mindenfajta idegesség kísérõ tünete a görcsös, feszült akarat. A lazításra való képtelenség, amely valójában szorongásos képlet. Figyelés, készenlét a szüntelenül ott lappangó, ismeretlen veszéllyel szemben. Megbetegedés, amely az embert a már dermedt, megváltozhatatlan múltba vagy félelmetes esélyeket rejtõ, ismeretlen jövõbe számûzi a jelenbõl, ahol minden betegségek nagy panaceája várakozik. Aki be tud lépni a jelenbe, aki jelen tud lenni valami semleges, békés, szimbolikus szépségtõl zengõ mozzanatban teljes, önfeledt intenzitással, abba hatalmas gyógyító áramok ömlenek.

A gyógyulás elsõ etapja a görcsös attitûd tudatosítása, meglazítása és helyes pozitúrával való felcserélése, amely lehetségessé teszi, rögzíti a jelenben való kellemes és semleges lebegést. S e fellazult, friss életforrások felé kinyílt jelenben kell hozzálátnunk azután az asztromentális erõbeszíváshoz, transzcendens szomjunk, etikai éhségünk, esztétikai sóvárgásunk kielégítéséhez. Vegyünk fény-, szín-, hang- és formafürdõt a természetben, de a képzõmûvészet nagy mûalkotásaiban is. Mossuk át lelkünket zenével, költészettel, filozófiával, tudománnyal. Szõjük tovább a gondolatokat, amelyeket megzengettek bennünk. Ha körülményeink testünket zárlattal veszik körül, nyissuk rá a szemünket arra a tényre, hogy lakik bennünk egy szárnyas lény is, akit csak hitünk szuggesztiója tart lenyûgözve. Ha azonban ráemlékezünk szárnyaira, felrepül, mint álmunkban pszichikai testünk. Használjuk tehát a repülõ imaginációt. Ezt senki se veheti el tõlünk. Használjuk konstruktív irányba, mert ahova démonaink hajszolják, onnan mindig csak bajokat, fájdalmas kötéseket és nyugtalanságot hoz haza. Gondoljuk csak el, hogy kedvenc ételeinkre való ráemlékezés valóságos gyomorsavakat termel fizikai szervezetünkben. Erotikus olvasmányok, képzetek ugyancsak a leghevesebb módon erotizálnak. De milyen kevéssé élünk e stimulussal konstruktív irányba. Vajon miért nem helyezkedünk vissza képzeletben mitikus erdõélményeink miliõjébe? Miért nem gondolunk élõ, izzó fantáziával ózondús fákra, az egészség meseforrásaira, a csend varázslatára valamely tájban, amelyet egy múló pillanatra megízleltünk? Miért hagyjuk portól ellepetten tudatunk raktáraiban heverni azokat a gazdagító mûveket, élményeket, amelyeket összegyûjtöttünk, s amelyek imaginációnk érintésére új, makulátlan életre kelnek, s plasztikus valóságukkal gyógyerõket árasztanak? A fák illatoznak, a források üdítenek, a csend elnyugtat, a magasztos gondolatok megvigasztalnak, a zene friss alkotótevékenységre serkent, és a szellem óriásai reményekkel töltenek el. Állítsunk be életünkbe ilyen jelenlét-gyakorlatokat. Lazítsuk el görcsös; védekezõ magatartásunkat, s ebben az elernyedésben ejtsük le, engedjük el személyiségünket, minden bonyolult problémájával együtt. Vegyünk szabadságot a jelenben - mintha két határ között, a múlt és jövõ két erõdje között a senki földjén haladnánk terhek nélkül, fütyörészve, névtelenül, mint az otthontalan vándorok. Csináljuk ezt rendszeresen, tudatosan, akárcsak néhány percen át naponta - és láthatatlan bensõ betegünk, akinek krízisei lappangó ideglázakkal terhelik meg szervezetünket, gyógyulni kezd lassan. Lábadozásának örömét nagyobb aktivitás és fénylõ egyensúly formájában nemsokára tapasztalni fogjuk.

(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)

 

Eckhart Tolle tanításának központi pillérei

1. Nem a gondolataid vagy. Te a gondolatok mögötti tudatosság vagy. A gondolatok gyakran negatívak és fájdalmasak, vágynak valamire vagy félnek valamitől a jövőben, panaszkodnak valami miatt a jelenben, vagy egy múltbeli dologtól tartanak. Azonban te nem a gondolataid vagy; azokat az ego teremtette. Tudatában lenni a gondolataidnak anélkül hogy magukkal ragadnának az első lépés a szabadsághoz.

2. Csak a jelen pillanat létezik. Ez az ahol az élet van (valójában ez az egyetlen hely, ahol az élet igazából megtalálható). Tudatossá válni a jelen pillanatra továbbá azzal haszonnal is jár, hogy elvonja majd a figyelmedet a (negatív) gondolataidról. Használd az éberség technikákat arra hogy nagyra értékeld ami körül vesz és mindent amit tapasztalsz. Figyelj és hallgass erősen. Adj teljes figyelmet a legapróbb részleteknek.

