A klinikai halál beállta után még percekig megmaradhat a tudat – állítja egy nemrégiben megjelent tanulmány, amely tudományos alapossággal igyekezett utánajárni a köznyelvben „halálközeli élménynek” nevezett jelenségnek. Bár ezeket az élményeket sokan szkepticizmussal kezelik, Dr. Sam Parnia, a New York-i Állami Egyetem munkatársa és csapata gondosan előkészített kísérletek során igyekezett meggyőződni valóságukról. A tudományos igényű cikk a Resuscitation (Újraélesztés) című orvosi szaklapban jelent meg.
Az eddigi legszélesebb körű vizsgálat során, amely a halál körüli és testen kívüli élményeket igyekezett tudományos alapokon vizsgálni, megállapították, hogy az agytevékenység leállása után még percekig működhet a tudat. A halál beállta körüli élmények ellentmondásos témának számítanak – lelkes hívők és szkeptikusok örök vitája zajlik. Sam Parnia és csapata a Southamptoni Egyetemen négy évet szánt a vizsgálatra, amelynek során kétezer-hatvan, szívinfarktust elszenvedett embert figyeltek meg összesen tizenöt kórházban az Egyesült Királyságban, Amerikában és Ausztriában.
Az infarktust túlélő személyek negyven százaléka emlékezett vissza valamiféle „tudatosságra” – látott vagy hallott élményekre – abban a szakaszban, amikor a szívük leállt, és a klinikai halál állapotában voltak. Egyikük egyenesen arról számolt be, hogy elhagyta a saját testét, és a szoba sarkából figyelte az újraélesztést. Annak ellenére, hogy a klinikai halál állapotában volt, tehát nem láthatott és nem hallhatott semmit, az ötvenhét éves southamptoni szociális munkás pontosan leírta mindazt, amit a nővérek tettek, és az őt körülvevő gépek hangjait is hallotta „öntudatlan” állapotában.
„Tudjuk, hogy az agy nem működik tovább, amikor a szív leáll” – magyarázza Sam Parnia, a kutatás vezetője, aki korábban a Southamptoni Egyetem munkatársa volt, jelenleg a New York-i Állami Egyetem kutatója. „Ebben az esetben a tudat a jelek szerint három percig is fennmaradt a szív leállása után, annak ellenére, hogy az agyműködés tipikusan 20-30 másodperccel a szívleállás után áll le… A beteg visszaemlékezett mindenre, ami a helyiségben történt, arra is, hogy két csipogó hangot hallott, egy olyan gép hangját, amelyről tudjuk, hogy három percenként jelez. Ennek alapján bemérhettük, hogy meddig tartott az élménye.” Parnia szerint a férfi beszámolóját az esetével kapcsolatos kórházi feljegyzések minden részletében alátámasztják.
Az adatgyűjtés 2060 infarktust elszenvedett személyre terjedt ki, akik közül 330-an maradtak életben. Közülük 140 személy vett részt a vizsgálatban. A többiek – gyenge egészségi vagy mentális állapotuk miatt, illetve egyéb okokból – kívül maradtak a vizsgálat körén. A 140 személy közül 46 százalék állította, hogy voltak megtapasztalásai az újraélesztés során. 9 százalék számolt be olyan élményekről, amelyeket hagyományosan halál közelieknek neveznek, 2 százalék élményei pedig azt bizonyították, hogy teljes mértékben megőrizték tudatukat, és konkrétan „látott” és „hallott” eseményekre – vagy testen kívüli élményekre – emlékeztek.
