Egy
alapos tudósról, aki a lélekvándorlás kutatásának szentelte életét.
Ian Stevenson pszichiáter évtizedeken
keresztül foglalkozott a lélek halál utáni létezésének témájával, túllépve a
halálközeli élményeken. Stevenson tavaly halt meg, illetve ha stílusosak
akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy „lecserélte a testét”. A virginiai
egyetem pszichiátriai tanszékének vezetője elismert szakember volt, több száz
szakmai cikket publikált, tehát a tudományos hitelességéhez, igényességéhez nem
fér kétség.
Ian Stevenson
Karrierjét a pszichoszomatikus
betegségek eredetének kutatásával kezdte: annak vizsgálatával, hogy az elmebeli
gondolatok hogyan hatnak az egészségre. Ennek kapcsán bukkant rá gyermekek
olyan beszámolóira, amelyek az előző életeik emlékeiről szóltak. Ugyanis vannak
kisgyerekek, akik, amikor beszélni kezdenek, kijelentéseket tesznek egy korábbi
életükre vonatkozóan, sokszor igen részletes képet festve róla. Persze, a
szülők többnyire nem veszik komolyan, vagy figyelmen kívül hagyják ezeket a
megnyilatkozásokat. Azonban előfordul, hogy a gyerek olyan részletességgel és
olyan képszerűen beszél egy előző személyiségéről, hogy a szülő hitelt ad neki.
A gyerekek városokat neveznek meg,
ahol éltek, nevüket, családtagjaikat, életük fő eseményeit és a haláluk módját
mondják el, ellenőrizhető részletességgel. Stevenson az életéből negyven évet
arra szánt, hogy ilyen reinkarnációs emlékek után nyomozott. Nem véletlen a
nyomozás szót, hiszen ahogy egy detektív nyomoz a tettes után, vagy a bíró
próbálja kideríteni az igazságot egy tárgyalás során, olyan módszeresen
ellenőrizte e beszámolók állításait, majd a kutatásai eredményét publikálta is.
Több mint ezer esetet vizsgált meg a
világ minden tájáról, és több könyve is megjelent a témában. Nagyon
óvatosan fogalmazott minden művében, a tudományos objektivitás és mértéktartás
elvei alapján. Ezek a könyvek nem az ezoterikus piacon jelentek meg, hanem
tudományos igényű szakmai munkák, emiatt meglehetősen fajsúlyos olvasmányok.
Rendkívül részletgazdagon írja le az eseteket, hogy biztosítsa a tudományos
hitelességet, mivel a téma igen vitatott ezen a tudományos szakterületen belül,
és különösen az volt negyven évvel ezelőtt.
Magyar nyelven Stevenson egyik könyve
sem jelent meg, viszont kiadták Tom Shroder róla szóló könyvét, Visszatérő
lelkek címmel. Shroder újságíróként csatlakozott Stevensonhoz, hogy
leleplezze őt, lerántsa a leplet a „nagy csalásról”. Ám végül mégis elismerte
Stevenson eredményeit, mivel lehetetlennek tartott ekkora mértékű és számú
hamis beszámolót, amelyeknek ráadásul ő maga is tanúja volt. Ajánlom még a Van-e természetfölötti? című könyvet,
amelyben egy tanulmány olvasható Ian Stevenson munkásságáról.
Stevenson tehát arra az eredményre
jutott, hogy majdnem minden esetben tagadhatatlan összefüggés mutatkozik a
gyermek emlékei és egy előző, már elhunyt személyiség élete között, akivel a
gyerek azonosította magát. Felvetődhet a kétely azonban, hogy ezek hibás vagy
manipulált adatok lehetnek, esetleg Stevenson egyszerűen tévedett, tévesen
következtetett. Elvileg az is lehet, hogy az érintett családok hittek a
reinkarnációban, beszéltek erről a gyereknek, aki aztán csak elismételte a
hallottakat. Kiderült azonban, hogy Stevenson esetei egyaránt származnak a
reinkarnációban hívő családoktól, mint a reinkarnációban nem hívőktől.
Gondolhatunk gyanakodva arra is, hogy
ezek a szülők azt szerették volna, hogy a gyerekük „másnak”, „különlegesnek”
tűnjön, ezért befolyásolták őt. Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy a
gyerekek nem híres, különleges embereket neveztek meg előző személyiségükként,
hanem teljesen hétköznapi, közönséges, nem egyszer a világ egy távoli sarkában
vagy a harmadik világban élt egyént. Elvethetjük tehát a vágyteljes képzelődés,
a wishful thinking gondolatát is, mivel a gyerekek az esetek többségében
nemcsak hogy esendő, közönséges hétköznapi életet élő emberként, de
megszégyenítő jelenségek részeseiként is azonosították magukat.
