Gondolkodó ember, akinek már újra életre ébredt
a képessége a megkülönböztetésre, tudja, hogy a népszerûségnek két elõfeltétele
van. Egyik az, ha a tömeg alacsonyrendû ingereit és ízlését saját hasznunkért kiszolgáljuk,
másik az, ha az egyént kiemeljük a tömegbõl, és önös érdek nélkül szolgáljuk az
õ legmagasabb érdekét.
De a népszerûséghez mindenképpen valami
végleteset, szokatlant kell produkálnunk : átlagon alulit vagy átlagon felülit.
Mert az átlagos nem tûnik fel és nem rí ki, hanem észrevétlenül beleolvad a
sablonok közé. E kétfajta népszerûségben szintén megnyilatkozik a krisztusi és
antikrisztusi elem külsõ hasonlósága és lényegbeli különbözõsége. Mert bár
mindkettõ mértékké lesz, a tömegideál a mocsárból emelkedik ki, az alvilág
feszítõ gõzei dobják felszínre, és rövid lidérclét után oda hull vissza; az
önzetlen érdeklõdés és tevékenység mértéke állandó fényû csillagként a zavaros
aktualitások fölött marad, és objektív irányba mutat. Az egyik szentesíti,
hevíti a triviálisat, a másik a távolit, a különlegeset hozza elérhetõ
közelségbe, s ezzel leleplezi az alacsonyrendût. Az idõ nagy választóvizébõl
kétségtelenül mindig
A népszerû ember fényt hordoz magával. Ha belép
valahová, a légkör derûsebbé válik, s az emberekben homályos várakozás és
remény támad. S valóban úgy is tolongják körül, mint a bogarak a fényt. Ha
tehetik, bizalmas szálakat szõnek hozzá, mohón keresik vele az együttlétet.
Miért? Mert lényébõl a legritkább mágikus formula néma ábráját sugározza: nemcsak
erõt szív, hanem mélységes emberi szolidaritást és érdeklõdést áraszt.
A szubjektív ego érvényében fuldokló
individuumot borzasztó magányképzete tartja lenyûgözve. Éppen a lenyûgözöttség
szuggesztiója akadályozza meg abban, hogy ráeszméljen: önmaga iránti
feltétlen és egyedüli érdeklõdése a boszorkánykör, amely e dermesztõ
egyedüllétbe kirekeszti. Ez a fal, amelytõl nem férhet hozzá nosztalgiái
tárgyához: szerelemhez, barátsághoz, sikerhez, népszerûséghez. Klauzúrájának
természete olyan, hogy nem képes kifelé figyelni belõle, és nem képes
bebocsátani magához egorögeszméjétõl eltérõ inspirációkat. Megnyilatkozása
tehát kapcsolat nélkül való monológ.
A nyitott szemmel figyelõ egyéniség hamarosan
élményszerûen rádöbben az emberi együttélés csak- nem minden területén, hogy
milyen ritka dolog az igazi párbeszéd az álcázott vagy nyílt monológok mellett.
Még akkor is, ha az emberek látszólag gondolatokat cserélnek, beszélgetnek
egymással. A felszíni kifejezések és gesztusok mögé hatolva egyszerre nyilvánvalóvá
lesz, hogy szánalmas tébolydai jelenet bonyolódik. Mindenki a saját fixa
ideáját szövi hangosan vagy némán. Reflexeik, amelyekkel a másik szavaira
reagálnak konvencionálisan, süket unalmat takarnak, s e takaró védelmében a
legszubjektívebb asszociációk lüktetnek. Valójában itt mindenki csak
megmutatkozni kívánna odaadó ámulattal és izzó érdeklõdéssel hallgató
személytelen lényeknek, akiknek a hallgatás egyik legfõbb szerepük. Mindenki a
legfájdalmasabb, legaktuálisabban izgalmas témáról szeretne behatóan tárgyalni,
kívánna csodálatos, reményteljes, gyógyító értesüléseket szerezni: önmagáról.
De nincs, aki figyelemmel, odaadással meghallgasson. Mert minden
fejlõdéshez, termékenyüléshez, gyümölcsözéshez éppúgy, mint a kémiai nászhoz
is: kettõ kell. A két pólus. A pozitív és negatív potencia. Az én és a te.
