Több mint 500 év telt el azóta, hogy Paracelsus tanított és gyógyított, és ez alatt az idő alatt nagyon sok írás látott róla napvilágot. Aki „találkozott” Paracelsusszal, nem tudott közömbösen viszonyulni hozzá. Talán nincs orvos, akiről ennyit és ennyifélét írtak volna, mint róla. C. G. Jung így ír: „Egy hatalmas forgószél volt, ami megmozdított minden mozdíthatót. Egy kitörő vulkán, ami sok mindent lerombolt és felborított, de újra életre is keltett és megtermékenyített.” A legjobban úgy érthetjük meg Jung szavait, ha Paracelsust a saját korában vizsgáljuk.
Paracelsus 1493 telén született Einsiedelnben, egy kis falucskában a mai Svájc területén. A 16. századi Európában élt, a reneszánsz korszakának végén. Ez az a korszak Európa történetében, amikor a megújulás igénye az emberi kultúra minden területén megjelent: a művészetben, a vallásban-filozófiában, a politikában, a tudományban, és az orvostudományt sem hagyta érintetlenül. Paracelsus azonban Európa olyan helyén élt, ahová a megújulás szele még nem jutott el, az orvoslás területén továbbra is középkori állapotok uralkodtak. Az orvoslás alapját ókori és középkori arab orvosok könyvei és módszerei jelentették, a legfőbb szaktekintélynek Galénosz és Avicenna számított. Az orvosok az ő szavaikat követték, függetlenül attól, hogy módszereik a gyakorlatban hatékonyak voltak-e vagy sem. A gyógyítás gyakorlata háttérbe szorult. Az orvosok az egyetemeken könyvből tanultak, beteget nem is láttak, a betegek gyógyítása helyett előszeretettel folytattak skolasztikus vitákat elméleti kérdésekről. Nem nyúltak a betegekhez, legtöbbször az utasításaik alapján a borbély végzett beavatkozásokat. A legtöbb ember nem is találkozott orvossal, s talán szerencséje is volt. Sokan meghaltak az orvosi kezelés hatására. Paracelsus kora orvosait antiorvosoknak hívta, akik többet ártanak, mint használnak. Nagyon gyakori volt, hogy az orvosok és a gyógyszerészek összeszövetkeztek, és így a beteg nem a legjobb gyógyszert kapta, hanem aminek az eladásából nagyobb haszon származott. A gyógyítás középpontjából tehát kikerült a beteg ember, helyére az orvos, a szaktudás, az egyéni presztízs, az anyagi érdekek kerültek.
Ebben a helyzetben jelent meg Paracelsus az orvoslás egészét átfogó megújulás igényével. Feladatát szimbolikus neve is kifejezi. Eredeti neve Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim, a Paracelsus nevet később, 16 éves korában vette fel. Neve azt jelenti, hogy „nagyobb, mint Celsus”, „Celsust felülmúló”, „Celsus felett álló”. Kelszosz egy i. e. 400 körül élt híres görög orvos volt, akit a középkorban Celsus néven ismertek, és egyike volt a középkorban tisztelt ókori szaktekintélyeknek. Paracelsus neve tehát egy szóban feladata összefoglalása: a középkori orvoslási rendszer meghaladása és egy új orvoslás megteremtése, ami a filozófián, a természet kutatásán alapul. Elvetette a kizárólag könyvekből származó holt tudást, és helyette a kutatás és a tapasztalat fontosságát hangsúlyozta. Miután elvégezte az egyetemet, 20 évesen maga is vándorútra indult. Tapasztalatokat akart gyűjteni, gyakorlati tudásra szert tenni. 10–12 évig tartó vándorútja során bejárta egész Európát, a Közel-, illetve a Távol-Keletre is eljutott. Képes volt mindenkitől tanulni: javasasszonyoktól, bábáktól, felcserektől, hóhéroktól, fürdőmesterektől, akik sokat tudtak az emberi testről, illetve a gyógynövényekről. Paracelsus olyan emberektől gyűjtötte össze ezeket a tapasztalatokat, akikkel a korabeli orvosok szóba sem álltak, de akik egy-egy dologhoz jól értettek. Az egyik fő vád ellene emiatt az volt, hogy lealacsonyítja az orvoslást. Ezután Bázelben telepedett le, kapott egyetemi katedrát, s lett városi orvos. Az egyetemen díszes talár helyett egyszerű, közönséges ruhában tanított, és németül tartotta előadásait a megszokott latin helyett. Csodás gyógyításokat vitt véghez, gyógyíthatatlannak ítélt betegségeket gyógyított. Az antik tekintélyeket és kortárs orvosokat egyaránt élesen bírálta. Egyszer Bázelben, amikor a Szent János-napi ünnepségen a korabeli szokás szerint mindenhol tüzek égtek a városban, tanítványaival a városban sétálva nyilvánosan tűzre vetette az éppen használatos egyetemi tankönyveket (pl. Avicenna Canones medicinaejét). Mindezek miatt egyre fokozódtak ellene a támadások, de ő sem maradt adósa ellenfeleinek – szenvedélyes, arrogáns stílusban bírálta orvoslásukat. Egyénisége és tanításai miatt rengeteg ellensége volt, barátai jóval kevesebben. Tanításai és gyógyításai miatt szembekerült nemcsak a kortárs orvosokkal, hanem az egyházzal is. Alkímiai tudása miatt eretneknek bélyegezték, noha azt csak gyógyszerek készítésére használta. Így egész életében menekülnie kellett az inkvizíció elől, míg végül egy ellensége tette el láb alól 1541-ben. Jelmondatának és hitvallásának élő példája volt: „Nemo sit alterius qui suus esse potest.”, azaz senki se legyen más, mint önmaga. Saját szavaival élve egyedül, idegenként, különbözőként élt kortársai között. Mégsem vonta vissza a tanait, nem hagyott fel a tanítással, a gyógyítással. Képes volt megőrizni az eszméit, a meggyőződéseit, még ha egyedül is volt.