Kiesik a tudatos csalás lehetősége
is, hiszen Stevenson nem egyedül kutatta ezt a témát, hanem egy egész iskola
alakult az ő munkássága nyomán. Tehát lehetetlen, hogy Stevenson az összes eset
résztvevőivel előre megbeszélte volna, kinek mit mondjanak, ez abszurd
feltételezés.
De nem vezethették-e félre? A legtöbb
esetben Stevenson kereste fel azokat a családokat, akikről hallotta, hogy a
gyermeküknek reinkarnációs élménye van, s nem a szülők fordultak hozzá azért,
hogy valamiféle dicsőségre tegyenek szert a gyerekük révén.
Stevenson azzal sem vádolható, hogy
bármilyen filozófiát akart volna eladni. A könyvei tanúsítják, hogy semmiféle
vallás, világnézet, filozófiai irányzat mellett nem érvel, ő egy kutató, akit
egyedül az igazság érdekel.
Könyvei alapján tudhatjuk azt is, mi
volt Stevenson módszere, hogyan dolgozott, mi adja a munkája hitelét. Egyrészt
elkereste azokat a családokat, amelyekben ilyen esetek merültek fel, és az
alapvető módszere az interjúkészítés volt. Ez nem egy bulvárlap számára készülő
interjút jelent, hanem tudományos mélységű interjút, amelynek Stevenson a
szaktekintélye volt, pályája kezdetén tankönyvet írt a diagnosztikai interjú
készítésének módszereiről.
Előbb a gyerekekkel, majd pedig a
szülőkkel és a környezetükben élő szemtanúkkal is részletes, írásban rögzített
interjúkat készített, amelyekben minden részlet szerepelt, amit a gyerek az
előző életéről mondott. Ezután összevetette ezeket a részleteket, s próbált
belőlük egy előző életet megrajzolni. Ha a gyereken voltak különleges testi
jegyek vagy elváltozások – ezeknek külön jelentősége van –, akkor azokat
lefotózta. Majd a gyerek által elmondott adatok alapján (mikor élt, melyik
országban, melyik városban, hogy hívták), Stevenson felkutatta az előző
személyiség családját, és interjúkat készített a helyszínen. Kikérdezte őket
arról a személyről, akinek a gyerek tartotta magát előzőleg, és mindenkit
meginterjúvolt, akit az a személy ismert. Majd egybevetette az információkat, a
beszámolók pedig hihetetlen nagy számban precíz egyezést mutattak.
Stevenson mindig váratlanul, előzetes
értesítés nélkül kereste fel az előző életbeli koronatanúkat, a legfontosabb
beszámolókat tevő tanúkhoz pedig többször is visszatért, hogy megerősítse az
információit, vagy esetleg újabb részleteket tárjon föl. Összehasonlította az
eseményekre, viselkedésre, testi jegyekre vonatkozó adatokat, sőt, ha erre
lehetősége volt, még halotti bizonyítványt is szerzett. Ez azért volt fontos,
mert ha a gyerek tett a halálára vonatkozó kijelentést, akkor ezt hivalatosan
lehetett ellenőrizni.
Többször előfordult az is, hogy
Stevenson elvitte a gyereket oda, ahol előző életében élt. Elképesztő, sok
szemtanú által megerősített leírások olvashatók ilyen esetekről. Például az
egyik gyerek leszállt a vonatról abban a városban, ahol a jelenlegi életében
soha nem járt, egyenesen odatalált ahhoz a házhoz, ahol előző életében élt,
nevén szólította az embereket, és olyan részleteket mesélt el nekik a múltból,
hogy azok pironkodva az arcuk elé kapták a kezüket.
Az egyik eset főszereplője egy Sukla
nevű lány, aki azt mesélte, hogy előző életében volt egy Minu nevű lánya.
Emlegette a volt férjét is név szerint, és azt mondta, hogy Minun kívül van még
két fia is. Megnevezte azt a várost is, ahol előzőleg élt, amit Batparának
hívtak. Miután elegendő információ gyűlt össze, Stevenson magával vitte Suklát,
s amikor megtalálták azt a családot, ahol ilyen nevű személyek éltek, bevezette
abba a családba. Kiderült, hogy valóban élt Batparában egy asszony, akinek a
lányát Minunak hívták, s aki néhány évvel azelőtt meghalt. Ezután Sukla egy
harmincfős csoportból, amelyben idegenek is voltak, kiválasztotta előző
életbeli férjét, anyósát, sógorát és volt lányát, Minut is. Ő kiszűrte, hogy ki
az idegen, megmondta, hogy kik a családtagjai, és melyikkel milyen rokoni
viszonyban állt.