Valaki, aki beszél, és valaki, aki meghallgatja. Valaki, aki ad, és valaki, aki
elfogadja. E kettõben zárul a teremtõ áramkör. És e kettõben oldódik.
Cseppet sem különös dolog ezért, ha azt az embert,
aki sokat beszél, és mindig önmagáról beszél, unalmas, kellemetlen, nevetséges
fickónak tartják. Kerülik, ismerõsei úgy tesznek az utcán, mintha nem látnák,
és sietve átmennek a másik oldalra. S azt a valakit, aki megfelelõen, tehát
némi személytelen odaadással meghallgatni tud, elragadó, szellemes társalgónak
kiáltják ki. Társaságában felvillanyozódnak. Megnyilatkozásuk izgatott
érdekeltségében észre sem veszik, hogy a társalgás egyoldalú. Úgy tûnik
elõttük, nem egy másik lény, hanem egész zenekar zengi a világ legszínesebb
témáját számtalan szólamon. Hasonlíthatatlanul szórakoznak, üdülnek,
megerõsödnek. Pedig mindössze az történt, hogy kivetülõ energiájuk nem ömlött
el, hanem felfogta valaki. Felfogta, önmagán átbocsátotta és visszatükrözte.
Aktus ment végbe, s bár semmi szexuális elem nem vegyült bele, mégis
termékenyülést, oldódást hozott létre.
Az egészséges egyensúlyt az jelenti, ha
valakiben a pozitív kiárasztó és negatív befogadó energiák a szükséghez mérten
váltják egymást, a lélegzés ritmusához hasonlóan. Ez megfelel a lélek
androginitásának, amely csak így töltõdhet fel frissítõ energiákkal. Az erõk
görcsös és termékenyülés nélkül való kifelé áramlása vagy befelé zuhanása a
lélek onániáját jelenti a másik pólus részvétele nélkül, amely kimeríti, s
neuraszténiába, a képzelet különféle kórságaiba hajszolja.
A rögeszmés egomonológon és a passzívan
tehetetlen meghallgatáson túl van egy harmadik magatartás, amely a
legeredményesebb. A részvéttõl fûtött aktív és tudatos azonosulás. Ez gyógyítja
azt, aki véghezviszi, és gyógyítja azt, akire irányul. Az ilyen részvét
inspirálója az a szeretet, amely "a nagy megismerés leánya". Tehát
színültig telt a meggyõzõdéssel, hogy segítenie kell, mert a másik ügye egyenlõ
fontosságú a sajátjával. Magasabb érdekük teljesen azonos. Az ilyen részvét
tele van devócióval (Megj.: odaadó tisztelet) és örömmel, azért, hogy
szolgálhat. E szavak persze erõtlen árnyak addig, míg beléjük nem kapcsoltuk az
élmény áramát.
Idézzük fel még egyszer a képet az önmagába
zuhant személyiségrõl, akinek érzéscsápjai a nihilbe lengenek, kontaktus
nélkül. Képzeljük el, hogy e reménytelen szorongás lidércnyomásában egyszerre
gyöngéd érintés ébresztgeti. Valaki hozzáhajlik, a nevét mondja, visszanéz rá.
Kérdez és felel. Elhiszi, megérti a gyötrelmet, amelyet érez. Elismeri
jószándékát, nosztalgiáját a jóra és fénylõre. Ismeri gyöngeségét, s
megbocsátja, mentegeti, gyógyítja. Nincs többé egyedül. Barát, testvér, orvos
szegõdött hozzá. Míg ott van, világosság támad, s remény fakad fel, hogy minden
jóra fordul, mert az ijesztõ jelenségek mögött titkos, kibékítõ értelem
rejtõzik.
A legmagasabb rendû és támadhatatlan
népszerûség feltétele kétségtelenül ez a magatartás. S az ilyenfajta
népszerûség a pórusokon át sugárzik ki akkor is, ha valaki nem szól egy szót
sem. Nem erõlködik, nem kínálja és hirdeti önmagát. Az emberek hozzálépnek, és
váratlanul meggyónnak neki. Kitárják sebeiket, szégyellt nyavalyáikat, titkos
bûneiket. Teljesen kiszolgáltatják magukat démoni, szánalmas és kétségbeesett tehetetlenségükben.
Nagyon sok a beteg és
kevés az orvos. Az általunk meghatározott értelemben népszerû ember álruhás
gyógyító.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