Egészség és betegség
Ahhoz, hogy megértsük Paracelsus gyógyítási rendszerét, először vizsgáljuk meg azt, hogy mit tanított a betegségekről és azok eredetéről. A betegség egy olyan állapot, amellyel mindannyian találkozunk – akár egy-egy fejfájás vagy akár hosszú éveken át tartó krónikus betegség formájában. A betegségeknek sokféle tünetük lehet, de van egy fontos közös jellemzőjük: az, hogy fájdalommal, szenvedéssel járnak. Az ember szembesül azzal, hogy a teste elromolhat, szembesül a halandóságával, megérinti a halál szele. Ez a szenvedés általában befelé fordít: feltesszük a miért, és gyakran a hogyan másként kérdését is. Lehet, hogy csak az életmódban keresünk okokat és változtatást (mozgás, táplálkozás), vagy esetleg rátalálunk megoldatlan lelki problémákra, és változtatunk a konfliktusmegoldási stratégiáinkon, a többi emberhez való viszonyulásunkon. És ebben rejlik a kulcs a betegségek jelentőségének megértéséhez.
Paracelsus azt tanította, hogy a betegségeknek sokféle oka van, de ezek mind visszavezethetők egy fő okra: arra, hogy az ember nem él összhangban a természeti törvényekkel, hogy nem követi a Lelkét, és ezért eltér attól az úttól, amit a Lelke mutat számára. A betegség ennek a diszharmóniának a következménye. Paracelsus szerint az ember azért teremtetett, hogy a szenvedés révén rátekintsen önmagára és felismerje, hogy ki ő. Így a betegség tanítónk és fejlődésünk segítője: segítségével mélyebben megismerhetjük önmagunkat, és így magasabb szintű harmóniát találhatunk Lelkünkkel. A betegség minden ember életének velejárója, nincs tökéletesen egészséges ember, hiszen aki tökéletes harmóniában van a Lelkével, annak már nincs szüksége a megtestesülésre. Mi éppen azért kaptuk az élet lehetőségét, hogy önmagunkra rátaláljunk, és ebben fontos szerepük van a betegségeknek.
A gyógyulás ezért nem egyszerűen azt jelenti, hogy eltűnnek a betegség objektív, mérhető tünetei. Paracelsus azt értette gyógyulás alatt, amikor az ember rátalál valódi belső önmagára és így a valódi szabadságra. Gyakran használt alkímiai szimbólumokat. A betegséget az ólomhoz hasonlította, ahhoz a fémhez, amely nehéz, sötét és kaotikus belső szerkezettel rendelkezik, az egészséget pedig az aranyhoz, a tiszta, fénylő, változatlan fémhez. A gyógyulás az ólom arannyá alakításának folyamata, belső átalakulás révén az egészség elérése.
Az ember birtokában van az öngyógyítás képességének, amely a természet egyik ereje. Ha egy fa elveszti egy ágát, gyantát termel, ha egy állat megsebesül, nyalogatja sebét és ezzel fertőtleníti. Az emberben is van egy erő, amely fenntartja vagy visszaállítja az egészséget. Paracelsus ezt az erőt Archeusnak nevezte és a tűzhöz hasonlította. Minden betegség azzal fenyeget, hogy kioltja ezt a lángot, és amikor valóban kialszik, akkor beáll a halál állapota. Amíg azonban még van anyag, amin éghet, elég egy szikra a tűz újra életre keltéséhez – ezt a szikrát Paracelsus arkánumnak hívta. Az arkánum a növényekben, az ásványokban, a szavakban vagy akár érzésekben rejlő gyógyító erő.
Mi az orvos szerepe ebben a gyógyulási folyamatban? Paracelsus úgy tartotta, hogy a külső orvos nem tud gyógyítani, csak felébreszteni a belső orvost, és a természettel harmóniában működve felgyorsíthatja a folyamatokat. A gyógyulás elsősorban az ember saját erőfeszítésének a következménye, de különböző, a finomabb testekre ható gyógyszerekkel elősegíthető. Az orvos feladata tehát nem elsősorban a test gyógyítása, hanem a beteg ember belső átalakulásának a segítése, lelkének megtisztítása, szellemi erejének megerősítése, hogy újra helyreállítsa a megbomlott harmóniát.
Paracelsus a gyógyítást szent hivatásnak tekintette. Paragranum című művében beszél az új orvoslás építményéről, templomáról, amelynek négy oszlopon kell nyugodnia. Minden valódi orvosnak négy forrásból kell merítenie tudását:
„Az első oszlop a föld és a víz teljes filozófiája; a második oszlop az asztronómia és az asztrológia, a lég és a tűz két elemének tökéletes ismeretével; a harmadik oszlop pedig az alkímia, maradéktalanul, valamennyi eljárásával, tulajdonságával és négy nevezett elem mesteri uralásával; a negyedik oszlop pedig az erény, kísérője az orvosnak mindhalálig, záróköve és támasztéka a többi három oszlopnak.”
Az új orvoslás oszlopai
Az orvoslás első oszlopa, azaz a filozófia
Paracelsus azt tanította, hogy minden orvosnak filozófusnak kell lennie. Filozófia alatt nem különböző gondolati rendszerek ismeretét értette, hanem a természet kutatását és mély ismeretét. Korának orvosai szívesen filozofálgattak, gondolkodtak elméleti kérdésekről, őket Paracelsus egyszerűen habdoktoroknak hívta. Azt mondta, hogy az étel tetején lévő habbal foglalkoznak, ami annak legsilányabb része, de legfelül úszik, s ezért elfedi a jót, ami alatta van. Átveszi az étel ízét, ezért ételnek hívják, pedig valójában semmit nem ér. A filozófus azt kutatja, amiből a hab származik. Nem elégszik meg azzal, hogy ismeri és leírja a természet jelenségeit, az emberi test működését, a betegségek tüneteit – ez a felszín, a hab. A filozófus a mögöttük álló, mélyebb okokat kutatja.
