Míg a tanatológia az
újraéledtek élményét gyűjti össze, addig a spiritizmus, amelyet követői gyakran
ugyancsak tudományos módszernek tartanak, az emberi léleknek a végérvényes
fizikai halál utáni állapotáról számol be.
A spiritizmus a régi
népek őseik iránti tiszteletére vezethető vissza. A halottidézés technikájáról
már az Ótestamentum beszámol, de a régi indiaiak, görögök, rómaiak és különösen
a kínaiak szintén ismerték azt az elképzelést, hogy a holtak lelke a
közelünkben tartózkodik és megidézhető. Brazíliában a hajdani afrikai négerek
törzsi hagyományaiba gyökerezett ősök tisztelete napjainkban is fennmaradt, és
szorosan összefonódott a katolikus hittel. A több mint háromezer spiritiszta
központ “Spiritiszta Föderáció" néven egyesült. A brazil spiritiszták
gimnáziumokat, kórházakat, könyvtárakat és rádióállomásokat működtetnek.
A modern spiritizmus a
19. század közepe táján indult el hódító útján. Hydsville-ből, egy New York
melletti kis faluból. A Fox farmercsaládot kísérteties, koppanásszerű zajok
nyugtalanították. Lassanként sikerült egy kopogtató ábécét kialakítaniuk, és
így közvetlen kapcsolatba léptek az elhunytakkal, akik e zörejek segítségével
adták tudtul mondanivalójukat. A szellemidézők körbeülték az asztalt, megfogták
egymás kezét, “láncot" alkottak, és úgy várták a szellemvilág üzeneteit,
amelyek az asztal lábának koppantasaiban nyilvánultak meg. Ez lett az ún.
asztaltáncoltatás.
Az asztaltáncoltatás és
a spiritizmus gyorsan elterjedt az egész világon. Már a múlt század végén neves
tudósok foglalkoztak a jelenséggel. Nem egy közülük, mint például F. W. H.
Myers (1843-1901) angol filozófus vagy Sir Olivér Lodge (1851-1940) fizikus és
Nobel-díjas tudós meggyőződéses spiritiszta lett, ahogy Darwin munkatársa,
Alfréd Russel Wallace (1823-1913) zoológus is. Richárd Hodgson jogász
(1855-1905), aki először spiritiszta médiumok látványos leleplezésével szerzett
magának hírnevet, nagy pálforduláson ment keresztül. Annyira hatottak rá a
túlvilági híradások, hogy szinte lázasan várta saját halálát. Tőle származik a
kijelentés: ..I can hardly wait to die." (Alig várom már, hogy meghaljak.)
Napjainkban a
spiritiszta hullám újraéledésének lehetünk tanúi. Az Egyesült Államokban, de
Európában is rendkívül elterjedt az ún. “channeling". Médiumok a transz
állapotában, televíziós show-műsorok milliós közönsége előtt, vagy nyilvános
fellépéseken lépnek kapcsolatba a szellemvilággal. Jane Roberts (1929-1984)
írónőnek egy Seth nevű szellemi lény diktálta világszerte bestsellerré lett
könyveit. “Túlvilági kapcsolatai" videókazettán is megvásárolhatók.
Hasonló sikereket ért el Shirley MacLaine színésznő is “Tánc a fényben"
című könyvével, amelyet öt hét alatt mondtak neki tollba a túlvilágról. 1988
júniusában channeling-konresszust rendeztek a bajorországi Murnauban, melyek
mottója így hangzott: “Csatorna a kozmoszba". A résztvevők közül többen
fémhuzalból készült piramist viseltek a fejükön, amely úgymond antennaként
szolgált a túlvilági kapcsolatfeltévelhez.
Sokan foglalkoztak ezen
ideig ún. “magnetofonhang-kutatás"-sal is. Amióta Friedrich Jürgenson svéd
filmproducer “Beszélgetés az elhunytakkal" című könyvében ismertette az
eljárásmódot, nem egy spiritisztának sikerült elhalt rokona vagy ismerőse
hangját magnószalagon rögzíteni. A videókorszak azonban már túlhaladta a
módszert: Klaus Schreiber aacheni nyugdíjas éveken át készített
videófelvételeket elhunyt rokonairól.
Könnyű volna merő
fantazmagóriának minősíteni a spiritizmust és a channelinget, ha nem lenne
olyan egyértelmű a kapcsolatuk a kimutatható paranormális jelenségekkel. A
spiritiszta szeánszokon bárki tapasztalhatja, mennyire megváltozik a médium
hangja, mimikája, mihelyt kapcsolatba kerül a túlvilági partnerrel. Általában
olyan dolgokról beszél, amelyek normális körülmények között nem juthattak a
tudomására. Ha a médium azt állítja, hogy az egyik jelenlévő elhunyt
édesanyjával áll kapcsolatban, és ki is ejti azt a becenevet, amit az édesanya
évtizedekkel azelőtt használt, akkor nyilvánvalóan nem lehet szó a médium
fantáziálásáról.
