A különös tétel, hogy "Isten és közöttem
állok én" - általában meglepi az embereket. Van, akiben villámszerû fényt
gyújt, s van, akit elkedvetlenít. Pedig ez az axióma félelmetes, mágikus
igazságot rejt.
A személyes én; az elintézetlen, összeomlott
egokultúrák számlálhatatlan rétegét õrzõ, bonyolult, múlandó személyiség a
labirintus, amelyen a megnyilvánult lét bejáratától a kijáratig át kell
haladnunk. Az utak persze felmérhetetlen idõkig körbefutnak. Nagyon sokáig úgy
tûnik, századszor és ezredszer is ugyanoda érkezünk vissza, ahonnan
elindultunk. Düh, kétségbeesés, õrjöngõ erõszak mit sem segít rajtunk. Öklünket
véresre döngethetjük, fejünket szétverhetjük a könyörtelen, kiúttalan falakon,
vagy esztelen száguldozás után összerogyhatunk valahol az útvesztõ mélyén, hogy
holnap új lábakon továbbfussunk körbe-körbe. Mert ezek a módok sohasem vezetnek
kijárathoz. A csak önmaga körül forgó ember örvényben fuldoklik, és egyre mélyebbre
szívódik problémáiba. Az egocentrikus érdekeltség, a görcsös monománia,
amellyel saját ügyeinkbe veszünk, saját hiányainkat, sérelmeinket õröljük,
fekete dervistánc. Eksztázisa állandó mélységi szédületbe, kábulatba ringatja
tudatunkat. Valóságtól és fénytõl elrekesztve megigéz, szubjektív káprázatok,
delíriumos képek és érzetek közé börtönöz bennünket. Szorongásrohamok,
indulatviharok, ingerek szökõárjának infernális boszorkányéje szakad ránk az
egolabirintusban, kapu pedig nem nyílik sehol. Miért? Mert Isten és közöttem
állok én.
Hosszú-hosszú ideig nem ébredünk rá, hogy e
mondat kulcsot is tartalmaz a kijutáshoz. Csak mikor már feladjuk az öntépõ,
önpusztító, önimádó, öntömjénezõ attitûdöt, s fáradtan leülünk a gondolkodó,
meditáló ember pozitúrájába, akkor dereng fel bennünk a mindent megvalósító
lényeg, hogy az axióma szövegébõl hiányzik a - Te. Szó sincsen arról, hogy
Isten és közöttem állsz Te. Nem. Csak én állok ott. A Te, úgy látszik, szabad
irány. Olyan irány, amelyen átnézhetünk, átnyúlhatunk. amelyen át levegõt
szívhatunk. Amelyen át fény eshet ránk, és meggyógyulhatunk.
Többször elhangzott már itt, hogy gondolataink
és érzéseink erõivel fájdalmas, ijesztõ gondjainkat, aggodalmainkat körülszõni,
körültapogatni éppolyan, mint mikor testünk egy gyulladt helyét szüntelenül
dörzsöljük. Ugyancsak utaltunk a már mindenki elõtt ismeretes modern
gyógymódra, amely a páciens turnusos ellátásából áll. Ez a módszer a
felismerésen alapul, hogy ha az embert átmenetileg megszabadítják
személyiségétõl, "ön"-tudatától, különféle betegségfolyamatai
megállnak, s szervezete regenerálódik. Persze csak addig, míg az altatás tart.
Utána, amint személyiségét megint összeengedik fizikumával,
magánkínzókamrájában felébredt énje hamarosan pótolja a mulasztottakat, és destruktív
gondolataival, ellenséges elégedetlen érzésvilágával addig tombol, marcangol,
vitrioloz, míg új életre nem támad a lesújtó eredmény. Tehát az idõleges
öntudatvesztés nem megoldása a különféle imagináció-betegségeknek.
Nem öntudatlanságra van itt szükség, hanem
tudatosításra. Fokozottabb felébredésre a szubjektív életálomból, a kábult
tengõdésbõl és támolygásból ellentmondó impulzusok és érzékcsalódások között.
Ez pedig nem jöhet létre az éngörcs feszültségében a kristallizált
személyiségmánia katalepsziájában. Elõbb, ki kell oldódni belõle oly módon,
hogy az imagináció más centrumba vetítésével a magasabb tudatot és az
egocentrumot széthúzzuk, szétválaszjuk. Amint az "én" helyett a
"Te" képletét állítjuk érdeklõdésünk középpontjába, s ez a súlypontáthelyezés
teljes mértékben sikerül, egy idõ múlva csodálkozva eszmélünk majd rá baljós
töltésû bensõ kríziseink, feszítõ lázaink megenyhülésére.