Paracelsus szerint a természet az orvos legjobb tanítómestere. A természettől származik a betegség, a gyógyszerek, a beteg és az orvos is, így az orvos is egyedül ebből merítheti tudását. A filozófia nem más, mint tanulni a természettől, amely az Istenség megnyilvánulása. A természet egy könyv, és minden élőlény egy betű ebben a könyvben. A filozófus nem elégszik meg a betűk formáinak, sorrendjének tanulmányozásával, hanem olvassa a könyvet, mert szeretné megérteni, hogy miről szól.
„A természet valódi ismerete az igazi filozófia. Aki főként a dolgok külső megjelenését látja, nem filozófus. Az igazi filozófus a valóságot látja, nem a külső megjelenést. Az igazi orvos látja önmagában a makrokozmosz teljes felépítését. A betegei felépítését úgy látja, mintha az egy tiszta kristály lenne. Ez a filozófia, amelyen a gyógyítás igaz művészete alapul.” A filozófus tehát képes egységben látni a látható és a láthatatlan természetet, a látható és a láthatatlan embert, képes a felszín mögött a dolgok lényegét, igazi valóságát látni. Az orvosnak nem elég, ha csak az ember testét ismeri, a betegségek tüneteit érzékeli. Mint tiszta kristályon kell keresztüllátnia a betegen és a betegség valódi okait felismerni. A maga teljességében kell látnia és gyógyítania az embert, minden lelki és szellemi indíttatásával együtt, hiszen ezek nem választhatók el egymástól. „Az az igazi orvos, aki ismeri a láthatatlant, amelynek nincs neve, anyagtalan, de mégis megvan a hatása”.
A mikrokozmosz és a makrokozmosz
Paracelsus szerint az embert nem lehet önmagában megérteni, hanem csak a természet egységének részeként. A természetet az Istenség megnyilvánulásának tartotta, egy hatalmas élőlénynek, amelynek minden része élő. A természetben nem létezik semmi olyan, amelyben ne lenne benne rejtve az élet, nincs test, amelyben ne lenne rejtve egy lélek – az ásványoktól a növényeken, az állatokon és az emberen át egészen az égitestekig. Az egész természet egy egység, amelynek részei egymással kapcsolatban és összefüggésben állnak, és amelyet egységes törvények irányítanak. „A természet, a világegyetem Egy, és eredete csak az egy örök Egység lehet. Egy élőlény, amelyben minden dolog harmóniában és vonzásban áll egymással. Ez a makrokozmosz. Az ember a mikrokozmosz. És a makrokozmosz és a mikrokozmosz Egy.”
Az ember tehát önmagában hordja a természet minden részét és erejét, és ezeket fel kell ismernie az orvosnak. „Az orvosnak világos ismerettel kell rendelkeznie az emberről, felmérve őt a négy elem tükrében, melyek le is képezik számára az egész mikrokozmoszt, hogy átlát rajta, akár az üvegbe zárt fehér kocsonyán. Az orvosnak is így kell átlátnia az emberen, olyan tisztán, ahogyan egy desztillált harmatcseppen látni át, melyben porszemnyi sem maradhat rejtett a szem előtt; olyan tisztán kell belelátnia, ahogyan a felbuzgó forrásban látni a kavicsokat és a homokszemeket – hány van belőlük, milyen a színük, az alakjuk és a többi. Ilyen nyilvánvalónak kell lenniük számára is az ember részeinek, és olyan tisztán átlátszónak is kell lenniük számára, mint a csiszolt kristály, amelyben hajszálnyi sem maradhat rejtve. Ez a filozófia, melyre az orvoslás alapszik.”
Az ember földhöz tartozó része az ún. elemi test, amely az elemekből származik és oda is tér vissza a test halála után. Ez maga a testet felépítő anyag, a viasz, amelyben a belső ember lenyomatot hagy. Az elemi testnek önmagában nincs ereje: „A látás ereje nem a szemből jön, a hallásé nem a fülből, az érzékelésé nem az idegekből. Az ember szelleme az, ami a szemeken át lát, a fülekkel hall és az idegek segítségével érzékel.”Hasonlóképpen Paracelsus a gondolkodás forrásának sem az agyat tartotta: „A bölcsesség, az értelem és a gondolatok nem az agyban vannak, hanem a láthatatlan szellemhez tartoznak, ami a szíven keresztül érez és az agy segítségével gondolkodik. Mindezek az erők a fizikai szerveken keresztül nyilvánulnak meg. A fizikai szervek határozzák meg a megnyilvánulás módját.”
Az ember víz elemhez kapcsolódó részét Paracelsus Archeusnak vagy Liquor Vitaenek (az élet folyadéka) hívta. Egy egyetemes életerőként ír róla, amely nem egy-egy ember tulajdona. Egy életre az emberhez tartozik, de a halál után visszatér a természet energiájához, akár a testet felépítő anyag. A Liquor Vitae az emberben az élete során tevékeny életerő, az, ami a test szerveit működteti, energiával látja el.
A levegő elem az emberben az ún. sziderikus test, ez az életerő hordozója az élet során. Finomabb anyagból álló, láthatatlan forma, ami a látható test számára mintegy mintaként szolgál. Meghatározza a test formáját, felépítését, és egyben az érzékelés központja. A halál után rövid idővel feloszlik (valószínűleg azonos az étertesttel).
Az ember tűz elemhez tartozó részét Paracelsus Mumiának (vagy állati léleknek) hívja. Ez az ember alacsonyabb szenvedélyekkel és vágyakkal teli része, amelyet meg kell tisztítania. (Úgy tűnik, hogy ez felel meg az asztráltestnek, de vannak szerzők, akik ezt hívják más néven sziderikus testnek.) A Mumia kapcsolatban áll az égitestekkel, azok hatását továbbítja az alsóbb testek felé. Túléli az elemi testet.