A magnetofonszalagon
rögzített hangok sem képzelgések. Valódiságukat többek között igazolták a
freiburgi egyetemhez tartozó “Pszichológiai és pszichohigiénés határterületek
intézetéinek parapszichológusai is. A freiburgi tudósok csupán a magyarázatot
nem fogadják el: ők a hangjelenségeket a tudattalan produktumának tartják.
A parapszichológusok
gyakran eltérően értékelnek egyéb olyan bizonyítékokat is, amelyeket a
spiritiszták túlvilági kapcsolataikról gyűjtöttek. Említsünk meg egy híres
példát erre az eltérő állásfoglalásra: 1905-ben egy észak-karolinai Linncr
James L. Chaffin két tanú által hitelesített végrendeletet készített, amelyben
farmját négy fia közül a harmadikra hagyta. 1919 januárjában azonban új
végrendeletet fogalmazott, ezúttal tanúk nélkül, de kézírással, ami a jogi
érvényességet szavatolja. Ekkor úgy döntött, hogy vagyonát négy egyenlő részben
osztja meg a fiai között. A végrendeletet a családi bibliába tette el, és
1921-ben meghalt anélkül, hogy bárkinek említést tett volna az új
végrendeletről.
Négy évvel később
James, a másodszülött fiú több ízben azt álmodta, hogy apja így szól hozzá:
– Végrendeletem
megtalálod a régi kabátom zsebében. – A fiú megkereste az említett kabátot. Zsebében
egy cédulára bukkant, amely a családi bibliában rejlő, jogilag érvényes
végrendeletre utalt.
Spiritiszta szemszögből
nézve az apa volt az, aki a fontos információt a túlvilágról szolgáltatta. De
éppúgy lehetséges az is, hogy a fiú látnoki ereje révén értesült az értékes
dokumentum lelőhelyéről. A látnoki képesség jelensége kísérletileg bizonyított,
és az sem szokatlan, hogy az apák álmainkban megjelennek. Ám megint csak
szokatlan a magyarázat: mert a látnoki képesség is ellentmond a materialista és
mechanikus világfelfogásnak, és legalább annyira elgondolkoztató, akár a
szellemek megjelenése.
Ennek ellenére szinte
minden spiritiszta jelenség értelmezhető az emberi lélek paranormális
képességeként is, túlvilági lények feltételezése nélkül. Az emberi lélek minden
jel szerint részese egy téren és időn kívüli rejtett valóságnak. A transz
állapotában a médium ezzel a “negyedik dimenzióval" kerül kapcsolatba. Ha
feltételezzük, hogy e negyedik dimenzióban egy szuper-komputerhez hasonlóan
minden elmúlt, jelenlegi és talán a jövőbeli információk is tárolva vannak,
akkor elvileg lehetséges, hogy ebből a tudásanyagból az elhunytak segítségével
bármely információt “lehívjuk", még akkor is, ha az elhunyt
“szelleme" ebben nem vesz részt.
Ám eltekintve a
szellemek valódiságának kérdésétől – mi az amit üzennek nekünk? Valahányszor
szellemek, angyalok vagy “magasból" jövő hangok a transzban időző földi
médiumnak gyakran több ezer oldalas kéziratokat “diktálnak", mindannyiszor
arról hallhatunk, hogy megnyilatkozásainkról van szó, ám ezek az üzenetek
korántsem egységesek. A svéd látnok, Emanuel Swedenborg (1688-1722) tanai, a
napjainkban újra szívesen olvasott stájerországi zenetanár, Jákob Lorber
(1800-1864) művei vagy Allan Kardec (1804-1869) érzékfölötti forrásokból táplálkozó
könyvei számos lényeges ponton különböznek egymástól.
Így például Swedenborg
feltételezi a pokol létezését, ahol a gonoszok egymást gyötrik, míg
“Seth", aki Jane Roberts által beszélt, azt hirdette, hogy nincsen pokol
és a gonosz csak általunk konstruált “kivetítés". A régebbi spiritiszta
megnyilvánulásokban különösen sok korhoz kötött elemet fedezhetünk föl. Allan
Kardec például a 19. század rasszizmusát és civilizációs büszkeségét képviseli.
Véleménye szerint a “vadak" sokkal kevésbé jutottak előre a reinkarnációk
sorában, mint a civilizáltak, és legföljebb az állatok szintjén állnak. A mai
spiritiszták viszont épp az ellenkező nézetre hajlanak.
Mindeme
disszonanciáktól eltekintve a spiritizmus alapvető üzenete egységes: az élet
vizsga, a felemelkedés, a próbatétel és a megvilágosodás hierarchiája, itt és a
túlvilágon egyaránt. A finomanyagú éter– vagy asztráltest a halál pillanatában
elválik a fizikai testtől és egy magasabb létformában vagy egy másik fejlettebb
csillagon folytatja a megvilágosodás útját. A spiritizmus gyakran beszél az
újjászületésről.
(Hans-Peter Waldrich
–Titkos Tanok)