3. Fogadd el a jelen pillanatot. Az ellenállás a jelen pillanatnak ami a legtöbb problémát okozza az életedben. Habár, az elfogadás nem jelenti hogy nem cselekedhetsz azért, hogy helyrehozd a szituációt amiben vagy. Az a fontos, hogy hagyd abba az ellenállást, hagyd a pillanatot lenni, és minden cselekvés ami a mélyebb tudatosságból fakad jobb mint ami az elutasításból. A legnagyobb része a fájdalomnak egy személy életében annak elutasításából ered, ami van.

4. Figyeld a fájdalomtestet. Kondicionált gondolatminták évei, egyénien és kollektívan, eredményeztek szokásszerű érzelmi reakciókat saját személyiségükkel. A „fájdalom test támadások” alatt teljesen azonossá válunk ezzel a „fájdalom identitással” és reagálunk is rá ami még több fájdalmat okozni magunknak és másoknak. Figyelni a fájdalomtestet tudatosságot eredményez, mivel megengedi az embereknek, hogy különváljanak ettől a tudattalan fájdalommal való azonosulástól.

Eckhart Tolle tanításáról

Echart Tolle ismeretközlő irodalmi sikerkönyve A most hatalma a jelen pillanatra való tudatosság fontosságát hangsúlyozza olyan módon amit nem szakítanak félbe a múlt és a jelen gondolatai. Eckhart későbbi könyve Az Új Föld tovább vizsgálja az emberi ego szerkezetét és hogy ennek működése hogyan vonja el az embereket a világ jelen pillanatának megtapasztalásától. Ez az emberi ego táplálása, hogy a gondolat a belső és külső konfliktus forrása. Csak az egójuk megvizsgálásával kezdhetnek el az emberek azon kívülre látni és hozzájutni a spirituális megvilágosodás érzékéhez vagy a valóság egy új szemléletmódjához.

Eckhart látásmódjában, a jelen a hozzáférés a béke magasabb érzékelésének. Eckhart állítja, hogy a „jelenben levés” tudatosságot idéz elő ami az elmén kívüli, egy tudatosságot, ami segít az ego határainak túllépéseiben. Az ego itt a hamis formával és címkékkel való azonosulást jelenti: test, elme, gondolatok, emlékek, társadalmi szerepek, élettörténet, vélemények, érzelmek, anyagi javak, név, nemzetiség, vallás, rokonszenvek és ellenszenvek, vágyak, félelmek, stb. Ha valaki jelen van, az felismeri magát mint a tértudatosságot amiben a gondolat és az impulzus keletkezik. Ez a személy nem veszíti el magát sem a gondolatban, és az impulzussá sem válik. Jelen lenni a térnek lenni, inkább mint ami történik. Eckhart azt mondja az elme arra való, hogy használjuk mint egy eszközt, de ne engedjük, hogy az elme használja az egyént.

A „fájdalomtest” az érzelmi összetevője az egónak; az elfojtott érzelmek összeadódásával jön létre, a szenvedés a van nem elfogadásától. A „fájdalomtest” mérete személyenként változik, az adott személy múltbeli kondicionáltságára vezethető vissza, rendszerint a korai gyermekkorra.

Eckhart azt mondja hogy az igazi identitásunk alapjául szolgál az én vagyok érzésnek, ami a tudatosság maga. A létezés tudatossága az önmegvalósítás és az igazi boldogság. Eckhart azt állítja mi emberek nagyon fontosak vagyunk, mert azért vagyunk itt, hogy képesek legyünk a világegyetem isteni céljának feltárására.

Eckhart hiszi, hogy mindenki akar dolgokat, amik a jövőt még vágyottabbá teszik mint a jelent. Amíg akarsz valamit, addig keresed hogyan érhetsz el egy bizonyos pontot a jövőben ami a beteljesülést ígéri. Ezért a jelen pillanatot, valamint más embereket a vég eszközévé teszed. Nincs szükséged jövőre vagy jövőbeli életekre ahhoz hogy megtaláld önmagad, és semmit sem kell magadhoz adnod hogy megtaláld önmagadat.

Eckhart tanítja, hogy az Új Testamentum mély spirituális igazságot tartalmaz, ahogy torzításokat is, amik Jézus tanításának félreértelmezéséhez vezetnek. Eckhart tanítása, hogy amikor jelen vagy hozzáférsz a belső tudásodhoz és érzékelni fogod mi igaz és mi az amit hozzáadtak vagy eltorzult.

Eckhart látásmódjában a szeretet akkor jön létre, amikor tudod ki vagy lényegedben és felismered a „másik” önmagadat. Ez az elszigeteltség káprázatának a vége, amit a gondolkodásba vetett túlzott bizalom hozott létre. Ez a tudatosságra váltás sok ember számára nem egy alkalom, hanem egy folyamat, egy fokozatos nem azonosulás a gondolatoktól és érzelmektől a tudatosság létrejöttén keresztül.