Ez az oka annak például, hogy az emberek,
különösen az idegkrízisektõl tépett, nemi elégedetlenségtõl hajszolt asszonyok
és feminin férfiak olyan odaadással merülnek bele más emberek magánügyeinek
taglalásába, piszkos pletykák csatornalevébe, mert ez is bizonyos mértékig
narkotizálja személyiségüket. A narkotikum persze méreg, és utóhatása rosszabb,
mint az az állapot, amelytõl el akartak menekülni általa. A cél az, hogy ne
a személyiség alá merüljünk, hanem a személyiség fölé emelkedjünk kiútért.
A labirintusból rövid és titkos ösvény vezet felfelé. A Te helyes értelmezését
a keleti filozófia adja meg a tat tuam asi definíciójával, ami annyit jelent,
hogy Te én vagyok. Tehát nem lehet mindegy nekem hogy élsz-e, halsz-e. Eszel-e,
örülsz-e vagy kínlódsz. Mert te én vagyok. A te ügyed az én ügyem. A te
fogságod az én fogságom. És a te szabadulásod az én szabadulásom. Nem vagy
idegen. Nem háríthatlak el azzal. hogy mi közöm hozzád, van nekem is elég
bajom. Mert hozzád van a legszorosabb közöm. Bajaim orvoslása a te lényedben
rejlik. Szolidáris vagyok veled. Láthatatlan köldökzsinór fûz össze bennünket,
amelyen át életem az életedbe szövõdik. Örök áram cirkulál közöttünk. Ha
rágalmaznak, engem rágalmaznak, és ha segítlek moslékba nyomni nyomni a hátad
mögött, én leszek piszkos tõle. Hogy személy szerint ki vagy Te? Akit sorsom
misztériumjátékának rejtélyes dramaturgja beküld a színpadra, ahol a jelenésem
folyik. Aki megjelenik a darabban. Minden egyes társszereplõ.
A tat tuam asi átélése hatalmas reflektorok
kigyúlását jelenti a színhelyen, ahol a magasztos dráma lezajlik, s e fényben
egyszerre nyilvánvalóvá lesz. hogy lényegében monodráma folyik itt, amelynek
minden közremûködõje én vagyok, mert te én vagyok. Monodráma folyik, mint az
álmokban, ahol a tárgyak, növények, állatok, emberek mind az egokozmosz egy-egy
sajátosságát fejezik ki. Csak azért jelennek meg, mert az énben
szimbolizálnak valamit. Ha az énben nem volna gyökerük, nem vetülnének ki
álomszimbólummá. Így jelenik meg álmunkban az acsarkodó fekete állat, ha
betegség lappang bennünk, ha veszély felé sodródunk; vizek, erdõk, mitikus
szörnyek, feltámadt holtak, fajtalan, gátlástalan szatírok, tolvajok és
gyilkosok, amelyek mind üzenetet közvetítenek, figyelmeztetnek, kísértenek és
provokálnak bennünket. S így lépnek be életünk színhelyére, így szövõdnek
sorsunkba az intrikus, az állati, a támaszra szoruló, áldozatot, elnézést,
megértést követelõ, zsaroló és kibírhatatlanul bosszantó társszereplõk: szülõk,
testvérek, házastársak, szerelmi partnerek, rokonok, barátok, ismerõsök,
üzlettársak, kollégák, ellenfelek, alkalmazottak és feljebbvalók. Mindegyik
figura lényünkben gyökerezik. Mindegyik figura énünk egy aspektusát, gyengéjét
vagy erejét szimbolizálja. Minden figura egy saját egokozmoszunkban megoldandó
feladatot állít. Ezért vagy Te én. És ezért vezet a gyógyulás útja a Te
fókuszba állításán, az érte hozott áldozatokon keresztül.
Aki csak önmagáért
dolgozik, önmagát dédelgeti, sajnálja vagy önmagát kínozza egy kétes értékû
flagelláció dühöngésében, az struccpolitikát folytat, mert az ember sokkal több
múlandó és körülhatárolt önmagánál. Az ember összefügg a mindenséggel és benne
minden élõlénnyel. Ha szabadulni akar, univerzális kötéseket kell kioldania. S
a legerõsebb kötések bennünk a világhoz és emberekhez való relációk. Ezért
lehet mások problémáinak kibogozásán, mások ügyeinek megoldásán keresztül saját
problémáink megfejtéséhez hozzájutni. Mialatt velük bíbelõdünk, az õ terheiket
emelgetjük, õket szolgáljuk, valami varázslat megy végbe a homályba borult
személyiség konstrukciójában. Mintha a kínos és krónikus állapotok gyökere a
másik lényben, az õ gondjaiban rejlett volna, s mikor onnan kiemeltük, bennünk,
saját személyiségünkben is megindult a gyógyulás folyamata.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