Bár sokan nem tudtak konkrét részletekkel szolgálni, jellegzetes, ismétlődő motívumok előfordultak. A meghallgatottak 20 százaléka például szokatlan békességet érzett, egyharmaduk pedig úgy érzékelte, hogy az idő lelassult vagy éppen felgyorsult. Egyesek erős fényről számoltak be, napsütésről, aranyló fényekről, családtagjaik megjelenéséről. A szokásos, sokakat szkepticizmusra hajlamosító, „odaát minden szép volt és barátságos” jellegű élmények mellett azonban a beszámolókban megjelentek a félelem, a rettegés motívumai is. Egy túlélő például így számolt be: „Rettegtem. Azt mondták, meg fogok halni, és ennek az lesz a leggyorsabb módja, ha kimondom az utolsó rövid szót, ami az eszembe jut.” Egy másik páciens pedig arra emlékezett, hogy „mély vízben vonszoltak egy gyűrűvel, pedig utálok úszni – rettenetes volt.” Megint mások üldöztetésre és erőszakra emlékeztek. „Át kellett mennem egy szertartáson, ami abból állt, hogy megégetnek. Négy ember volt velem, és aki hazudott, az meghalt… láttam, ahogy embereket koporsókban eltemetnek.”
A halálközeli vizuális élmények hitelességének biztosítására a kutatócsoport gondosan előkészített környezetet létesített. Minden, a vizsgálatban részt vevő intézményben 50-100 polcot helyeztek el az újraélesztéshez használt helyiségekben, specifikusan olyan osztályokon, ahol a legtöbb újraélesztés előfordulhat (sürgősségi és intenzív osztályok). Minden egyes polcon elhelyeztek valami olyan dolgot vagy képet, amit kizárólag felülnézetből lehetett látni (többek között nemzeti és vallási szimbólumokat, emberek, állatok képeit, újságokat). Korábbi leírásokban ugyanis gyakran szerepelt, hogy az illető elhagyta a testét, és felülről, a mennyezet felől szemlélte, mi történik vele újraélesztés közben. Összesen mintegy ezer polcot szereltek fel a kórházakban, ám a várakozások ellenére az újraélesztéseknek mindössze 22 százalékára került sor az így előkészített osztályokon.
Dr. Parnia véleménye szerint sokkal többeknek lehetnek hasonló élményei a halállal való találkozáskor, az újraélesztésükkor használt gyógyszerek és a nyugtatók azonban akadályozhatják a visszaemlékezést. „Becslések szerint több millió ember rendelkezhet a halállal kapcsolatos élénk élményekkel, de a tudományos bizonyítékok a legfinomabban szólva is kétségesek. Sokan hallucinációnak vagy illúziónak tartják ezeket, az általunk vizsgált leírások azonban nagyrészt egybeesnek a tényleges történésekkel.” Parnia szerint az sem világos, hogy a felidézett megtapasztalások a páciens élményeinek teljességét írják le, vagy csak a „jéghegy csúcsának” tekinthetőek, és egy sokkal mélyebb megtapasztalás csekély részletei.
A témában elérhető számos szóbeli beszámoló és több közelmúltbeli vizsgálat ellenére a Resuscitation című orvosi szaklapban ismertetett vizsgálat az első széles körű kutatás, amely megkísérli feltérképezni a klinikai halál állapotában tapasztalt vizuális élmények gyakoriságát, és összevetni azokat az újraélesztésük során valóságosan megtörtént eseményekkel. „Bár a vizuális élményeket egyértelműen felidéző beszámolók kis száma (2 százalék) korlátozta lehetőségeinket abban, hogy az előre elkészített képek segítségével objektíven vizsgáljuk a klinikai halál állapotában bekövetkező vizuális élményeket, az igazolt eset (egy ötvenhét éves southamptoni férfi esete)egyértelműen alátámasztja, hogy a szívleállás utáni 20-30 másodpercen túl is lehetséges a tudat fennmaradása” – állítja Sam Parnia, aki szerint mindenképpen további, tudományos alaposságú vizsgálatokra van szükség a témában.
21 gramm
Az eddigi legszélesebb körű vizsgálat során, amely a halál körüli és testen kívüli élményeket igyekezett tudományos alapokon vizsgálni, megállapították, hogy az agytevékenység leállása után még percekig működhet a tudat. A halál beállta körüli élmények ellentmondásos témának számítanak – lelkes hívők és szkeptikusok örök vitája zajlik. Sam Parnia és csapata a Southamptoni Egyetemen négy évet szánt a vizsgálatra, amelynek során kétezer-hatvan, szívinfarktust elszenvedett embert figyeltek meg összesen tizenöt kórházban az Egyesült Királyságban, Amerikában és Ausztriában.