Eckhart Tolle tanácsai

Maradj teljesen jelen a mostban – az egész életed kitárulkozik itt. A mostban ott a Létezés öröme és a mély béke.

Légy jelen az elme figyelőjeként.

Csak figyelj és érezz – ne bírálj semmit.

Ne kívánd, hogy a jelen pillanat más legyen attól mint már amilyen.

Tedd szokássá testedet belülről érezni amilyen gyakran csak lehetséges. A test mindig a jelenben van.

Ne hidd el ezt, próbáld ki!

(forrás: uj-fold.hu)

A szellemtan fontosságáról

A szellemtan, ha valóban az emberek szívében fog élni, át fogja hidalni a fizikai és a szellemi világ közötti kezdeti szakadékot, hogy éppen ez lesz a szellemtannak az életben kifejtett hatása, ez lesz az értéke az életben.

 A szellemtudománynak az meg valóban csak a kezdete, amikor az ember abban látja a dolgoknak lényeget, hogy megtanuljon néhány szellemtani fogalmat és gondolatot, például az emberi lény részeit vagy azt, hogy mi mindenben részesülhet az ember a szellemi világból. Csak ha már tudjuk, hogy hogyan nyúl bele a szellemtan egész életünkbe, akkor teremti meg a hidat a fizikai és szellemi világ között, de akkor valóban, gyakorlatilag is megteremti azt. Akkor majd nem csak passzívan viselkedünk azokkal szemben, akik átmentek a halál kapuján, hanem aktív kapcsolatban maradunk velük, eleven érintkezésében és tudunk nekik segíteni. Ehhez azonban szükséges, hogy a szellemtant bevigyük az emberek tudatába, ha a világunk egészet nézzük, ahhoz egyaránt hozzátartozik a fizikai lét és a fizikaiság fölötti szellemi lét, s hogy az ember nemcsak azért van a földön, hogy születése és halál között összegyűjtse saját magának a fizikai lét gyümölcseit, hanem azért is, hogy felküldje a fizikaiság feletti világba azt, amit csak fizikai síkon lehet megtapasztalni, ami egyáltalán csak ezen a síkon létezhet! Itt a földi életben úgy tűnik a szellemtan csak teória, csak egy olyan világnézet, amit az ember azért tesz magáévá, mert érdekli. Halálunk után viszont ez az a fáklya, amely a halál és az újraszületés között bevilágítja a szellemi világot! Aki itt a földön megveti a szellemtant, az nélkülözni fogja ezt a fáklyát; halála és újraszületése között le fog tompulni a tudata. Aki tehát szellemtudományokkal foglalkozik, az nemcsak elméleteket gyárt, hanem eleven dolgok művel. A szellemtudomány úgyszólván az élet fáklyája! A szellemi tanítások tartalma itt a földön fogalmak és eszmék formájában jelenik meg, ezek azonban halálunk után eleven erőkké vállnak!
(Rudolf Steiner)

Rudolf Steiner Magyarországon született (1861-ben) a Mura(szent)király (Donji Kraljevec) nevű faluban, Horvátország határa közelében, nem messze Ausztriától. Három ország, három kultúra, három nyelvterület határán, ahol még születésekor is érezhető volt Michael arkangyal egykori kultusza. – A földi élettől Németország és Franciaország közelében, a svájci Dornachban vett búcsút (1925-ben). − Gyermekként szinte naponta sétált át az osztrák és a magyar határon, majd felnőttként egész életében sokat utazott, egyik európai országból a másikba. A határok átlépése hozzátartozott az életéhez. De nem csak az ország- és a nyelvhatároké. Tanulmányai során legalább annyit foglalkozott a természettudományokkal, mint a filozófiával, az embertudományokkal vagy a művészetekkel. Ezek mindegyikének fogalomvilágában otthonosan mozgott. Önéletrajzából tudjuk, hogy a művelt elit társaságaiba éppen úgy bejáratos volt, mint a munkásság gyűléseire, akadémiáiba. – Saját családjában megtapasztalhatta, hogy siketnéma és gyenge értelmű fiútestvére mennyire más világban él, mint azok az egyetemi professzorok, akik nagyon felkészült vitapartnerként tudták őt magát elfogadni. – Különös adottságai folytán természetes volt számára oda-vissza járni a fizikai világ és a szellemi világ határán. Ennek köszönhetően teremtette meg a szellemtudományt. − Élete talán legnagyobb művészi alkotása, az első Goetheanum épülete, kisebb és nagyobb kupolájának egymásba épülése a leglátványosabban fejezte ki az itt és az ott szinte egyidejű jelenlétét.

