A felelet e kérdésre önmagától kiformálódik, ha
alkalmazzuk rá azokat az egyszerû alapelveket, amelyeket egész
tanulmánysorozatunk vezérmotívumává tettünk. Emlékezzünk néhány fontosabb
axiómára azok közül, amelyek eddig elhangzottak itt.
I. Ez a viaskodásokból szõtt, szüntelenül
mozgásban lévõ világ csak még nagyobb dinamikával még lendületesebb
erõfeszítéssel és szívós kitartással hódítható meg.
II. A determináció ott végzõdik, ahol a mágia
kezdõdik.
III. Külsõ és belsõ magatartásunk,
gondolataink, szavaink és mozdulataink mágikus idézõformulák.
IV. Minden testet öltött dolog nemzõje az idea,
tehát nemzõje betegségeinknek, kudarcainknak, balsorsunknak is.
V. Egészséges, konstruktív, harmonikus
gondolatok egyensúlyt hoznak létre szervezetünkben éppúgy, mint
körülményeinkben.
VI. Aki sorsán, depresszióin, démoni kötésein
úrrá akar lenni, annak úrrá kell lennie gondolatain.
VII. Gondolkodni annyi, mint hatással lenni.
VIII. A környezetünkkel szemben tanúsított
jóindulat láthatatlan, pszichomagnetikus zónát teremt körülöttünk.
IX. Semmit el nem gondolhatunk egy bizonyos
érzés vagy indulat intenzitásával anélkül, hogy környezetünk tudattalanja errõl
tudomást ne szerezne.
X. Kivétel nélkül minden jelenségnek van egy
fogantatási pillanata. És minden késõbbi fejlemény ettõl a fogantatástól függ.
XI. Aki kapni akar, annak elõször adnia kell.
XII. A körülményekhez való szemléleti
viszonylatunk megváltoztatásával megváltoztathatjuk magukat a körülményeket is.
Különösen az utóbbi öt axióma az, amelyekre
feleletünk épül.
Aki össze akar férni az emberekkel, az
legelõször saját viszonyát változtassa meg velük, vagyis ne tõlük követelje
azokat az erényeket, amelyek alapján a békés együttmûködés lehetséges, hanem õ
maga nyújtsa.
Elmérgesedett helyzetekben az ember annyira
messze sodródik az objektív mértéktõl, hogy úgy tûnik elõtte, ez a tétel éppen
az õ esetére nem alkalmazható. A másik magatartása annyira kóros, lehetetlen,
elviselhetetlen, hogy hozzá alkalmazkodni vagy a békét keresni vele annyit
jelentene, mint megnyergelni legundorítóbb tulajdonságait. Munkatársi
viszonynál esetleg veszélyeztetné magát a munkát. Szerelmi, rokoni vagy
házastársi kapcsolat esetén a másikat egy olyan gyõzelmi tudat és fölény
mámorába ejtené, amely végképp megszüntetné a kooperáció alapját, hiszen a
szelídséget az alacsonyrendû ember mindig gyöngeségnek tekinti, és gátlás
nélkül visszaél vele. Ez a felszínen annyira valóságosnak tûnõ tétel persze
megint csak önmagunk elhitetésére szolgál. Az ilyen végletese szubjektív
állapot mindig önnön végletét keresi, s ösztönösen nem a békés kiegyezést,
hanem a bosszút, elégtételt, a másik leigázása által való kielégülést. Ez néz
vissza ránk a tükörbõl, mikor úgy véljük, a másikat szemléljük a másikat
vádoljuk a dühös grimasszal, amely e káprázatfelületrõl ránk vicsorít. Az ilyen
helyzetbõl való kiút, a helyes magatartás az alapul lefektetett elvek szerint
valahol középen van, mint minden dolog egyensúlya. Az alkalmazkodás sohasem
meghunyászkodás. A valódi megbékélés keresése pedig a megismerés szilárdsága
feszül, mágikus hatású. A rosszindulat és düh õrjöngése úgy porzik szét rajta,
mint szirten a hullám. Ez a mágikus lelki pozitúra elõször nyugtalanságot,
késõbb szorongást, majd csodálkozást, végül határtalan hálát ébreszt. Próbáljuk
ki ezt a folyamatot! Vigyük véghez! Ne tûrjük meg puszta elméletnek. Az
ilyenfajta próbákban rejlenek az élmények, amelyek után sóvárgunk. Varázslatos
dolgokhoz csak varázslat által juthatunk. Varázsoljunk! Lendüljünk ki a csodák
területére kétely nélkül, bátran, pionírként, elhagyva a megszokottság,
kicsinyesség, a konvencionális elõítéletek és nagyképûség kietlen
tömegszállását. A csordagondolatok csak haláltól halálig vezetnek a
determináció járószalagján. A magányos, nagy, független gondolatok, az elõször
forradalmian valószínûtlen, szédítõen fantasztikus ideák teremtik újjá a
világot, az embert, az ember sorsát. Azok hordozzák azt a mustármagnyi
energiát, amely hegyeket mozgat meg.