Az emberben tehát egyesül a négy elem, ezek azonban a halandó és változó természetű részét alkotják, amely születik és elmúlik. Ezen túl azonban Paracelsus tanított egy halhatatlan részről, amely a halandó rész mögött áll: „Hét elemi erő vagy elv létezik: négy alacsonyabb, amely a halandó és változó dolgokhoz tartozik, és egy isteni hármasság, amit quinta essentiának is hívnak.” Egy másik helyen így ír: „Képmás az ember, a négy elem által tükörbe rakott, s amint az elemek felbomlanak, úgy az ember is; mert amíg a külső rész megáll a tükörből, addig a belső is. Így a filozófia nem más, mint teljes tudása és ismerete annak, ami a tükörben a fényt adja.”
Paracelsus ötödik elve az Értelmes lélek, amely kapcsolatot teremt a test és a szellem között, és amely az ember gondolkodó része. A hatodik elvet Szellemi léleknek hívta. Ez az az erő, amelynek nincsen szüksége a gondolkodásra ahhoz, hogy tudjon. Ide tartozik az intuíció képessége, amelynek fejlesztését Paracelsus fontosnak tartotta. Azt tanította, hogy intuícióra nem lehet úgy szert tenni, hogy valaki vakon követi mások lépéseit, hanem az embernek képesnek kell meglátni a saját útját és önállóan gondolkodni, nem pedig másokat visszhangozni. A hetedik elv a Legfelsőbb szellem. Ezt a felsőbb hármasságot Paracelsus az „új Olümposz emberének” hívja több helyütt. Ez az emberben lévő halhatatlan rész, amelyet semmi sem tud elpusztítani. Paracelsus szerint az élet legfőbb célja megvalósítani saját isteni természetünket. „Csak amikor az »én« illúziója eltűnt a szívemből és az elmémből, és a tudatom felemelkedett arra a szintre, ahol nincs »én«, akkor nem én leszek a cselekvő, hanem a bölcsesség szelleme fog csodákat tenni a közreműködésemmel.”
Az orvoslás második oszlopa, azaz az asztronómia
Ha a filozófia segítségével az orvos érti a mikrokozmoszt, az embert, és képes felfedezni a betegség okát, a következő kérdés, amely felmerül, hogy hogyan találhatja meg a megfelelő gyógyszert. Paracelsus az asztronómia tudományát hívja ehhez segítségül, amely az orvoslás második oszlopa. Ez az asztronómia nem csillagászat és nem is csillagfejtés, a mai értelemben vett asztrológia vagy horoszkópia, hanem a makrokozmosz és a mikrokozmosz megfeleléseivel foglalkozó tudomány. Inkább a régiek egy olyan tudományához áll közel, amely a világegyetemet egy nagy élőlénynek tekintette. A hatalmas élőlény részei állandó kapcsolatban állnak egymással, ahogy az emberi testen belül is állandó anyag, energia- és információáramlás van a szövetek, sejtek között a vér, a nyirok, az idegpályák révén. Ehhez hasonlóan a világegyetemben is vannak csatornák, amelyek kapcsolatot teremtenek az egyes részei között.
Paracelsus a közönséges csillagjóslást, a horoszkópiát elvetette. Nem értett egyet azzal, hogy a csillagok irányítják az ember sorsát. Azt mondta, hogy a kozmikus befolyások az ember állati részére tudnak csak hatást kifejteni, az isteni részre nem. Az ember tehát képes gondolatával és akaratával irányítani a sorsát.
A megfelelések tana
Mi teremt kapcsolatot a makrokozmosz egyes részei között? Paracelsus szerint a világegyetemben lévő dolgok hét sugáron születnek, azaz hétféle energia, minőség határozza meg a tulajdonságaikat, teszi őket különbözővé. A színek és a hangok esetén ez jól látszik, gondoljunk csak a szivárvány hét színére vagy a zenei skála hét hangjára. Ugyanez a hét erő tükröződik Naprendszerünk bolygóiban is. A természet fénye az, ami a fentet és lentet összekapcsolja, és amely hét sugárra bomlik, amely megtestesül a hét bolygószellemben. Paracelsus azt tanította, hogy a bolygók által megtestesített minőségek a növényekben, az állatokban és az ásványokban is megtalálhatók, akárcsak az emberben, az emberi szervekben, a szervek funkcióiban és betegségeiben. Mindezek hét csoportba sorolhatók. A természet azonos erőt hordozó részei megfelelnek egymásnak. A hasonlóság teremt köztük kapcsolatot, a szimpátia, a kölcsönös vonzás. Lényegileg nem is különböznek egymástól, hiszen ugyanazt az erőt hordozzák: „Mi a ferrum? Mars, semmi egyéb; mi a Mars? Vas, semmi más: mindkettő Mars, mind a kettő vas.”
