Az idegesség természete kétféle. Van olyan
idegesség, amelyet túlfeszített munka, a fizikum teljesítõképességét meghaladó
erõfeszítések váltanak ki. Ennek oka a szervezet fizikai energiáinak
elégtelensége. Ez az az állapot, amelyen könnyebb segíteni.
Foszfor és lecitintartalmú tápszerek, mint a
tojás, vaj, Malto B. Hypofoszfát szirup stb., azután a vertebrál és
pszichológiai terápia kiválóan alkalmasak a szervezet hiányainak pótlására.
Vérszegény, munkával túlterhelt embereknél életfontosságú, hogy állandóan
valami tömény tápszert szedjenek, mert több energiát égetnek el, mint amennyit
termelni képesek. Az idegenergiák pótlásában döntõ szerepe van ezeken kívül az
idegtornának és fénykúrának is, mert ezek nélkül a tápszer magában nem
elegendõ, az erõátvitel-terápia pedig rövidebb-hosszabb. lejáratú kölcsönt jelent
csak ott, ahol semmiféle önálló erõtermelés nem folyik. E kölcsönökbõl szilárd
talajra juthat, meggyógyulhat, egészséges menetbe lendülhet valaki, de csupán
kölcsönökbõl megélni senki se képes. A tápszerek hatására felfrissül a
szervezet, az idegességi hajlam érezhetõen csökken, de maradandó eredményt csak
kombinált eljárással érhetünk el.
Az idegtorna a következõkbõl áll : A
gyakorlatot legcélszerûbb este és reggel végezni, mikor már és mikor még nem
vagyunk felöltözve, mert a ruhák szorítása gátolja a tornát. Az ágyon hanyatt
fekve kényelmesen elnyújtózunk. Egészen elernyesztjük tagjainkat, azután mély
lélegzetet veszünk. Annak ellenére hogy mellkasunkat teleszívjuk levegõvel,
érzésünk az legyen, hogy még egy kevés levegõt be tudnánk fogadni. E pozitúrában
mellkasunk magasra duzzad, s hasunk mélyen besüpped. Most hirtelen, lökésszerû
mozdulattal, anélkül hogy tüdõnk a levegõt kiengedné, kitoljuk hasunkat, míg
mellkasunk ennek megfelelõen besüpped. Ebben az állapotban maradunk addig, míg
a tüdõnkben lévõ levegõbõl futja. Ha már nem bírjuk tovább, kilégzés
következik. A gyakorlatot négyszer-ötször egymás után megcsináljuk, azután
két-három perc szünetet tartunk. E gyakorlatot biopszichológiai terminológiával
"mérleggyakorlatnak" nevezik a has és mell mérlegszerû mozgása miatt.
Néhány heti idegtorna után idegenergiánk csodálatos mértékû növekedését
észlelhetjük, mivel a mérleggyakorlat serkentõ masszázst ad a napidegfonatnak
és több belsõ elválasztású mirigyet késztet fokozottabb munkára.
Ugyancsak fontos idegenergia-forrásunk a
napfény. Meg kell szoknunk, hogy a négy hónap kivételével testünket rendszeres,
de óvatosan adagolt napkúrának tegyük ki. Az idõmérték a következõ. Öt percig
süttetjük arcunkat és minél kevesebb ruhába burkolt testünket, öt percig a hátunkat,
majd néhány másodperc múlva megint arcunkat és testünk elülsõ részét. Ez
összesen tizenöt perc. Ha a nap túl erõs, és valamilyen okból érzékenyek
vagyunk rá, homlokunkra és napidegfonatunk tájékára kössünk nedves kendõt. Ez a
rövid napkúra, ha a mérleggyakorlattal együtt hónapokon át rendszeresen
folytatjuk, regenerálódott idegrendszerünkön át teljesen felfrissíti
szervezetünket. Tudjuk, hogy a Nap fénye stimuláló, tápláló elemeket rejt
magában. Nemcsak radioaktív természetû, hanem az élõlényekben lejátszódó összes
fiziológiás folyamatokat is pozitívvá teszi. Hatására szunnyadó vitaminok és
hormonok szabadulnak fel organizmusunkban. De frissítõ hatása csak alacsony
adagolás esetén jelentkezik.
Túlzásba vitt, negyedóránál hosszabb ideig
ûzött napozás bágyaszt. Elégeti, felszívja a felszabaduló hormonokat.
Rendszeres kúrákat március végétõl október végéig folytathatunk.
A másik fajta idegesség, amely a testi
kimerüléstõl függetlenül jön létre, sõt, a tétlenség sokszor károsabb neki,
mint a legmegerõltetõbb munka - abból a bizonyos asztromentális
elégedetlenségbõl fakad. Itt a gyógyszer mindig egyéni. Kikeverése nagy
hozzáértést, türelmet s fõleg a páciens teljes értékû együttmûködését igényli.
Oka a lelki kivérzés, elvértelenedés, táplálékhiány s egy bizonyos pszichikai
hormoncsere kiesése.