Egyik legkorábbi pedagógiai előadásában beszélt arról, hogy a szellemtudomány szerint sok világ veszi körül az embert, és ezeket csak akkor képes észlelni, ha kifejleszti az ehhez szükséges érzékelő szerveket. És még azt is hozzáfűzte, hogy ezek a „magasabb” érzékszervek, amelyekkel az ember be tud hatolni a magasabb világokba, minden emberben kifejletlenül ott vannak. Ha ezeket kifejleszti, megtapasztalhatja, hogy a hétköznapi érzékelés határa után nem a semmi következik, hanem újabb világok tárulnak fel. Vagyis az ember ezeknek az érzékelő képességeknek a birtokában egyszerre lesz a hétköznapi módon érzékelhető és az azon túli világok polgára. – Napjainkban még csak a kezdetén tartunk annak a változásnak, amelynek nyomán ezek az új képességek szélesebb körben is kialakulnak. Ebből következően elég sokan élik meg az úgy nevezett küszöbélményt, a határátlépésnek azt a kritikus mozzanatát, amikor az ember valaminek a határán érzi magát: már nem elégíti ki a határ innenső oldalán megtapasztalt élet a maga realitásaival, hanem sejti, hogy lennie kell valami másnak is ezen túl, de még tart a bizonytalan, határon túli létezés megtapasztalásától. – Rudolf Steiner arra tanítja meg az embert, hogy egyidejűleg ismerje el a határon inneni és a határon túli világ értékeit, és ismerje fel az ember, hogy a maga alkotásait csak itt, a földi létben tudja létrehozni, de ahhoz, hogy a legjobbat hozza létre, ahhoz a másik világból magával hozott inspiráció a legnagyobb segítség.

A Rudolf Steiner emberszemléletére épülő Waldorf-pedagógia talán legfőbb kérdése napjainkban, hogy szülők, óvónők, tanítók és tanárok mennyire ismerik fel azoknak az új képességeknek a kezdeményeit, amelyek a most születő gyermekekben már megmutatkoznak. Mennyire tudnak vigyázni ezekre a képesség-kezdeményekre, mennyire tudnak olyan segítő környezetet teremteni a gyermekeknek, hogy ezek az új képességek, amelyekkel a világ újabb területeire is behatolhatnak, természetes és egészséges módon alakuljanak ki.

A szeretet útja

Ha meggondolod, melyik földi jelenség áll közelebb hozzád: a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál vagy egy ember - egyképpen tudsz válaszolni rá:

embernek csak ember lehet társa.

A Nap fénytengere felnyitja szemeidet, a Hold ragyogása pihenőre int,

a pislákoló csillagok terelnek éjjeli utadon, a kő szilárdsága példát mutat az akarat hajlíthatatlanságára.

A fa hűs árnyékában felüdülhetsz, és életed dolgai megkönnyebbednek. Egyetlen fűszál is bizonyosság az élet körforgására: kizöldell, szárba szökken, elhalványul, megfonnyad, végül elhanyatlik.

Ezt teszi velünk is az idő: felmagasztosít, majd porba dönt.
A Föld eme jelenségeit akár felruházhatnád emberi tulajdonságokkal is, hisz az ember képes tündökölni, akár a Nap, és ragyogni, miként a Hold az éj sötétjében.

Képes szárnyalni csillagléptékben, s kitartani hittel a kő szilárdságához mérten.

Képes a nyugalom békéjét árasztani, akár a fa törzse, koronája s levelei teszik - méltósággal és alázattal.

Képes születni, növekedni, kiteljesedni, megfakulni és kihunyni, majd mindent újrakezdeni.
Miért képes erre az ember?

Mert ember.

És az ember hatalmas erővel egyesíti magában a természet földi jelenségeit a világmindenség távoli fényeivel.
Mi volna hát csodálatosabb az embernél?
Ő az élet - s az életnél semmi sem csodálatosabb.

Ő a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál egy személyben; és mégis több náluk - mert szeretni képes.
Az ember szeretetre született.
Ugyan mit kezdenél a fénylő Nappal, a ragyogó Holddal, a csillagok káprázatával, a kő hajlíthatatlanságával, a fa hűs árnyával és a fűszál élni tudásával a szeretet nélkül?
Kevés, ha csak aszerint tudsz élni, amit tőlük tanultál.

Felőlük megsejtheted, miben áll az élet; annyi bölcsességet plántálnak beléd, amennyi emberi fejbe csak beleférhet.

De egyet, egyetlen egyet nélkülük kell megtalálnod: a szeretet útját.
Mert egyedül az ember képes szeretni és szeretetet elfogadni.

A szeretet elfogadása éppoly nagy képesség, mint a szeretni tudás.

Annak, aki szeret, tulajdona az egész világ: a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál.

A szeretet által előtűnik a fejben a gondolat, beteljesedik az alkotás, termékennyé lesz az akarat, és megvilágosodik az út, amelyet az élet neked szánt.

(Tatiosz: A szeretet útja)

Az idegesség leküzdése

Az idegességrõl többféle meghatározás ismeretes, lényegét azonban általában kevéssé értik. A láthatóvá lett életjelenségek gyakran kisiklanak a megfigyelés elõl, mert az ok, amelybõl erednek, s ahová visszatérnek, láthatatlan.

Az idegességet leginkább a lélek elégedetlenségének nevezhetnénk. Olyan pszichikai energiák ömlenek be az idegpályákra, amelyek túlzott terhelést, az egészséges módon lereagálhatónál nagyobb feszültséget keltenek.