Nézzük meg kicsit részletesebben ezeket az összefüggéseket, kezdve az emberi test és a bolygók megfelelésével. „Egy dolog van a testben és az égben is. Mert a kéz, amelyik a fényt és a sötétséget elválasztotta, s a kéz, amely az eget és a földet teremtette, az készítette a mikrokozmoszban is az alsó részt, s vette a felsőből, és zárta be az ember bőrébe mindazt, amit magába foglal az ég is.” Paracelsus szerint az ember szervei és a Naprendszer bolygói megfelelnek egymásnak: a bolygók ugyanazt a szerepet töltik be a Naprendszerben, amit a velük rokon szervek az emberi testben. Például a szív a test központja, az ő ritmusát követi a test élete, ő látja el energiával a testet, ahogyan a Nap az egész Naprendszert. Ugyanígy a Hold megfelel az agynak, a Merkúr a tüdőnek, a Vénusz a veséknek, a Mars az epének, a Jupiter a májnak, a Szaturnusz a lépnek. Az egyes bolygókhoz a szerveken túl élettani folyamatok is kapcsolódnak:
Amíg minden bolygó a saját pályáján kering a testben, az ember egészséges. A betegségek akkor keletkeznek, amikor a bolygók elhagyják pályájukat és más bolygók pályáit keresztezik. Ekkor a szervek és az élettani folyamatok működési ritmusa felborul, a többit is átalakítják, az egész testre kihatnak. Az égen akkor történik hasonló, amikor a bolygók között aspektusok jönnek létre. A betegségek létrehozásában tehát mindig több bolygóerő vesz részt, így a terápiának is különböző erőket kell egyesítenie. Például az epekövek a Mars és a Szaturnusz hatására jönnek létre. A Mars megfelel az epének, és hozzá kapcsolódik a görcsös fájdalom, a Szaturnuszhoz pedig a kőképződés. A két bolygó közötti konfliktus okozza az epekövet – amikor a Szaturnusz van túlsúlyban (kőképződés), a Mars mindig védekezik a Szaturnusz uralma ellen (görcsös fájdalom). Hasonlóképpen a migrén a Hold, a Mars és a Vénusz közötti konfliktus eredménye. A kinti és az emberben lévő bolygók állandó kölcsönhatásban állnak egymással. Az ember ebben nem passzív elszenvedő, hanem az akaratának megfelelő hatásokat vonzza. A külső bolygóktól érkező hatások elsősorban az asztráltestre hatnak, és annak közvetítésével a fizikai szervekre is hatással lehetnek, betegségeket okozhatnak.
A bolygók erői nemcsak az emberben testesülnek meg, hanem a fémek és a gyógynövények is kapcsolatban állnak a bolygókkal, azok energiáját hordozzák. Ennek alapján hét csoportba sorolhatók, és a megfelelő gyógyszerek elkészítéséhez az orvosnak ismernie kell ezeket a megfeleléseket. A fémek olyanok, mint anyaggá vált kozmikus erők. Így ír róluk Paracelsus: „Hét bolygó létezik tehát és hét fém is. A tapasztalat megtanítja számunkra, hogy a hét fém bennünk rendelkezik azzal az erővel, hogy a hét bolygó ellen hasson. Amelyik bolygó kikezdi a testet, annak a fémnek a quinta essentiáját használd ellene. Azt is megérthetjük, hogy az arany quinta essentiája specifikus hatása miatt és az erő miatt, amelyet a szívnek ad, képes minden bolygó ellen hatni.” Magukról a betegségekről is azt mondja Paracelsus, hogy úgy oszlanak el az emberiségben, ahogyan az ásványok a földben. Ahogy arany sincs mindenhol, csak meghatározott helyeken, úgy a betegségek és előfordulási helyük között is van kapcsolat.
A gyógyítás alapelve
A középkori orvoslás a contraria contrariis curantur elvet alkalmazta. Az egészség alapjának a négy testnedv egyensúlyát tekintették. A betegségeket az egyik testnedv túlsúlya vagy hiánya okozza, amit az ellenkező minőség csökkentésével vagy növelésével lehet gyógyítani. A kor jellegzetes terápiás módszerei az érvágás, a hánytatás stb. Paracelsus azt írja, hogy tévedés azt gondolni, hogy a forró kiűzi a hideget, hiszen amikor azt látjuk, hogy a Nap felszárítja a tócsát, a nedvesség valójában nem szűnik meg, csak egy másik helyre vezetik. A valódi ellentétek az arkánum, a gyógyító erő és a betegség – e kettő kergeti el egymást.
Ezért Paracelsus azt javasolja, hogy ahol a betegség oka van, ott kell keresni a gyógyszerét. Miért van az, hogy egy ásványi anyag meggyógyít egy betegséget? Mert ő okozta. Ami okozza a betegséget, az tudja elmulasztani is. Ez az ún. similis similibus curantur elv, amely szerint a betegség forrásában található a gyógyszer is. Mindez nagyon hasonló a mai homeopátia alapelvéhez, a homeopátiás gyógyszer jellemzője ugyanis, hogy egészséges emberen annak a betegségnek a tüneteit idézi elő, amelyet képes meggyógyítani.
Szignatúratan
Honnan lehet tudni egy növény esetén, hogy milyen betegségeket képes meggyógyítani, hogy milyen gyógyító erő van benne? „Nincs semmi, amit a természet ne mutatna meg, és a jelekkel megismerhetjük, ami a megjelöltben rejtve van.” Paracelsus szerint minden növény két részből áll: van egy teste, egy anyagi része, és van benne egy szellemi jellegű rész, ez a növény lelke. A növény gyógyító ereje a szellemi lényegében van és nem a durva formájában, ezt a gyógyító erőt hívta arkánumnak vagy kvintesszenciának. A növények belső természete felismerhető külső tulajdonságaikról, hiszen minden természet alkotta forma lenyomata a belső erőnek. A megfelelő gyógyszer megtalálásához az orvosnak értenie kell a természet nyelvét. A növények egy sajátos nyelven beszélnek – nem szavakkal, hanem egész lényükkel. A szín, az illat, az íz, az alak, a felépítés, az élőhely, a virágzási és gyümölcsérési idő, a szaporodás, az élettartam, a növények mérgező jellege, hatóanyagai, mozgásai stb. mind kifejezik belső lényüket. „Ahogy kívül, úgy belül is”– mondta Paracelsus. Ahogyan a tünet is csak egy jel, amely mögött az emberben lévő betegség áll, a növényeken is meglátszanak azok az erők, amelyek bennük hatnak
.