Az emberekkel
összeférni olyan értékítélet alapján lehet, amely véglegesen eldönti: mi az,
amiért kell, és mi az, amiért nem érdemes harcolni, viharokat felidézni,
irritált, ellenszenves kapcsolatot teremteni környezetünkkel. Egy ilyenfajta
bensõ bírósági vizsgálat és tárgyalás sok mindent kiderít, és egyszer s
mindenkorra törvényes ítéletté emel. Elsõsorban rögtön kiderül az a tény, hogy
az együttélés légkörét korántsem nagy dolgok, komoly elvek ütközése mérgezi,
hanem apró szokások, makacs követelések, szubjektív feltételek merev erõszakolása.
Ezek csapnak össze a másik ellentétes szokásaival feltételeivel és merev
egorituáléival. Aki képessé válik rá, hogy a maga jelentéktelen, súlytalan, a
lényegre nézve egyáltalában nem fontos megszokásait, személyisége jogait védõ
acsarkodásait feladja sokkal jelentõsebb szellemi céljaiért, csodálatos módon
egyszerre mindenkivel össze tud férni, anélkül, hogy saját magasabb rendû
meggyõzõdésébõl szemernyit is engednie kellene. A jelentéktelen kis
dolgokban való alkalmazkodással, barátságos engedményekkel meglepõ készséget
váltunk ki embertársainkból arra, hogy minden más területen õk hódoljanak be
nekünk. Ez az a titkos formula, a példaadás misztériumjátéka, amely
egyéniségünknek korlátlan hitelt szerez még akkor is, ha karakterológiai
ellentétek, korlátozott észérvek látszólag ellentmondanak a mi felfogásunknak.
Ezzel végezzük el a mágikus nemzést, megtermékenyítést. A békés ember is
harcol legszentebb meggyõzõdéséért, de olyan fegyverekkel, amelyekkel gyõzni
lehet. Tehát sohasem alkalmazza a nyílt összecsapások, viták bumerángját, amely
õt kaszálná le végül. amint már mondottuk egyik fejezetünkben: a mágikus
egyéniség eszközei a megismerés által szublimált és intenzivált gondolaterõk.
Tudás és bölcsesség. A bölcs tudja, hogy erõszakkal erõszakot, indulattal
indulatot idéz fel. S tudja azt is, hogy a békességet, lojalitást neki magának
kell kitermelnie s elvetnie embertársai lényében, amely éppúgy lehet mérgezõ,
gonosz növények humusza, mint isteni gyümölcsöké. Minden a kertésztõl függ, aki
a magot elülteti. Ne hüledezzünk tehát, ha környezetünk talajából mérges bürök
kínálkozik felénk, hanem lássunk hozzá, hogy türelemmel kigyomláljuk, és
másfajta csírákkal termékenyítsük meg saját belsõ és külsõ magatartásunk által.
Ez a feltétele annak, hogy az emberekkel összeférjünk.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