A pszichikai energiák mindig kielégülésre törnek valamelyik síkon: a fény állapotát keresik gyönyör mûalkotás vagy eksztázis formájában, és csak ezek által pihennek el a teljesülésben. Ha céljukat nem érik el, megerjednek, felforrnak, elégetik a vezetéket : felõrlik az idegzetet.

Az idegek fizikai kimerültségén többé-kevésbé könnyû segíteni. Errõl késõbb beszélünk. A lélek elégedetlenségébõl eredõ tünetek azonban makacsul elvonják magukat a terápiai kísérletek elõl, és csodálatos leleményességgel produkálják a legváltozatosabb tüneteket. Sleich professzor a hisztériát a zsenialitás egy titokzatos formájának nevezi; s éppen a hisztéria, a kontroll alól kitörõ ideges túlfokozottság jelenségei mutatnak önnön diagnózisuk és terápiájuk felé. A hisztéria szintén a "képzelet megbetegedésének" sajátos formája. A lélek elégedetlensége mögött a képzelet mágikus erõi lüktetnek. A képzelet ereje a teremtés õsenergiája, a minden egyes emberen át dinamikus kiteljesedésre törõ Logosz. Az idegzet vezeték, amely a teremtõ képzelet forrásától a Mûig vezet. Mivel az ember hármas szervezete mai, válságos állapotában különféle keringési zavarok, meghasonlások, bénulások és trombózistünetek elfajulásait mutatja, a cirkuláció a forrástól a célig gátolt, szakadozott, rövidzárlatos. Veszedelmes kisülései vannak. Mellékirányba vezetõdik, ahol rombol. Tüzeket gyújt. Sorvaszt. Szigetelését áttöri, és szorongásos neuraszténiát, hisztériát, elmezavart, félelmetes rögeszméket okoz. S mivel útja a képzelet láthatatlan forrásától a megvalósult Mûig vezet az idegzet vezetékrendszerén át, töltése mágikus: a lét leghatalmasabb ereje. Az idegbetegek és elmebetegek perverziói, gátlásai és tragikomikus excesszusai ebben lelik magyarázatukat. Minden betegség a szimbólumbeszéd egy formája. Minden idegbaj és elmebaj a szervezet lidércnyomásos álma, amelyben bûntudatát, mulasztásait és hiányérzeteit reagálja le.

Közismert dolog, hogy a feljebbvalójával szemben senki sem ideges. Az önuralom képessége mindenkiben megvan. Az a reakció, amelyet igen helytelenül idegrohamnak neveznek, akkor szokott kitörni rajtunk, mikor azt hisszük, szabadjára engedhetjük magunkat. Sértõdöttségünk, feszültségeink, elégedetlenségünk dühét rendszerint nekünk kiszolgáltatott embereken töltjük ki; családtagjainkon vagy alantasainkon. Általánossá lett s igen méltatlan tévhiedelem nyújt mentséget erre, az ugyanis, hogy az "idegesség" kitombolása elõnyös a szervezetre. Pedig minél többet idegeskedik valaki, annál idegesebbé válik, mintegy szokássá lesz nála. Kielégülést csinál belõle. Mellékmedret váj az elégedetlen teremtõenergiának, s a megfélemlítés által gyakorolt hatalom perverziójává zülleszti.

Az önuralom bizonyos erõs képzetek gátját jelenti az ingerek feszítõerejével szemben. Önérdekünk meggondolásai azonban csak átmenetileg akadályozhatják a kirobbanást. Arra, hogy az ingerek átalakuljanak, robbanás nélkül feloldódjanak, a képzeletnek másfajta inspirációi szükségesek.

Az idegesség kitombolása a feszültségektõl való szabadulás legreménytelenebb és legveszedelmesebb formája. Ne higgyük, hogy bárkivel szemben büntetlenül lehetünk utálatosak. Az általunk kisugárzott pszichikai méreg visszahat ránk. Nemcsak olyan módon, hogy a legalantasabb helyzetben lévõ embernek is lehetõsége támadhat rá, hogy bosszút álljon rajtunk, hanem rossz bensõ atmoszféránk felfokozódásával, amelytõl e kirobbanás által menekülni akartunk.

A ganglionsejtek feljegyeznek minden érzelmi megmozdulást. Amit ismételten elkövetünk, annak folytatólagos gyakorlására erõs hajlam keletkezik. Az idegeskedõ, idegességét szabadjára engedõ ember öntudatlanul is szabályszerû idegzetrongáló tréninget folytat.