A természet jelbeszédének megértése egy ősi tudás, amelyet ma szignatúratannak hívnak. Ennek a tudománynak a segítségével fedezhetjük fel egy növény vagy ásvány hatását. Minden, amit az érzékszervekkel felfoghatunk, jelzés, ún. szignatúra, amely a növényben vagy ásványban rejlő erőről árulkodik. Például a Satyrion (kosbor, orchidea) gyökere olyan, mint egy férfi nemi szerve (ikergumója van), ezért Paracelsus szerint képes helyreállítani a férfiak férfiasságát, és valóban, mind a mai napig hatékony afrodiziákumként tartják számon. Az Euphragia (Euphrasia officinalis, azaz szemvidítófű) egy szem alakját mutatja, így a szemek gyógyítására alkalmas. A népi gyógyászatban fitoterápiás szerként külsőleg, a szemek borogatására használják, homeopátiás szerként pedig a felső légutak náthás megbetegedéseinek gyógyszere, amelyek könnyezéssel, a szemhéj égető érzésével, viszketésével, szempanaszokkal járnak. Paracelsus azt tanította, hogy ahhoz, hogy a természet könyvében olvasni tudjunk, egy közvetlen, belső, intuitív látásra van szükségünk, eggyé kell válnunk a vizsgált tárgygyal. Felhívja a figyelmet arra is, hogy noha sokat megtudhatunk a szignatúrák révén egy növényről vagy ásványról, mindig a saját prizmánkon át látjuk azokat. A jelek világosak, de amikor értelmezzük, tévedhetünk, hiszen nem vagyunk képesek tisztán látni a dolgokat. „Ha ti, orvosok, gyógyszerészek és doktorok mágikusan és kabalisztikusan megtapasztalnátok minden gyógynövény színét és ízét stb. Akkor haladnátok a helyes úton.”
Az orvoslás harmadik oszlopa, azaz az alkímia
A természet jelbeszédének megértése egy ősi tudás, amelyet ma szignatúratannak hívnak. Ennek a tudománynak a segítségével fedezhetjük fel egy növény vagy ásvány hatását. Minden, amit az érzékszervekkel felfoghatunk, jelzés, ún. szignatúra, amely a növényben vagy ásványban rejlő erőről árulkodik. Például a Satyrion (kosbor, orchidea) gyökere olyan, mint egy férfi nemi szerve (ikergumója van), ezért Paracelsus szerint képes helyreállítani a férfiak férfiasságát, és valóban, mind a mai napig hatékony afrodiziákumként tartják számon. Az Euphragia (Euphrasia officinalis, azaz szemvidítófű) egy szem alakját mutatja, így a szemek gyógyítására alkalmas. A népi gyógyászatban fitoterápiás szerként külsőleg, a szemek borogatására használják, homeopátiás szerként pedig a felső légutak náthás megbetegedéseinek gyógyszere, amelyek könnyezéssel, a szemhéj égető érzésével, viszketésével, szempanaszokkal járnak. Paracelsus azt tanította, hogy ahhoz, hogy a természet könyvében olvasni tudjunk, egy közvetlen, belső, intuitív látásra van szükségünk, eggyé kell válnunk a vizsgált tárgygyal. Felhívja a figyelmet arra is, hogy noha sokat megtudhatunk a szignatúrák révén egy növényről vagy ásványról, mindig a saját prizmánkon át látjuk azokat. A jelek világosak, de amikor értelmezzük, tévedhetünk, hiszen nem vagyunk képesek tisztán látni a dolgokat. „Ha ti, orvosok, gyógyszerészek és doktorok mágikusan és kabalisztikusan megtapasztalnátok minden gyógynövény színét és ízét stb. Akkor haladnátok a helyes úton.”
Az orvoslás harmadik oszlopa, azaz az alkímia
Ha az orvos a filozófia és az asztronómia segítségével megtalálta a megfelelő gyógyító hatású növényt vagy ásványi anyagot, a következő kérdés: hogyan készítsen belőlük hatékony gyógyszereket? Paracelsus szerint az orvosnak értenie kell az anyag átalakulásait, az élet folyamatait ahhoz, hogy irányítani tudja őket. Az ezzel foglalkozó tudomány, az orvoslás harmadik oszlopa, az alkímia.
Paracelsus elvetette az aranycsinálásra törekvő népszerű alkímiát, az alkímia legfontosabb feladatának a gyógyszerkészítést tartotta. Az alkímiáról azt tanította, hogy az nem más, mint a befejezés művészete. A természetben ugyanis nincs semmi, ami befejezett lenne az ember munkája nélkül. Szükség van az emberre, aki befejezi a természet művét, aki segít abban, hogy a dolgok beteljesítsék rendeltetésüket. Paracelsus ezt az embert hívja alkimistának. Így alkimista a pék, aki a természet által létrehozott gabonából kenyeret készít, és alkimista az orvos is, aki a természetben található ásványokból, növényekből gyógyszereket készít. Paracelsus szerint ugyanis a természetben található ásványi anyagok és gyógynövények durva állapotukban nem alkalmasak gyógyításra, szükség van az alkimista orvosra, aki hatékony gyógyszereket készít belőlük.
A gyógyszerek
Paracelsus a gyógyszereit mindig maga készítette. A gyógynövények helyett a belőlük készített kvintesszenciákkal gyógyított, csaknem minden akkor ismert betegség ellen volt gyógyszere. A legfőbb újítása az volt, hogy bevezette a fémek használatát a gyógyászatban. A régiek a vegyi anyagokat főként külsőleg, sebekre, bőrbajokra alkalmazták, főként mérgező mivoltuk miatt. Paracelsus azonban belső szerként, széleskörűen használta őket. Például a vérbaj első hatásos gyógyszere a Paracelsus által alkalmazott higany; hashajtásra elsőként használta a nátrium-szulfátot, amelyet később sal mirabilénak, csodasónak hívtak. Először használt belsőleg neutrális ólom-acetátot, rézgálicot, különböző higanyvegyületeket, vas-sókat, antimonkészítményeket. Értett ahhoz, hogyan lehet a fémeket úgy átalakítani, hogy elveszítsék mérgező mivoltukat, ezért tartják mind a mai napig Paracelsust a jatrokémia atyjának. Paracelsus hatalmas impulzust adott a gyógyszerészet fejlődéséhez. A középkorban elsősorban nem specifikus gyógyítási módszereket (pl. érvágás, hánytatás stb.) használtak, Paracelsus azonban specifikus gyógyszereket alkalmazott. Azt tanította, hogy a különböző betegségek különböző terápiát kívánnak. Arról írt, hogy a szervetlen anyagok és a növényi drogok sajátossága az, hogy ami nagy adagban méreg, az kis adagban gyógyszer. Az, hogy a dózistól függ egy anyag gyógyító vagy mérgező hatása, máig a modern gyógyszerészet egyik alapelve. Az élethez nélkülözhetetlen só és a víz is mérgező nagy mennyiségben, ugyanakkor például a higany kellően kis mennyiségben gyógyszerként használható.
