Melyek a halállal és
túlvilággal való foglalkozás veszélyei? Modern társadalmunk elutasítja a
halált, ezzel méginkább az üdv belső útjaira kényszerít bennünket, és méginkább
a felszín felé fordítja figyelmünket.
Másfelől viszont
fönnáll a veszély, hogy úgy bánjunk a halállal és a túlvilággal, mintha
lényegében csak az evilágnak volna egy másik oldala. Voltaképpen ez is a halál
elutasítása, és eredményeképp mintegy félvállról vesszük emberi létünk
sarkallatos alapélményét. A spiritiszták és a channeling hívei gyakran úgy
beszélnek a túlvilágról, mint a leghétköznapibb ügyekről. Ezzel szemben a nagy
teológusok, misztikusok és filozófusok, különösen a keletiek állandóan azt
hangsúlyozzák, hogy a túlvilágról nem lehet beszélni, legalábbis nem úgy, mint
itteni világunkról. D. T. Suzuki a híres japán zen-mester többször is
kifejtette, hogy az emberi nyelv teljesen alkalmatlan a túlvilág kifejezésére.
Véleménye szerint azok, akik erről a két világról egyforma módon beszélnek,
elzárják magukat a valódi spirituális tapasztalatok elől. Azonkívül
bagatellizálnak valamit, ami a legkevésbé sem “bagatell", a halál és a
meghalás az élet mély és alapvető megrázkódtatásai közé tartozik.
Ez a már-már
“materialista" szemlélet egészen nyilvánvalóvá válik a magnetofonhang-kutatók
esetében, akik szervezetbe tömörültek. Közülük sokan úgy képzelik el a
túlvilágot, mint az evilági lét egyszerű folytatását. Ráadásul azt hiszik, hogy
elméletük tudományosan bizonyítható, ami spirituális jelenségeknél mindig
vitatható kiindulópont. Elnökük, Fidelio Köberle azt állítja, hogy a túlvilág
“épp olyan, mint az itteni", az élet odaát “majdnem ugyanolyan, mint
nálunk."
“Én a halált egy
amerikai kivándorláshoz hasonlítanám. mondja. Bár mások a viszonyok, de annyira
nem idegenek, hogy ne tudnánk eligazodni." – “Mindig azt hangoztattam: a
holtak is csak emberek – ami azt jelenti: a halállal nem leszünk sem jobbak,
sem bölcsebbek, de még csak intelligensebbek vagy képzettebbek sem..."
A channeling hívei
között is létezik ez a különös spirituális materializmus. Az 1988-as év murnaui
a “Csatorna a kozmoszba" elnevezésű channeling kongresszuson, nagy
feltűnést keltett a “Space Brotherhood", a “világűrszövetség".
Szerintük a túlvilágiak a szomszédos galaxisokon laknak, és onnan küldenek
utasításokat, miként rendezhetők a földi gondok és problémák.
Hasonló, naiv politikai
reményekkel vegyített elképzeléseket képviselnek egyéb csoportosulások is.
Ezekben egyfelől túlteng a világjavító szándék, másfelől hajlamosak ölbe tett
kézzel várni a jószerencsét, mondván: majd a túlvilági hatalmak elintézik a
dolgokat! Máskor meg naiv mágikus eszközöktől remélik a csodát. A
világűrszövetség például abban a hitben van. hogy három, a Föld különböző
részén elásott kristály képes volna “energetikai" úton meggyógyítani
bolygónkat.
Olykor a reinkarnációs
tant is kissé naiv, és igazában nem túl spirituális módon képviselik: amikor
nagyon egyszerűen szeretnénk megmagyarázni, miért vannak olyan óriási
különbségek ezen a világon, miért él valaki bőségben és gazdagságban, míg mások
éheznek, miért tehetséges és sikeres az egyik, míg a másik semmihez sem ért és
tönkremegy, megint mások miért bölcsek és jutnak el belátásokig, míg egyesek
már fiatal korukban bűnözővé válnak és börtönben végzik.
Puszta ésszel
felfoghatatlan, miként engedhet meg egy jóságos Isten ilyen kiáltó
ellentéteket. Nem az volna-e igazságos, hogy mindenki egyforma eséllyel
induljon? A reinkarnációs tan válasza: aki előző életében rossz karmát
gyűjtött, annak szenvednie kell, aki pozitívan cselekedett, az jelen életében
élvezheti ennek gyümölcsét. De fölvetődik a kérdés, vajon nemcsak reményeink és
vágyaink tükröződése-e ez_a magyarázat? Vajon nem arról van-e szó itt is, hogy
emberi kategóriákkal kívánjuk megfejteni a túlvilág és a halál titkait? Nem
lehetséges-e, hogy Istennek olyan terve van velünk, amit most még nem értünk,
hanem majd csak halálunk után?
Érdekes módon a
reinkarnációs gondolat bizonyos értelemben ellentmond a kegyelem keresztény
tanának. Jézus éppen-hogy a bűnösök felé fordult. Ha hittek, akkor Jézus – a
zsidó ortodoxia fölháborodására – a társadalom megvetettjeitől, a vámosoktól és
az utcalányoktól sem vonta meg irgalmát. Nem kérte számon, hogy jó kannákat
gyűjtöttek-e.
Még valamire fontos
rávilágítani a reinkarnációs tan kapcsán. Nyugaton – furamód – sokszor pozitív
képzetek kötődnek a reinkarnációhoz, pedig Keleten az újjászületés valóságos
büntetés! Keleten az a legfőbb cél, hogy ne szülessünk újra, hogy áttörjük a
szamszárát, az egymást követő éltek láncolatát. A szamszára jelképét a kereket
a keleti ábrázolásokon egy démon tartja a karmai között. A buddhisták törekvése
e nirvána, a hinduké a moksa vagy mukti, – mindkettő tulvilági létállapot. A
mai napig előfordul, hogy hivő hinduk a körmenetben Shiva isten harci
szekerének kerekei elé vetik magukat. A szekér hatalmas kerekei a szamszárát
jelképezik; akit szétzúznak, megszabadul az élet és halál körforgásától.
De amikor a
reinkarnáció tana elért Nyugatra, vigasztaló elméletté vált: tovább fogunk
élni, s ez a fő! A halállal nem változik meg semmi lényeges! Ám valóban
egyfajta “amerikai kivándorlás" volna csak a halál, ahogy Köberle, a
túlvilági hangok kutatója vallja – vagy pedig kirándulás egy új földi életbe?
(Hans-Peter
Waldrich –Titkos Tanok)