A mindennapi élet mágiájának gyakorlásával fel kell adnunk a nézetet, hogy van olyan ember, akinek rovására szabadon kitombolhatjuk magunkat. Ehhez nemcsak morális ideáljaink szempontjából nincsen jogunk, hanem erõismeretünk is nagy veszélyjelekkel tilt el tõle. A düh radioaktív méreg, amely fertõz. Az idegroham a lélek szánalmas, gusztustalan öklendezéseit jelenti. Olyan démoni erõket hány felszínre vele, amelyek mérgezett töltésükkel elszabadulnak, s kibocsátójukat sújtják. A jelentéktelen alárendelt, az önérzetében megsértett kishivatalnok, a jellemünk és idegéletünk pongyolaságaitól, kisüléseitõl szenvedõ takarítónõ, akiket nem értékeltünk annyira, hogy törõdtünk volna viselkedésünk hatásával, és jelenlétükben szabadjára engedtük "idegességünket", már sok tragédiának voltak okozói, amelyek a családi élet összeomlásával, állásveszteséggel, börtönnel, sõt öngyilkossággal végzõdtek.

Ha erõt vesz rajtunk az idegesség, gondoljunk arra, hogy az ember, akivel szemben állunk, életünk titkos kémje, bíránk vagy ítéletünk feloldója. Általa vizsgázunk. Irritáló lénye ott, azon a ponton sorsunk misztériumának fontos próbáját jelent. Minden alkalom, mikor a dühödt idegroham feszítõ gõzeit sikerül az értelem szelepén át megenyhítenünk és feloldanunk, nagy erõhöz jutunk: izmosodik az önuralmunk. És minden siker alapját veti meg. Az önuralom gyakorlása csak eleinte nehéz, késõbb szokássá válik. Fontos, hogy ösztöneinket sohase engedjük ki a kontroll alól. Az önuralom önmagunknak adott gondolatparancs, amely erkölcsi meggyõzõdésbõl fakad. Az ember nívóját erkölcsi gátjai mennyisége és milyensége szabja meg. Ezek a gátak már duzzasztógátak. A lélek erõinek hatalmas emelõi.

(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)

Személyiség

Halandó, egy életben gondolkodó ember, aki leválasztja magát emberfeletti esszenciájáról, mely a lélek és szellem.
A ma embere személyiségként éli az életét, s valami külső erőben, Istenben bízik, aki megmenti és felszabadítja őt. 

Személyiségként az ember fizikai testével, érzelmeivel és gondolataival azonosítja önmagát.

Ebben a zárt világban azonban nem tud szert tenni létismeretre, nem tudja megoldani az élet értelmének nagy kérdéseit.
Ezek többek között feszültséget, depressziót és kiábrándulást hoznak számára. S ekkor lép színre a mai pszichológia, hogy világképével és módszereivel feloldja ezeket az érzéseket és tüneteket. De képtelen rá!

Hogy miért? 

Mert a "lényeges problémákat nem oldhatjuk meg ugyanazon a gondolkodási szinten, mint ahol megteremtettük őket." 

(Albert Einstein) 

 
Tehát az embernek, s a pszichológiának is "felfelé" kellene tekinteni, az ember feletti világ felé, hogy ki tudjon lépni abból a zsákutcából melyben benne csücsül.

(A mai pszichológiát sokkal helyesebb lenne perszonológiának nevezni (perszóna: álarc, maszk), mert bizony csak a külső emberrel, a személyiséggel foglalkozik. Annak múltját, gyerekkorát, sérüléseit vizsgálja és kezeli, pedig ma már sokkal mélyebb és tágabb világba kellene helyezni az embert, mint fejlődő szellemi lényt.)

(Forrás:shp.hu/hpc/web)

Szellemgyógyítás: hatóerõk a másvilágról?

Ha ilyesmirõl hallunk, a józan ész elszánt tiltakozásba kezd. De nincs okunk elutasítani csak azért, mert folyton azt mondják, lehetetlen.

A szellemgyógyítás jelenségérõl minden kultúrából maradtak ránk emlékek. Az emberiség õsi írásai tele vannak ilyen híradásokkal. Gondoljunk csak Jézus gyógyításaira. Amióta a tudomány figyelme a területre irányult, számos olyan kutatást végeztek, amelyek többé-kevésbé meggyõzõen bizonyítják a szellemi gyógyítóerõ létezését. Milyen magyarázattal szolgálhatunk a szellemi gyógyítás jelenségére? A legtöbb gyógyító a kozmikus, az egyetemes gyógyító erõ közvetítõjének tartja magát. Ez az, amit a betegekre átvisznek. De milyen természetû ez az energia?

Matthew Manning szellemgyógyász így vall errõl:

Általában nem szoktam beszélni arról, hogy véleményem szerint milyen eredetû ez az erõ, ugyanis nem vagyok biztos benne, hogy tudom a választ. Csak azt tudom, hogy mit teszek, és közben az az érzésem, hogy egyfajta csatornaként mûködök. Ha valaki azonban valóban tudni szeretné, mit gondolok vagy hiszek, akkor így fogalmaznék, hangozzék bármilyen furcsán is: Úgy érzem, hogy lényem a kozmikus szeretet csatornája, és ez a szeretet az, ami a gyógyulást elõidézi. Ez a szeretet mindenütt jelen van, bennünk, és körülöttünk is, és talán ez az, amit sokan Istennek neveznek.?