A gyógyszerek készítése
Paracelsus szerint a gyógyszer a természetben rejlik, ott kell felfedeznie az orvosnak. A természet összeállította a recepteket, az orvosnak nem kell sem hozzátennie, sem elvennie belőle. „A receptek összeállításának tudománya a természetben van, s ő maga állítja össze őket. Ha az aranyba beletette, ami az aranyba való, akkor beletette a violába is. Ami benne van, ahhoz te nem tehetsz hozzá semmit, se cukrot, se mézet, ahogy az aranyat sem kell kiegészítened semmivel. A kivonás teszi, nem pedig az összeállítás; a megismerése annak, ami benne lakozik, nem pedig előállítása ugyanannak összeszerkesztett-foltozott darabokból. Melyik nadrág a legjobb? Bizony, az ép; a foltozottak és toldozottak a leghitványabbak. „A természet erővel helyezte el az arkánumokat, s összekomponálta, ami összetartozik. A természet az orvos, nem te, belőle kell táplálkoznod, nem magadból, ő komponál, nem te.” Az ókorban és a középkorban a gyógyszerészet az összetevők összerakásán alapult. Ezzel ellentétben a paracelsusi gyógyszerészet alapja a szeparáció: a gyógyító erő, az arkánum kivonása az ásványokból és a növényekből.
Paracelsus szerint a növény gyógyító ereje nem azonos testének kémiai összetételével, izolált hatóanyagainak hatásával, hiszen a gyógynövények nemcsak a testre hatnak kémiailag, hanem az ember energiáira és érzelmeire is. Paracelsus gyógyszerei nem a hatóanyagaik révén érték el a gyógyulást, mint a mai gyógyszerek, hanem az ember finomabb testeire hatottak. Azt tanította, hogy egy gyógyszer annál hatékonyabb, minél tisztább, azaz minél kevesebb benne az anyagi hordozó. A gyógyszerek készítésének célja tehát nem a hatóanyagok kivonása, hanem az arkánum finom szellemi erejének megtisztítása az azt burokként körbevevő durva anyagtól, a gyógyító erő kiszabadítása. „A corpusnak pedig távoznia kell, mert gátolja az arkánumot.” Ma is készítenek hasonló elven gyógyszereket. Ilyenek például a homeopátiás készítmények, amelyek az ún. potenciálással (fokozatos hígítások és összerázások sorozata) készülnek. Ezekben a szerekben egy bizonyos hígítás felett már nincs kémiailag kimutatható mennyiségű anyag, csak az ásvány vagy növény gyógyító ereje, és ráadásul annál hatékonyabbak, minél magasabb a hígítás foka, azaz minél kevesebb bennük az anyag. Szintén hasonló módon készülnek a Bach-virágesszenciák, az ún. napoztatásos módszerrel, amelynek során a nap energiájának segítségével kerül át a virág gyógyító ereje a tiszta forrásvízbe. Ezekben a gyógyszerekben nem a forma gyógyít, hanem a bennük lévő erő, az arkánum. A homeopátiás gyógyszerek „anyaga” cukor és víz, a Bach virágesszenciáké víz és a tartósításra használt brandy. Kémiailag azonos hordozók, különböző arkánummal rendelkezhetnek, kémiailag különböző anyagok pedig azonos arkánum hordozói lehetnek.
Paracelsus gyógyszerkészítési alapelve a „Solve et coagula, et habebis magisterium!” (Oldjál és kössél, és a magisztérium birtokában leszel). Ez a folyamat mindig három fokozatban történik: az első az elválasztás, ezt követi a tisztítás, majd az újraegyesítés. Görög eredetű szóval ezt a folyamatot spagirikának hívják, amely a szétválasztani (szpaó) és összekapcsolni (ageiró) szavak összetételéből ered. Az arkánum készítéséről Paracelsus azt írja, hogy az első életnek meg kell halnia, mert benne nincs semmi, ami az ember számára szolgálna, nem gyógyszer. Ahhoz, hogy gyógyszerré váljon, hogy az embert szolgálja, meg kell halnia, és újra meg kell születnie. Ahogy a gyomor semmit sem hagy szétrohadás nélkül, ami emberré válik, úgy semmi sem marad szétrohadás nélkül, aminek gyógyszerré kell válnia. Az új születésben keletkezik a gyógyszer, és ez az új élet nincs semmiféle halálnak alávetve, csak a végnek, amelyben minden dolog megsemmisül. Egy másik helyen az arkánum kivonását ahhoz hasonlítja, amikor a magból szárba szökken a kalász – ehhez a magnak szét kell esnie. Ma is készülnek gyógyszerek az ősi spagirikát formailag követő módszerrel, az ún. spagirikus szerek. Paracelsus azonban azt tanította, hogy senki sem képes az anyagot átalakítani, amíg önmaga tiszta részét meg nem tisztította az anyagi befolyástól. Az első tehát a belső alkímia, az orvos belső átalakulása, és a valódi alkimista által készített gyógyszerek képesek felgyorsítani a betegek alkímiai átalakulását, a gyógyulást.
Az orvoslás negyedik oszlopa, azaz a jellem
Mi hiányozhat még mindezek után? Paracelsus szerint a filozófia, az asztronómia és az alkímia önmagában nem teszi képessé az orvost arra, hogy gyógyítson, mindez a tudás nem elég, szükség van magára az orvosra mint emberre. És mivel az orvos jelleme sokkal erősebben hat a betegre, mint bármilyen gyógyszer, ezért az orvoslás negyedik oszlopa, mintegy alapja és záróköve a többi oszlopnak a jellem, az erkölcs.
