Az idegességrõl többféle meghatározás
ismeretes, lényegét azonban általában kevéssé értik. A láthatóvá lett
életjelenségek gyakran kisiklanak a megfigyelés elõl, mert az ok, amelybõl
erednek, s ahová visszatérnek, láthatatlan.
Az idegességet leginkább a lélek
elégedetlenségének nevezhetnénk. Olyan pszichikai energiák ömlenek be az
idegpályákra, amelyek túlzott terhelést, az egészséges módon lereagálhatónál
nagyobb feszültséget keltenek.
A pszichikai energiák mindig kielégülésre
törnek valamelyik síkon: a fény állapotát keresik gyönyör mûalkotás vagy
eksztázis formájában, és csak ezek által pihennek el a teljesülésben. Ha
céljukat nem érik el, megerjednek, felforrnak, elégetik a vezetéket : felõrlik
az idegzetet.
Az idegek fizikai kimerültségén többé-kevésbé
könnyû segíteni. Errõl késõbb beszélünk. A lélek elégedetlenségébõl eredõ
tünetek azonban makacsul elvonják magukat a terápiai kísérletek elõl, és
csodálatos leleményességgel produkálják a legváltozatosabb tüneteket. Sleich
professzor a hisztériát a zsenialitás egy titokzatos formájának nevezi; s éppen
a hisztéria, a kontroll alól kitörõ ideges túlfokozottság jelenségei mutatnak
önnön diagnózisuk és terápiájuk felé. A hisztéria szintén a "képzelet
megbetegedésének" sajátos formája. A lélek elégedetlensége mögött a
képzelet mágikus erõi lüktetnek. A képzelet ereje a teremtés õsenergiája, a
minden egyes emberen át dinamikus kiteljesedésre törõ Logosz. Az idegzet
vezeték, amely a teremtõ képzelet forrásától a Mûig vezet. Mivel az ember
hármas szervezete mai, válságos állapotában különféle keringési zavarok,
meghasonlások, bénulások és trombózistünetek elfajulásait mutatja, a cirkuláció
a forrástól a célig gátolt, szakadozott, rövidzárlatos. Veszedelmes kisülései
vannak. Mellékirányba vezetõdik, ahol rombol. Tüzeket gyújt. Sorvaszt.
Szigetelését áttöri, és szorongásos neuraszténiát, hisztériát, elmezavart,
félelmetes rögeszméket okoz. S mivel útja a képzelet láthatatlan forrásától a
megvalósult Mûig vezet az idegzet vezetékrendszerén át, töltése mágikus: a lét
leghatalmasabb ereje. Az idegbetegek és elmebetegek perverziói, gátlásai és
tragikomikus excesszusai ebben lelik magyarázatukat. Minden betegség a
szimbólumbeszéd egy formája. Minden idegbaj és elmebaj a szervezet
lidércnyomásos álma, amelyben bûntudatát, mulasztásait és hiányérzeteit
reagálja le.
Közismert dolog, hogy a feljebbvalójával
szemben senki sem ideges. Az önuralom képessége mindenkiben megvan. Az a
reakció, amelyet igen helytelenül idegrohamnak neveznek, akkor szokott kitörni
rajtunk, mikor azt hisszük, szabadjára engedhetjük magunkat. Sértõdöttségünk,
feszültségeink, elégedetlenségünk dühét rendszerint nekünk kiszolgáltatott
embereken töltjük ki; családtagjainkon vagy alantasainkon. Általánossá lett s
igen méltatlan tévhiedelem nyújt mentséget erre, az ugyanis, hogy az
"idegesség" kitombolása elõnyös a szervezetre. Pedig minél többet
idegeskedik valaki, annál idegesebbé válik, mintegy szokássá lesz nála.
Kielégülést csinál belõle. Mellékmedret váj az elégedetlen teremtõenergiának, s
a megfélemlítés által gyakorolt hatalom perverziójává zülleszti.
Az önuralom bizonyos erõs képzetek gátját
jelenti az ingerek feszítõerejével szemben. Önérdekünk meggondolásai azonban
csak átmenetileg akadályozhatják a kirobbanást. Arra, hogy az ingerek
átalakuljanak, robbanás nélkül feloldódjanak, a képzeletnek másfajta
inspirációi szükségesek.
Az idegesség kitombolása a feszültségektõl való
szabadulás legreménytelenebb és legveszedelmesebb formája. Ne higgyük, hogy
bárkivel szemben büntetlenül lehetünk utálatosak. Az általunk kisugárzott
pszichikai méreg visszahat ránk. Nemcsak olyan módon, hogy a legalantasabb
helyzetben lévõ embernek is lehetõsége támadhat rá, hogy bosszút álljon
rajtunk, hanem rossz bensõ atmoszféránk felfokozódásával, amelytõl e kirobbanás
által menekülni akartunk.
A ganglionsejtek feljegyeznek minden érzelmi
megmozdulást. Amit ismételten elkövetünk, annak folytatólagos gyakorlására erõs
hajlam keletkezik. Az idegeskedõ, idegességét szabadjára engedõ ember
öntudatlanul is szabályszerû idegzetrongáló tréninget folytat.
A mindennapi élet mágiájának gyakorlásával fel
kell adnunk a nézetet, hogy van olyan ember, akinek rovására szabadon
kitombolhatjuk magunkat. Ehhez nemcsak morális ideáljaink szempontjából nincsen
jogunk, hanem erõismeretünk is nagy veszélyjelekkel tilt el tõle. A düh
radioaktív méreg, amely fertõz. Az idegroham a lélek szánalmas,
gusztustalan öklendezéseit jelenti. Olyan démoni erõket hány felszínre vele,
amelyek mérgezett töltésükkel elszabadulnak, s kibocsátójukat sújtják. A
jelentéktelen alárendelt, az önérzetében megsértett kishivatalnok, a jellemünk
és idegéletünk pongyolaságaitól, kisüléseitõl szenvedõ takarítónõ, akiket nem
értékeltünk annyira, hogy törõdtünk volna viselkedésünk hatásával, és
jelenlétükben szabadjára engedtük "idegességünket", már sok
tragédiának voltak okozói, amelyek a családi élet összeomlásával,
állásveszteséggel, börtönnel, sõt öngyilkossággal végzõdtek.
Ha erõt vesz rajtunk az
idegesség, gondoljunk arra, hogy az ember, akivel szemben állunk, életünk
titkos kémje, bíránk vagy ítéletünk feloldója. Általa vizsgázunk. Irritáló
lénye ott, azon a ponton sorsunk misztériumának fontos próbáját jelent. Minden
alkalom, mikor a dühödt idegroham feszítõ gõzeit sikerül az értelem szelepén át
megenyhítenünk és feloldanunk, nagy erõhöz jutunk: izmosodik az önuralmunk. És
minden siker alapját veti meg. Az önuralom gyakorlása csak eleinte nehéz,
késõbb szokássá válik. Fontos, hogy ösztöneinket sohase engedjük ki a kontroll
alól. Az önuralom önmagunknak adott gondolatparancs, amely erkölcsi
meggyõzõdésbõl fakad. Az ember nívóját erkölcsi gátjai mennyisége és milyensége
szabja meg. Ezek a gátak már duzzasztógátak. A lélek erõinek hatalmas emelõi.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