Úgy tûnik tehát, mintha a szellemi gyógyítás folyamatának kifejezetten vallási gyökere volna. Valóban õsi vallási törekvés az emberek egészségessé tétele.

Az egészség, a testi lelki épség elérése ebben a vallásos értelmezésben azonos az egészségessé válással, és ehhez Isten szeretõ kegyelmére van szükség. A misztikusok és az ezoterikusok is ilyen értelemben keresik az üdvöt, keresnek kapcsolatot a magasabb tudatszintekkel, keresik a harmóniát az Egésszel, a Kozmosszal. Nem vitás, hogy ezek a nézetek nagyon messze vannak a mai orvostudománytól, amely jobbára csupán a test mûködésével foglalkozik. Számos szellemgyógyász vélekedik úgy, hogy különösen gyakorlott egyének a finomtest-mezõ ilyen zavarát puszta szemmel is észrevehetik, méghozzá az úgynevezett aura elszínezõdésébõl. Az a gondolat, hogy az embert aura veszi körül, nem mai keletû. Az ezoterikusok mindig is vallották, hogy testük az õt körülvevõ energiamezõk révén kapcsolódik a kozmoszhoz.

E mezõket sokféle elnevezéssel illették. Leggyakrabban aurának nevezik, de étertestrõl is szoktak beszélni. Akármi is az elnevezés, és bármi is az egyes fogalmak között a különbség, az alapgondolat mindig ugyanaz: az aura és az étertest az egésszel köti össze az embert, az ember lelkét, tulajdonképpeni lényegét hordozza, és a testet fénysugárként övezi, amit bizonyos személyek látni is képesek.

Ezt az ezoterikus elméletet több ízben próbálták eszközökkel bizonyítani. Carl Ludwig Freiherr von Reichenbach (1788-1869) vegyész és természetfilozófus azt állította, hogy sikerült kimutatnia egy éterhez hasonló energia létezését, nemcsak élõlények, de fémek és kristályok esetében is. Od- nak nevezte el ezt az energiát. Ma már számos ezoterikus vallja az ódikus erõ létezését.

(Forrás: paranormal.hu)

A halálközeli élmények lehetséges parapszichológiai analógiái

A halálközeli élmények (HKÉ) magyarázatai között található természetfeletti megközelítés ma már nem feltétlenül a misztikum területére sorolandó. A parapszichológia jelenlegi kutatási eredményei a HKÉ legtöbb stációjára logikailag is bizonyítható vagy valószínűsíthetô magyarázatot kínálnak.

 

A természetfeletti jelenség fogalma ugyanis leírható a jelenlegi fizikai ismeretek szerint nem magyarázható, ám valamiképpen észlelhetô jelenség definíciójával is. Az élmények esetenként merôben szubjektív volta - például a halott rokonokkal való találkozás - természetesen nehezíti az objektív megítélést, azonban a HKÉ-nek vannak olyan elemei is, amelyek kísérletileg megfigyelhetôk.

A legmegragadhatóbb rész a testelhagyás, vagyis a testenkívüliség tapasztalata. Ennek a jelenségnek a verifikálása, illetve a tudományos köztudatba vitele egyébként alapvetôen változtathatná meg a test és tudat kapcsolatáról vallott eddigi nézeteinket. Ebben az esetben nem másról van szó, mint arról, hogy a klinikai halál állapotában - az életműködések igazolható hiányában is - észlelni képes a tudat, mégpedig az ismert észlelési állapotokon messze túlmutató módon. Ennek részletes vizsgálatához tekintsük át a testenkívüli élmény egy tipikus példáját:

A műtôben eszméletlen állapotban lévô beteg egyszer csak magához tér, és tisztán hallja, hogy halottnak, de legalábbis klinikai halottnak nyilvánítják az orvosok. Mindeközben abban a furcsa helyzetben találja magát, mintha az újraélesztésére irányuló kísérleteket és a műtôt valahonnan a plafon közelébôl szemlélné. Mindent pontosan lát, mindent tisztán hall, sôt az emberek ki nem mondott gondolatait is észleli, amikor viszont kommunikálni kíván, például az orvosával, rájön, hogy ôt nem látja és nem hallja senki. Érthetô módon rájön arra is, hogy Ô nem azonos azzal a testtel, aki a műtôasztalon fekszik, illetve arra, hogy jelenlegi testetlen formájában képes átkelni szilárd tárgyakon, falakon is. Így, és azzal a képességgel, hogy gondolataival, vágyaival választja meg tartózkodási helyét, távoli helyeken, például vidéki rokonainál is azonnal képes megjelenni. A testenkívüliség fantasztikus élményét aztán továbbiak követik, azok ismertetése elôtt azonban térjünk vissza az eddigiek parapszichológiai magyarázatának kísérletéhez.

