Az Önvaló
keresése nem más, mint az emberiség boldogság utáni hosszú kutatásának utolsó
állomása.
Ennek a
Keresésnek a legfontosabb pontja az ego szívének megnyitása az Önvaló felé.
Egy szent
küldetés okán vagyunk itt, ebben a világban. Meg kell találnunk azt, amit a teológusok
léleknek, a filozófusok pedig önvalónak neveznek. Olyasvalami ez, ami egyszerre
van karnyújtásnyira, s végtelen távol is. Életáramunknak, énünknek,
tudatosságunknak titkos forrása ez. Mivel azonban életenergiánk folyamatosan
kifelé áramlik érzékszerveinken keresztül, mivel énünket folyamatosan a
testünkkel azonosítjuk, s mivel tudatosságunk soha nem merül el önmagában, az
önvaló szükségszerűen megfoghatatlanná, elérhetetlenné válik számunkra.
Négy cél
van, amit a filozófia kitűzött az ember elé: 1. ismerje meg önmagát; 2. ismerje
meg önvalóját; 3. ismerje meg az Univerzumot; 4. ismerje meg önmaga viszonyát
az Univerzumhoz. A Keresés eme célok megvalósításának folyamata.
A
miszticizmust gyakorlók, a különböző jógairányzatok követői és a spirituális
igazságokat keresők gyakran hajlamosak a Keresést a mindennapi életüktől
különállónak tekinteni éppúgy, ahogy a bélyeggyűjtő és az amatőr kertész is úgy
tekint hobbijára, mint amit normális életéhez kellemes kiegészítésként
hozzátehet. Ez alapvető hiba. A Keresés nem valamiféle komoly hobbi vagy az
unalmas hétköznapokból kiszakító kellemes foglalatosság. Hiszen maga az életünk
a Keresés. Akik ezt nem értik meg, azok különccé, én központúvá válnak,
felsőbbrendűnek érzik magukat, szektariánusok lesznek, téríteni kezdik a
másként gondolkodókat és a még fel nem készülteket, és megpróbálják másokra
ráerőltetni, ami nem való nekik. Akik elválasztják a Keresést mindennapi
létezésüktől, azok elzárják magukat a további gyarapodás legfontosabb
tényezőjétől. Álmodozókká válnak, és elvesztik a valóságérzéküket. Ugyanakkor,
amikor ezeknek a hibáknak bármelyikét megemlítjük egy Keresőnek, igen ritkán
ismeri fel, hogy ez rá személyesen is vonatkozik. Sokkal inkább azt gondolja,
hogy ezekbe a hibákba mások esnek bele. Ennek pedig az az oka, hogy sokkal
fejlettebbnek tekinti magát, mint amilyen valójában.
Meg kell
tisztítanod személyiségedet, rendszeresen meditálnod kell, és ihletett
könyveket olvasni.
Először
lehet, hogy valamilyen fizikai vagy lelki szenvedés vezet ehhez a Kereséshez, de
fokozatosan rájövünk, hogy ez a negatív hozzáállás nem elég, s valami sokkal
pozitívabbra van szükség: célunkká az válik, hogy felismerjük az emberi létezés
titokzatos célját.
Lehet,
hogy az élet valódi értékét csak akkor ismeri fel az ember, ha már
megtapasztalt mindent, ami megtapasztalható. Ez a leghosszabb és
legfájdalmasabb út. Lehetséges az is, hogy a lelki tanítók tanításait hallgatva
és azokat megfontolva jut el ugyanide. Ez a leggyorsabb és legkönnyebb út. Az
első út csábítása azonban olyan nagy, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen út,
amit az emberiség követ. Még azok is, akik látszólag a második utat követik,
legtöbbször korábbi életeikben az előbbi úton jártak, s csak azért hagytak fel
vele, mert a fájdalom már túl sok volt ahhoz, hogy elviseljék.
Az ember
legfontosabb feladata, hogy felismerje életének valódi értelmét. Minden más
foglalatosság csak másodlagos lehet ehhez képest.
Bárki,
aki hajlandó őszinte erőfeszítésre, saját intelligenciáját használva - s ha úgy
kívánja - azon írások segítségével, melyeket olyanok alkottak, akiknek több
szabadidejük és kapacitásuk volt erre, megértheti ezeket az absztrakt
tanításokat. Az írások tanulmányozása, rendszeres olvasása segíteni fog neki
abban, hogy gondolkodását az igaz elvek mentén tartsa. Az oldalakból ihletet
merít, a mondatokból megnyugvást, a gondolatokból békét. Némelyeknek az
írásokban foglaltak megindítják szellemi energiáit, s arra az elhatározásra
jutnak, hogy valami érdemeset kezdenek életükkel. S ami az elméjükbe íródik, az
előbb-utóbb tetteikben is megnyilvánul.
Az
ideges, mentálisan túlfeszített és művészi temperamentumokkal bíró emberek,
akik legnagyobb számban járják eme lelki ösvényeket, a leginkább hajlamosak
tévutakra keveredni. Megigézi őket a tanulás és kísérletezés csodálatos világa,
amely megnyílik előttük. Hajlamosak elfelejteni, hogy ezeket a tanításokat élni
kell, nem beszélni róluk. A kemény munka okozta nehézségek hozzák elő a lélek
valódi erejét. Az ellenállás megnehezíti, hogy elérjük az eredményeket, ám
tartósabbá is teszi azokat.