A test tápláléka, amelyet növényi és állati
termékekbõl, vízbõl, levegõbõl és napfénybõl magába szív, fenntartja az ember
fizikai testét. Az embernek azonban nemcsak fizikuma van. A táplálkozás
kényszere rnás-más formában, de analóg a két másik síkon is, ahová lénye
kiterjed. A léleknek is táplálkoznia kell a maga feltételei szerint. A lélek is
él, lüktet, fényre szomjas, tevékeny energiák feszülnek benne, meg akar
nyilatkozni, egyesülni, gyümölcsözni kíván a lét kettõs ritmusa alapján, amely
beszívásból és kilégzésbõl áll. Tápláló, megújító gyógyerõkre reményekre és
inspirációkra van szüksége, de másik ütemében arra is, hogy megtermékenyülve
ezeket valami aktivitás, alkotás formájában kilélegezze magából. Most nézzük csak
meg, hogy a fizikailag legtöbbször túltáplált emberekben micsoda patkányos,
befalazott, föld alatti börtönök lakója a lélek. Levegõ, fény, táplálék sohase
jut hozzá. Léte e zárlatban erjedõ, bomlasztó hiányérzet, felduzzadt, kóros
energiák lázadása. S az idegzet tudattalanból is impulzusokat szívó
vezetékrendszerén át ez a fenyegetõ, kórságtól súlyos tartalom is beömlik a
testbe. Mérgezi. Hevíti. Névtelen szorongásokkal gyötri. Beteggé teszi.
A gyógyulás kiindulása az, hogy lelki-szellemi
táplálkozásunkat és rendszeres tevékenységünket éppoly fontosnak ismerjük fel,
mint testi táplálkozásunkat. Az okkult praxis koncentráció-meditáció rendszere
e táplálék legideálisabb formája. Olyan forrásból merít, amely az anyatejhez
hasonlóan az élet minden szükséges elemét magába rejti.
Mindenfajta idegesség kísérõ tünete a görcsös,
feszült akarat. A lazításra való képtelenség, amely valójában szorongásos
képlet. Figyelés, készenlét a szüntelenül ott lappangó, ismeretlen veszéllyel
szemben. Megbetegedés, amely az embert a már dermedt, megváltozhatatlan múltba
vagy félelmetes esélyeket rejtõ, ismeretlen jövõbe számûzi a jelenbõl, ahol
minden betegségek nagy panaceája várakozik. Aki be tud lépni a jelenbe, aki
jelen tud lenni valami semleges, békés, szimbolikus szépségtõl zengõ
mozzanatban teljes, önfeledt intenzitással, abba hatalmas gyógyító áramok
ömlenek.
A gyógyulás elsõ etapja
a görcsös attitûd tudatosítása, meglazítása és helyes pozitúrával való
felcserélése, amely lehetségessé teszi, rögzíti a jelenben való kellemes és
semleges lebegést. S e fellazult, friss életforrások felé kinyílt jelenben kell
hozzálátnunk azután az asztromentális erõbeszíváshoz, transzcendens szomjunk,
etikai éhségünk, esztétikai sóvárgásunk kielégítéséhez. Vegyünk fény-, szín-,
hang- és formafürdõt a természetben, de a képzõmûvészet nagy mûalkotásaiban is.
Mossuk át lelkünket zenével, költészettel, filozófiával, tudománnyal. Szõjük
tovább a gondolatokat, amelyeket megzengettek bennünk. Ha körülményeink
testünket zárlattal veszik körül, nyissuk rá a szemünket arra a tényre, hogy
lakik bennünk egy szárnyas lény is, akit csak hitünk szuggesztiója tart
lenyûgözve. Ha azonban ráemlékezünk szárnyaira, felrepül, mint álmunkban
pszichikai testünk. Használjuk tehát a repülõ imaginációt. Ezt senki se
veheti el tõlünk. Használjuk konstruktív irányba, mert ahova démonaink
hajszolják, onnan mindig csak bajokat, fájdalmas kötéseket és nyugtalanságot
hoz haza. Gondoljuk csak el, hogy kedvenc ételeinkre való ráemlékezés valóságos
gyomorsavakat termel fizikai szervezetünkben. Erotikus olvasmányok, képzetek
ugyancsak a leghevesebb módon erotizálnak. De milyen kevéssé élünk e
stimulussal konstruktív irányba. Vajon miért nem helyezkedünk vissza
képzeletben mitikus erdõélményeink miliõjébe? Miért nem gondolunk élõ, izzó
fantáziával ózondús fákra, az egészség meseforrásaira, a csend varázslatára
valamely tájban, amelyet egy múló pillanatra megízleltünk? Miért hagyjuk portól
ellepetten tudatunk raktáraiban heverni azokat a gazdagító mûveket, élményeket,
amelyeket összegyûjtöttünk, s amelyek imaginációnk érintésére új, makulátlan
életre kelnek, s plasztikus valóságukkal gyógyerõket árasztanak? A fák
illatoznak, a források üdítenek, a csend elnyugtat, a magasztos gondolatok
megvigasztalnak, a zene friss alkotótevékenységre serkent, és a szellem óriásai
reményekkel töltenek el. Állítsunk be életünkbe ilyen jelenlét-gyakorlatokat.
Lazítsuk el görcsös; védekezõ magatartásunkat, s ebben az elernyedésben ejtsük
le, engedjük el személyiségünket, minden bonyolult problémájával együtt.
Vegyünk szabadságot a jelenben - mintha két határ között, a múlt és jövõ két
erõdje között a senki földjén haladnánk terhek nélkül, fütyörészve, névtelenül,
mint az otthontalan vándorok. Csináljuk ezt rendszeresen, tudatosan, akárcsak
néhány percen át naponta - és láthatatlan bensõ betegünk, akinek krízisei
lappangó ideglázakkal terhelik meg szervezetünket, gyógyulni kezd lassan.
Lábadozásának örömét nagyobb aktivitás és fénylõ egyensúly formájában nemsokára
tapasztalni fogjuk.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