Az infarktust túlélő személyek negyven százaléka emlékezett vissza valamiféle „tudatosságra” – látott vagy hallott élményekre – abban a szakaszban, amikor a szívük leállt, és a klinikai halál állapotában voltak. Egyikük egyenesen arról számolt be, hogy elhagyta a saját testét, és a szoba sarkából figyelte az újraélesztést. Annak ellenére, hogy a klinikai halál állapotában volt, tehát nem láthatott és nem hallhatott semmit, az ötvenhét éves southamptoni szociális munkás pontosan leírta mindazt, amit a nővérek tettek, és az őt körülvevő gépek hangjait is hallotta „öntudatlan” állapotában.
„Tudjuk, hogy az agy nem működik tovább, amikor a szív leáll” – magyarázza Sam Parnia, a kutatás vezetője, aki korábban a Southamptoni Egyetem munkatársa volt, jelenleg a New York-i Állami Egyetem kutatója. „Ebben az esetben a tudat a jelek szerint három percig is fennmaradt a szív leállása után, annak ellenére, hogy az agyműködés tipikusan 20-30 másodperccel a szívleállás után áll le… A beteg visszaemlékezett mindenre, ami a helyiségben történt, arra is, hogy két csipogó hangot hallott, egy olyan gép hangját, amelyről tudjuk, hogy három percenként jelez. Ennek alapján bemérhettük, hogy meddig tartott az élménye.” Parnia szerint a férfi beszámolóját az esetével kapcsolatos kórházi feljegyzések minden részletében alátámasztják.
Az adatgyűjtés 2060 infarktust elszenvedett személyre terjedt ki, akik közül 330-an maradtak életben. Közülük 140 személy vett részt a vizsgálatban. A többiek – gyenge egészségi vagy mentális állapotuk miatt, illetve egyéb okokból – kívül maradtak a vizsgálat körén. A 140 személy közül 46 százalék állította, hogy voltak megtapasztalásai az újraélesztés során. 9 százalék számolt be olyan élményekről, amelyeket hagyományosan halál közelieknek neveznek, 2 százalék élményei pedig azt bizonyították, hogy teljes mértékben megőrizték tudatukat, és konkrétan „látott” és „hallott” eseményekre – vagy testen kívüli élményekre – emlékeztek.
Bár sokan nem tudtak konkrét részletekkel szolgálni, jellegzetes, ismétlődő motívumok előfordultak. A meghallgatottak 20 százaléka például szokatlan békességet érzett, egyharmaduk pedig úgy érzékelte, hogy az idő lelassult vagy éppen felgyorsult. Egyesek erős fényről számoltak be, napsütésről, aranyló fényekről, családtagjaik megjelenéséről. A szokásos, sokakat szkepticizmusra hajlamosító, „odaát minden szép volt és barátságos” jellegű élmények mellett azonban a beszámolókban megjelentek a félelem, a rettegés motívumai is. Egy túlélő például így számolt be: „Rettegtem. Azt mondták, meg fogok halni, és ennek az lesz a leggyorsabb módja, ha kimondom az utolsó rövid szót, ami az eszembe jut.” Egy másik páciens pedig arra emlékezett, hogy „mély vízben vonszoltak egy gyűrűvel, pedig utálok úszni – rettenetes volt.” Megint mások üldöztetésre és erőszakra emlékeztek. „Át kellett mennem egy szertartáson, ami abból állt, hogy megégetnek. Négy ember volt velem, és aki hazudott, az meghalt… láttam, ahogy embereket koporsókban eltemetnek.”