Ez volt az első felvonása Stevenson
tudományos tevékenységének. Ezután egy másik témakört kezdett részletesebben
kutatni, amit a Reinkarnáció és biológia című könyvében
publikált. Ez egy kétkötetes könyv, amely mondhatni mániákus kutatói hajlamra
vall. Alcíme: adalékok a születési jegyek és rendellenességek etiológiájához
(az etiológia a betegségeknek az eredetét kutató tudomány). Az 1977-es első
kiadása 2268 oldal terjedelmű, és 225 esetet ismertet, aztán megjelent egy
rövidebb összefoglalás, amelyben 112 eset szerepel: Ahol a reinkarnáció és a biológia találkoznak.
Ebben a műben nem tett mást
Stevenson, mint születési jegyeket elemzett. Olyan testi jegyeket vizsgált az
embereken, amelyek a születésüktől fogva megvoltak. Nem egyszerű anyajegyekről
van szó, hanem varasodásokról, különleges testi elváltozásokról, amelyeknek nem
lehet tudni orvosilag az indokát. Az ilyen különleges, születéstől adott testi
jegyeknek körülbelül a hetven százalékáról az orvostudomány nem tudja, hogyan
keletkeztek. Például, valakinek miért ritka, vagy hiányzik a haja némely
területeken.
Stevenson külön elemezte a születési
rendellenességeket és más, súlyosabb elváltozásokat. E különleges ismertető
jegyek kapcsolatát kereste a gyerekek előző életről tett kijelentéseivel.
Alaposan dokumentálta ezeket az eseteket, táblázatokkal, anatómiai ábrákkal,
halotti bizonyítványokkal, röntgenfelvételekkel, fotókkal. Nagyon sok esetben
az derült ki, hogy ezek a jegyek az előző életbeli eseményeknek a lenyomatai.
Ez meghökkentőnek tűnhet, úgy vélhetjük, hogy ha a lélek átköltözik egy másik
testbe, azzal valami teljesen új dolog kezdődik. Ám úgy látszik, hogy a testet
ért bizonyos hatások valamilyen módon átkerülhetnek a következő életbe is.
Például egy férfi mellkasán látható volt egy kis jegy. Ez az ember
gyerekkorában azt mesélte, hogy őt előző életében lelőtték, és megnevezte a
helyet, az időt és a személyt, aki lelőtte. Stevenson elment az említett távoli
helyszínre, megkereste a halotti jegyzőkönyvet, amelyben a boncoló orvosok
lerajzolták, hogy milyen sérülést szerzett ez a valaha élt ember – a rajz pedig
ugyanúgy nézett ki, mint a férfi mellkasán látható jegy. Stevenson könyvében
225 hasonló eset olvasható, amelyekkel kapcsolatban Stevenson mindig alaposan
utánajárt, hogy a félrevezetés lehetősége gyakorlatilag kizárható legyen.
Stevenson mindebből a reinkarnációra
következtet, arra, hogy a lélek a testtől függetlenül létezik. Az ember
szerinte nem csak egy biokémiai gép. Az elme pedig megközelítése szerint nem az
agy szöveteinek a produktuma, hanem egy azzal párhuzamos létező. A
reinkarnálódó személyiség az agytól és a testtől függetlenül egy mentális
térben létezik. Egy nem anyagi közvetítő közeg (egy belső, finomfizikai test)
juttatja át a személyiség testi jegyeinek és emlékeinek lenyomatát egyik
életből a másikba. Az egyik életből a másikba „átöröklött” testi elváltozások
magyarázata az lehet, hogy amikor a külső test megsérül, az lenyomatot hagyhat
a finomtesten. A finomtest átkerül az új életbe, rákerül egy testi ruha, az a
nyom azonban „átüt” rajta. Mint amikor egy horpadt autót lefestünk: hiába
festjük újra, az új festékrétegen keresztül is látszani fog rajta a korábbi
horpadás.
Mindez azt jelenti, hogy a
lélekvándorlás nem csak valamiféle önvigasztaló filozófia. Nemcsak igazságosnak
és vonzónak tűnik, hanem empirikus adatok alapján is jól valószínűsíthető.
Stevenson esetei tehát megerősíthetik, hogy a reinkarnáció gondolata nem
képzelődés vagy önbecsapás, hanem tapasztalatilag ellenőrizhető és
valószínűsíthető. Így az ebben való hit nem abszurd, hanem teljes összhangban
áll a témára vonatkozó kutatások eredményeivel.
(Forrás: http://kutatokozpont.hu)
A következő videóban a Georgia Állami Egyetem filozófiaprofesszora,
Dr.
Robert Almeder beszél
Dr. Ian Stevenson munkásságáról