Nem
térden állva vagy földön csúszva közeledünk Istenhez, hanem szívünk mélyén. Nem
érzelmeinken keresztül érezzük, s nem is gondolatainkon keresztül közelítjük
meg Istent. Nem! Az isteni jelenlétet abban a mélységes földöntúli csendben
érezzük, ahová sem az érzelmi moraj, sem az intellektuális tevékenység nem léphet
be.
Legfőbb
ellenséged a határozatlanság. Senkinek sem szabad csak azért visszatántorodnia
ezeknek a tanításoknak a tanulmányozásától, mert úgy érzi, hogy a belső
gyengeség vagy a külső körülmények megakadályozzák az alkalmazásától. Nem csak
hiba lenne, de nagy veszteség is számára.
„Egy kis
tudás is nagy veszélyektől ment meg".
A
filozófiának csupán pár éves tanulmányozása is egyértelműen a tanuló hasznára
válik élete folyamán. Mindenféle módon segíteni fogja öntudatlanul is ebben az
életben, és egészen egyértelműen segítségére lesz halála után következő létformájában.
A
magasabb igazságot helyesen csak azoknak lehet átadni, akik felkészültek rá,
akiknek elméje eléggé érett, hogy zavarodottság nélkül befogadja, és akiknek
ítélőképessége eléggé fejlett, hogy meglássa értékét.
Egy
bizonyos etikai érettségre van szükség, hogy az ember egyáltalán hajlandó
legyen ezt a tanítást meghallgatni, és bizonyos intellektuális érettségre, hogy
meg tudja érteni. Szükséges még az akaraterő a mélyebb elemzéshez, a képesség,
hogy személytelen nézőpontot vegyen fel, az erő, hogy lemondjon a dolgok
megszokott nézőpontjáról és a vágy, hogy kérlelhetetlenül és a végső
következtetésig utazzon az igazság útján. Nem szabad, hogy a Keresés kútját
tudatosan vagy tudatlanul önző motívumok szennyezzék be. Nem mondhatjuk azt,
hogy ezeknek az előfeltételeknek tökéletesen és teljességükben jelen kell
lenniük -hiszen ez csak a végeredménye és nem a kezdete lesz a Keresésnek -, de
kellő mennyiségben rendelkezésre kell állniuk, hogy hozzájárulhassanak a belső
élet kiteljesedéséhez.
Ha el
akarja érni az út magasabb fokozatait, fel kell adnia az ego gondolatait és
vágyait, s túl kell jutnia a különböző személyek és tárgyak által kiváltott
érzelmi reakciókon. Minden alkalommal, amikor meditációban elcsendesíti
nyughatatlan gondolatait, feladja az egót; minden alkalommal, amikor egy
kritikus döntésnél félredobja vágyait, feladja az egót; minden alkalommal,
amikor a testet, a szenvedélyeket, a tevékenységeit fegyelmezi, föladja az
egót. A Keresés a legtöbbet követeli tőle, mielőtt ő maga is a legtöbbet kapná.
Rákényszeríti a megalázkodásra, és - ami még rosszabb - a teljes önfeláldozást
követeli végül tőle. Mindenkinek keresztül kell jutnia ezeken a fázisokon -
nincs kibúvó, nincs menekvés.
A Keresés
nem a gyöngéknek való.
Az
embernek csak egy Kötelessége van: hogy felismerje a benne rejlő istenit.
Igaz,
hogy a Felsőbbrendű Én vezetheti és taníthatja is a tanulót, és az is igaz,
hogy végső soron az egyetlen vezető és tanító a felsőbbrendű én. Ám ugyancsak
igaz, hogy tévútra keveredhet a tanuló, ha túl korán véli úgy, hogy semmilyen
külső segítségre nincs szüksége. Valójában a Felsőbbrendű Én egy emberi
segítőhöz fogja vezetni, amikor készen áll erre. A függetlenség és az
önmagunkra támaszkodás fontos tulajdonságok, de nem szabad túlzásba vinni, mert
akkor tévedésekhez vezetnek. Szerencsés az a tanuló, aki önmagát irányítva és
inspirálva nem lép tévutakra, és nem pocsékol el éveket.
Az
igazság az, hogy szinte minden tanítványnak szüksége van egy tapasztalt
tanítóra és könyvekre, ha aktívan keresi a Felsőbbrendű Ént. Ha pedig csak most
kezdi a Keresést, akkor is legalább könyvekre szüksége van.
Soha nem
fogod jobban megérteni a Világot, mint önmagadat. A lámpást, amely megvilágítja
számodra a Világot, saját magadban kell meggyújtanod.
Utunkat
átgondolatlan és éretlen vallásos hozzáállással kezdjük, majd továbbhaladunk a
meditációs kísérletekhez és a miszticizmus személyes megtapasztalásához vagy a
metafizika racionális absztrakcióihoz, és végül elérkezünk a mindent magába
foglaló és mindent meghaladó filozofikus élethez.
Csak
akkor fogjuk tudni, hogy az élet teljessége és értelme mit jelent, amikor
eljutunk arra a felismerésre, hogy a Lélek valójában a saját legbelsőbb énünk.
(Forrás: napimado)