A halálközeli vizuális élmények hitelességének biztosítására a kutatócsoport gondosan előkészített környezetet létesített. Minden, a vizsgálatban részt vevő intézményben 50-100 polcot helyeztek el az újraélesztéshez használt helyiségekben, specifikusan olyan osztályokon, ahol a legtöbb újraélesztés előfordulhat (sürgősségi és intenzív osztályok). Minden egyes polcon elhelyeztek valami olyan dolgot vagy képet, amit kizárólag felülnézetből lehetett látni (többek között nemzeti és vallási szimbólumokat, emberek, állatok képeit, újságokat). Korábbi leírásokban ugyanis gyakran szerepelt, hogy az illető elhagyta a testét, és felülről, a mennyezet felől szemlélte, mi történik vele újraélesztés közben. Összesen mintegy ezer polcot szereltek fel a kórházakban, ám a várakozások ellenére az újraélesztéseknek mindössze 22 százalékára került sor az így előkészített osztályokon.
Dr. Parnia véleménye szerint sokkal többeknek lehetnek hasonló élményei a halállal való találkozáskor, az újraélesztésükkor használt gyógyszerek és a nyugtatók azonban akadályozhatják a visszaemlékezést. „Becslések szerint több millió ember rendelkezhet a halállal kapcsolatos élénk élményekkel, de a tudományos bizonyítékok a legfinomabban szólva is kétségesek. Sokan hallucinációnak vagy illúziónak tartják ezeket, az általunk vizsgált leírások azonban nagyrészt egybeesnek a tényleges történésekkel.” Parnia szerint az sem világos, hogy a felidézett megtapasztalások a páciens élményeinek teljességét írják le, vagy csak a „jéghegy csúcsának” tekinthetőek, és egy sokkal mélyebb megtapasztalás csekély részletei.
A témában elérhető számos szóbeli beszámoló és több közelmúltbeli vizsgálat ellenére a Resuscitation című orvosi szaklapban ismertetett vizsgálat az első széles körű kutatás, amely megkísérli feltérképezni a klinikai halál állapotában tapasztalt vizuális élmények gyakoriságát, és összevetni azokat az újraélesztésük során valóságosan megtörtént eseményekkel. „Bár a vizuális élményeket egyértelműen felidéző beszámolók kis száma (2 százalék) korlátozta lehetőségeinket abban, hogy az előre elkészített képek segítségével objektíven vizsgáljuk a klinikai halál állapotában bekövetkező vizuális élményeket, az igazolt eset (egy ötvenhét éves southamptoni férfi esete)egyértelműen alátámasztja, hogy a szívleállás utáni 20-30 másodpercen túl is lehetséges a tudat fennmaradása” – állítja Sam Parnia, aki szerint mindenképpen további, tudományos alaposságú vizsgálatokra van szükség a témában.
21 gramm
1901. április 10-én szokatlan kísérletet hajtottak végre a Massachusetts állambeli Dorchesterben. Dr. Duncan MacDougall, a tekintélyes haverhilli orvos arra volt kíváncsi, milyen fizikailag is leírható változás történik-e az emberi testben a lélek távozásakor: feltételezése az volt, hogy az emberi lélek tömeggel bír, tehát mérhető. MacDougall hat haldokló beteget vont be a kísérletbe. Célja az volt, hogy közvetlenül haláluk előtt és után lemérje őket, és összehasonlítsa a mért súlyt. A kiválasztásban mindössze a halál beálltának várható közelsége játszott szerepet. Nem sokkal az után, hogy az első beteget négy kollégája segítségével egy speciális mérlegre helyezte, a beteg meghalt. Ekkor érdekes dolog történt: a halál beálltának pillanatában a mérleg nyelve hirtelen visszaesett, súlycsökkenést mutatva. „Azonnal leszámítottuk az összes, ilyenkor szokásosan bekövetkező súlyvesztést, de egy unciányi súly (28 gramm) még mindig hiányzott” – írta MacDougall a New York Timesban megjelent korabeli cikkben. A mérlegelést az összes személyen elvégezték, ugyanazzal az eredménnyel: átlagosan háromnegyed uncia, azaz 21 gramm súlyveszteség következett be mindegyik személy esetében.
(forrás: hetek.hu)
