A Föld élőlény, akárcsak az ember

A mikrokozmosz és a makrokozmosz egységével foglalkoz­va felmerül a kérdés, hogy mennyiben tekinthető a Föld élő­lénynek.

Az életnek számos meghatározása létezik, és a Föld a legtöbb és legfontosabb definíciónak megfelel. Az egyik, a biológusok körében különösen kedvelt meghatározás sze­rint az életet egyensúlyi állapotok jellemzik, ame­lyek energiafelhasználással tarthatók fenn. Testünkben pél­dául a hőmérséklet 37 °C körüli egyensúlyban van, ugyanígy egyensúlyban van a sav- és lúgháztartás, amit pH-értékkel fejezünk ki, egyensúlyban van a sókoncentráció testünk kü­lönböző, folyadékkal telt területein és így tovább.

A Föld tengereiben hasonló egyensúlyt tapasztalunk. Az élet csak 3-4 százalékos sókoncentráció mellett lehetséges. Szemléletes példa erre a Holt-tenger, amelynek magas só­koncentrációja, mint neve is mutatja, minden életet kizár. Már önmagában is csoda, hogy a tengerekben ez a 3-4 szá­zalék körüli sókoncentráció-egyensúly évmilliókon át fenn­maradt, mert a folyók által a világtengerekbe hordott só révén a tengerek sókoncentrációjának tizenkétmillió évente meg kellene duplázódnia. Hogy erre nem kerül sor, az a biológusok véleménye szerint a tenger növény- és állatvilá­gán múlik: ezek az élőlények folyamatosan mindig ponto­san a szükséges mennyiségű sót vonják ki a vízből. Okkul­tabb elmélet el sem képzelhető, hiszen valósággal kénysze­rítő erővel fogalmazódik meg bennünk a kérdés: honnan tudják az algák, az apró planktonok vagy akár a heringek, mennyi sót kell elvonniuk ahhoz, hogy biztosítsák az egyen­súlyt az óceánokban.

Nem kevésbé megdöbbentő a levegő összetételében megnyilvánuló egyensúly. A levegő folyamatosan nagyjá­ból 21 százalék oxigént, 78 százalék nitrogént és 1 százalék nemesgázokat tartalmaz. Eredetileg a földi atmoszférában egyáltalán nem volt oxigén, csak a tengerben elszaporodó zöldnövényzet dúsult fel, mígnem végül a Földön olyan mennyiségben keletkezett, hogy a fölösleg az atmoszférába áramolhatott, s ott létrehozhatta a ma olyannyira veszélyez­tetett ózonréteget. Mindamellett a legutóbbi néhány száz esztendőben is, amikor a növényvilág az emberi beavatkozás révén jelentős mérvű fogyatkozásnak indult, az oxigén rész­aránya a levegőben tartósan 21 százalék maradt. Ha ez az érték számottevően csökkenne, a nagyobb testű élőlények számára lehetetlenné válna a lélegzés. Ha ellenben ez az érték számottevően megnőne, akkor a zöldnövényzet ég­hetővé válna, és egyetlen villámcsapás elegendő lenne ah­hoz, hogy az egész földgolyót lángba borítsa. Valójában te­hát ezt az egyensúlyt sem tudjuk megmagyarázni, holott min­dennél fontosabb életünk - és fennmaradásunk - szempontjából.

A Földön a hőmérséklet is egyensúlyban van, hiszen a legtöbb területen az élet lehetőségét biztosító 10 és 40 °C közötti tartományban mozog. Hogy ez mennyire nem ma­gától értetődő dolog, arra a Hold a példa, amelynek hőmér­séklete nap mint nap +120 °C (nappali oldal) és -170 °C között ingadozik. Ennélfogva a Holdon az általunk ismert formában lehetetlen az élet.

A legmeghökkentőbb egyensúlyi állapotot minden bi­zonnyal az ember szaporodása produkálja. Normális eset­ben, a Mendel-féle átörökítési szabályok szerint a leány- és fiúcsecsemők aránya 50-50 százalék. A múlt század két nagy világháborúját követően azonban, amelyek lényegesen több férfi áldozatot követeltek, mindkét esetben arányosan megemelkedett a férfi utódok száma. E jelenség statisztikai­lag kimutatható ugyan, logikus magyarázat ugyanakkor nincs rá, azt leszámítva, hogy esetleg feltételezzük: léteznie kell egy magasabb rendű intelligenciának, amely gondoskodik Gaia, azaz Földanyánk szervezetének egyensúlyáról. Annak valószínűségét, hogy az imént felsorolt egyensú­lyi állapotok - és sok egyéb egyensúlyi állapot - merő vé­letlenszerűségből épp a megfelelő helyen stabilizálódik, egy biológus annak valószínűségével találta összevethetőnek, hogy egy autóroncstelep felett tomboló tornádó, merőben véletlenül, épp egy sugárhajtású repülőgépet rak össze. Tu­dományosan igazolhatjuk tehát, hogy csodálatos világban élünk, amelynek belső összetartó erejét egyelőre nem va­gyunk képesek megérteni. A dolgok velejét megragadni, a fausti dilemmát megoldani még nem sikerült a természettu­dományoknak, hiszen saját kutatási eredményeikből nem vonják le - nem akarják levonni - a szükséges következte­téseket. Ha azonban a valamennyiünk élete szempontjából megkerülhetetlen egyensúlyi állapotok létrejöttének miként­jéről még csak sejtelmünk sincs, nem kellene akkor talán háromszor is meggondolnunk, mielőtt könnyelműen beavat­kozunk az egyensúlyba - és ezenközben felborítjuk?

Az élet alapjaként működő egyensúlyi rendszerek arra is rá kellene hogy döbbentsenek bennünket: megzavarásuk a legkomolyabb veszélyt jelenti magára az életre nézve. Eb­ben az összefüggésben a férfiúi és a női pólus közötti egyen­súly-eltolódásnak, amelynek napjainkban tanúi lehetünk mind a mikrokozmoszban, mind a makrokozmoszban, szin­tén nagy jelentősége van.

Az, hogy a Föld él, sok ember számára ma már bizonyos­sággá vált, s a legtöbbjüknek ehhez még a biológusok bizo­nyítékaira sincs szükségük: egyre erősebben érzik.

(forrás:  sites.google.com)