Istent soha nem
tudtam elképzelni, valószínűleg, mert nem emberi és földi, hanem isteni.
Az ember, mikor
elképzeli és képen vagy szobor alakjában kifejezi az Istent, mindig valamilyen
szakállas ősapát képzel el és fejez ki, egyfajta törzsfőnököt, sok hajjal,
peplumban, gyapjas szakállal, mint egy rabbit vagy francia tanfelügyelőt. Így
ábrázolták a görögök és rómaiak Zeuszt és Jupitert, így a kereszténység az
Atyát. Ez az ábrázolás mindig megzavart, szégyenérzettel töltött el. Az ilyen
emberszabású Istent, akinek ondolált szakálla van, s orra is van, melyet
időnként nyilván kifúj, nem érezhettem igazi Istennek. Az Atya, Fiú és
Szentlélek ábrázolásai közül csak a Szentlélek elképzelése tetszett Istenhez
méltónak. Isten alkotta és igazgatja a világot, s ezért bizonyos, hogy a világ
hasonlít Reá is - de Isten nem lehet emberi, mert máskülönben borbélyhoz is
kellene járnia. Ez az együgyűség mindig felbosszantott. Az én Istenemnek nincs
szakálla, sem pepluma. Minden dolgok mögött van, mint Erő és Értelem. Isten
számomra a Szándék, mely áthatja a világot. Ez a Szándék tudatos. Ezért tudok
beszélni vele, hamis elképzelések nélkül, ahogyan a parányi értelem beszél a
végső, a nagybetűs Értelemmel.
(Márai Sándor: Füves
könyv részlet)