A pszi-képességek - telepátia, távolbalátás, jövôérzékelés, illetve pszichokinézis - ismeretében kijelenthetjük, hogy a tudat, legalábbis bizonyos működéseit tekintve, nem lokális jelenség. Ez azt jelenti, hogy nemcsak itt és most, vagyis érzékszervi és testi környezetünkben észlelünk és hatunk az anyagi világban, hanem a pszi útján elméletileg bárhol és bármikor. Ezek, a laboratóriumban csupán statisztikusan kimutatható marginális hatások, többek között, az érzékszervi ingerek csillapításával (például meditáció) fokozhatók. Elképzelhetô, hogy szóban és gondolatban megfogalmazódó tudatunk a pszi-észleléseket tulajdonképpen egy érzékszervi blokád folytán képtelen közvetlenül átélni, így azok a tudatalatti és tudattalan cselekvésekben kényszerülnek megnyilvánulni. Ezeknek a képességeknek a halálközeli élményekben tapasztalt kiteljesedését - ebben a felfogásban - a tudat testi határok és hatások közül való kilépése is eredményezheti. Az említett testelhagyási jelenség azért is figyelemre méltó, mert a HKÉ élményei közül a leginkább bizonyítható.

Az ebben az állapotban szerzett észleletek gyakran több helyiséggel odébb zajló szimultán események pontos leírását jelentik, kiegészülve esetenként olyan információkkal, amelyek csak telepatikus úton szerezhetôk meg. A HKÉ másik parapszichológiailag lényeges eleme az úgynevezett életfilm-áttekintés, amelyben az élményt átélôk egyfajta idôntúli panorámatudattal rendelkeznek. Ilyenkor mintegy lepereg elôttük az életük, amely kifejezés azért helytelen, mert életük pillanatai ebben az áttekintésben egyidejűleg vannak jelen. Az élmény utólagos felidézésében az elfelejtettnek hitt, akár kora gyerekkori emlékek olyan sűrűségben és részletességgel tárulnak fel, ami nem magyarázható a klinikai halál vagy egy esetleg csak egy-két másodperces zuhanás rendelkezésre álló idôtartamával. Ismerve a tudat idôbeli kötetlenségét - például jövôérzékelés és hipnotikus regressziók - valószínűnek tűnik, hogy ebben az esetben inkább egy tudati idôsíkváltás történik. A HKÉ átélôinek beszámolóiban egyébként is olyan fokú hasonlóság tapasztalható - erre figyelt fel Moody is -, ami már önmagában is rendkívüli jelenség, ugyanakkor egy egybehangzó új világszemléletet sugall. Itt nemcsak a halálfélelemtôl való megszabadulásra vagy az élet felfokozott tiszteletére gondolok, hanem egyfajta transzcendens ok- és sorsszerűség megjelenésére az átélôk gondolkodásában.

A spirituális felfogású paratudományok a vallásokkal egybehangzóan egy nagyobb tudati egész részeként kezelik életünket, ahol a cselekvések egy karmikus oksági rendszer kollektív szempontjai szerint ítélhetôk meg. A mérlegre tétel, vagyis a megmérettetés a halálkor, szinte minden kultúrában valamilyen formában megjelenik. A jelenlegi parapszichológiai elméletek szerint ez részint az idôn kívüli tudatállapot nagyobb összefüggéslátó képességébôl adódik, részint pedig egy kollektív tudati rendszerbe való visszatéréskor, az annak erkölcsi értékeihez való viszonyulásból.

Mindezen feltételezések természetesen arra az alapfeltevésre épülnek, ami szerint elképzelhetô a tudatnak olyan túlélô formája, amely nem kötôdik elválaszthatatlanul a testi folyamatokhoz, nem terméke vagy függvénye annak.
A Walker-féle parapszichológiai hipotézis az agyat már csak a tudattal csupán kölcsönhatásban lévô fiziológiai rendszernek tekinti, Lund elmélete pedig egyenesen a testet tekinti úgy, mint ami a tudat mezôjébe van beleágyazva.
A túlvilág létérôl szerzett információink érthetôen igen közvetettek, hiszen a klinikai halálból visszatértek végsô soron élô emberként számolnak be különös tapasztalataikról, csakúgy, ahogyan a biológiailag is halott lelkek tolmácsolói, a médiumok is élô emberek. Tudnunk kell azonban, hogy a halál feltételezett tudatállapotával sok más tudatállapot is analóg lehet. A tibeti buddhizmus hajszálpontos leírásai a halálközeli élményekrôl arra engednek következtetni, hogy szerzôiknek - közismerten magasrendű szellemi gyakorlataikkal - bejárásuk volt a halál elôcsarnokába, és nem biztos, hogy csak odáig jutottak.
Az álmok, a látomások, a művészet kifejezôeszközei mind azt sejtetik, hogy a legnagyobb titok és talány, amely az embereket jobbára gyógyíthatatlan rettegésben tartja, végsô soron nem is titok, hiszen a lényeget évezredek óta tudhatjuk róla. A vallások, a hagyományok utat és irányt mutathatnak nemcsak az emberi hitvilágok, de az intuitív és modern tudományos ismeretek szintéziséhez is, feladatot adva és jelentve a mai kor keresô emberének.

(Paulinyi Tamás)