Paracelsus igen magas erkölcsi szintet követelt az orvosoktól. Azt mondta, hogy az első és legfontosabb követelmény egy orvos számára a tökéletes tisztaság és az őszinte, tiszta szándék, a mentesség a becsvágytól, a hiúságtól, az irigységtől, az erkölcstelenségtől, az önhittségtől. Azt tanította, hogy a szeretet és a megértés a legfőbb gyógyító erő. Az orvosnak éjjel-nappal betegeire kell gondolnia, és minden szellemi erejét betegei szolgálatára bocsátania. Azt mondta, hogy kétféle orvos létezik: olyan, aki szeretetből cselekszik, és olyan, aki haszonlesésből. És a művéről felismerhető mindegyik, mert a gyógyítás csak akkor lehet tökéletes, ha szeretetből fakad. A szeretet gyógyító ereje kapcsán nemcsak az orvos-beteg kapcsolatra gondolt, hanem magára a betegre is. Ugyanis csak az képes meggyógyulni, aki szeret. Amíg az ember csak magával törődik, a maga javát keresi, vét az egyik legfőbb természeti törvény, az egység törvénye ellen. A mások iránti szeretet adásra sarkall, s aki ad, az mindig tisztul és növekedik. Ha szeretünk, képesek vagyunk sok rossz dologtól megszabadulni, változni, jobbnak lenni. A szeretet a tökéletesség felé vezet, és így gyógyulást hoz.
A második legfontosabb követelmény, amelynek át kell hatnia az orvosi hivatást, az az Istenben való hit. Nem keresztényi, vallási formákhoz kapcsolódó hitre gondolt. Számára az Istenben való hit Isten érzékelése, aki a természetben ölt testet, aki jelen van minden részében mint irányító akarat, éltető szeretet és szervező értelem. A makrokozmosz számára az Isten az orvos, aki segíti az élőlényeket fejlődésükben, tökéletesedésükben. A mikrokoszmosz számára az orvos az orvos, tehát az orvosnak harmóniában kell lennie Istennel. „Mert akinek hite jó, az nem hazudik, s Isten műveinek bevégzője. Mert amilyen, akként tanúja magának: azaz becsületes, őszinte, erős, igaz hittel kell lenned Istenben, egész lelkeddel, szíveddel, értelmeddel-gondolatoddal, csupa szeretetben s bizalomban. Ilyen hittel és szeretettel nem is fogja megvonni tőled Isten az ő igazságát, hanem hihető, látható és biztató módon kinyilvánítja neked műveit.”
(forrás: Dr. Nagy Alinda - ujakropolisz.hu)
„A nagy természetből ismerjétek meg tehát a mikrokozmoszt, s akkor megértitek az emberben rejlő nagy titkot is; nem az én szolgálatomra, hanem a magatokéra, a betegekére és Isten dicséretére.”
(Paracelsus)
Paracelsus igen magas erkölcsi szintet követelt az orvosoktól. Azt mondta, hogy az első és legfontosabb követelmény egy orvos számára a tökéletes tisztaság és az őszinte, tiszta szándék, a mentesség a becsvágytól, a hiúságtól, az irigységtől, az erkölcstelenségtől, az önhittségtől. Azt tanította, hogy a szeretet és a megértés a legfőbb gyógyító erő. Az orvosnak éjjel-nappal betegeire kell gondolnia, és minden szellemi erejét betegei szolgálatára bocsátania. Azt mondta, hogy kétféle orvos létezik: olyan, aki szeretetből cselekszik, és olyan, aki haszonlesésből. És a művéről felismerhető mindegyik, mert a gyógyítás csak akkor lehet tökéletes, ha szeretetből fakad. A szeretet gyógyító ereje kapcsán nemcsak az orvos-beteg kapcsolatra gondolt, hanem magára a betegre is. Ugyanis csak az képes meggyógyulni, aki szeret. Amíg az ember csak magával törődik, a maga javát keresi, vét az egyik legfőbb természeti törvény, az egység törvénye ellen. A mások iránti szeretet adásra sarkall, s aki ad, az mindig tisztul és növekedik. Ha szeretünk, képesek vagyunk sok rossz dologtól megszabadulni, változni, jobbnak lenni. A szeretet a tökéletesség felé vezet, és így gyógyulást hoz.
A második legfontosabb követelmény, amelynek át kell hatnia az orvosi hivatást, az az Istenben való hit. Nem keresztényi, vallási formákhoz kapcsolódó hitre gondolt. Számára az Istenben való hit Isten érzékelése, aki a természetben ölt testet, aki jelen van minden részében mint irányító akarat, éltető szeretet és szervező értelem. A makrokozmosz számára az Isten az orvos, aki segíti az élőlényeket fejlődésükben, tökéletesedésükben. A mikrokoszmosz számára az orvos az orvos, tehát az orvosnak harmóniában kell lennie Istennel. „Mert akinek hite jó, az nem hazudik, s Isten műveinek bevégzője. Mert amilyen, akként tanúja magának: azaz becsületes, őszinte, erős, igaz hittel kell lenned Istenben, egész lelkeddel, szíveddel, értelmeddel-gondolatoddal, csupa szeretetben s bizalomban. Ilyen hittel és szeretettel nem is fogja megvonni tőled Isten az ő igazságát, hanem hihető, látható és biztató módon kinyilvánítja neked műveit.”
(forrás: Dr. Nagy Alinda - ujakropolisz.hu)
„A nagy természetből ismerjétek meg tehát a mikrokozmoszt, s akkor megértitek az emberben rejlő nagy titkot is; nem az én szolgálatomra, hanem a magatokéra, a betegekére és Isten dicséretére.”
(Paracelsus)
