Nemrég hallottam egy férfi beszámolóját, aki egy halálosnak mondható autóbaleset után, bár végül visszajött, igen messze kalandozott. Húsz percen át beszélt a furcsa utazásról, mégis egy dolog nagyon megmaradt bennem azokból, amiket mondott: egy dolog nagyon fáj, ha nem kérhetsz bocsánatot attól, akit megbántottál, mert ő a földön maradt, és már nem hallja, mit mondasz…
A Lászlóval készült beszélgetést egyébként az agykontrollosok vették föl, ezért hiteles számomra. Egészen pontosan dr. Domján László beszélget vele arról, mit érzékelt abban az állapotban, amikor azt hitte magáról, hogy jól van, hogy él, miközben szétroncsolt teste a szintén roncs sportautójában feküdt élettelenül.
Nagyon szép gondolatok hangzottak el ebben a beszélgetésben, László lüktetés-féle zenét hallott, és rádöbbent, hogy rég halott szerettei és ismerősei gyűltek köré, hogy segítsenek rajta. A mintegy tíz évvel azelőtt meghalt édesapja nyitotta föl a „szemét”, hogy meghalt, ő mutatta meg a kocsiban vérző, összeroncsolt testet, és azt is mondta, hogy fiam, korán jöttél.
A köré gyűlt lelkekkel, ha volt még dolga, azt megbeszélte, aztán egyre feljebb emelkedett, egyre távolabb a baleset helyszínétől, ahol időközben összegyűltek az emberek, akiknek hallotta a gondolatát, és ahogy eltávolodott, úgy lett egyre könnyebb és könnyebb. Miután megértette, hogy meghalt, boldog lett, és azt gondolta, ha ez a halál, akkor ez csodálatos.
Ezután egy mesebeli, rét-szerű helyre ért, ami mégsem rét volt, mert inkább fények voltak, mint fűk és virágok, mégis maga volt a csoda. Ott történt, hogy elkezdődött az a bizonyos film, amin végignézhette az életét. Egyszerre volt szereplője és megfigyelője az életének. Megtapasztalta, amit akkor gondolt, amit beszélt, és amit tett. Tudta, miért gondolta, mondta, tette azt, és hirtelen azt is tudta, mit kellett volna gondolnia, mondania, tennie. Ha olyan történet pergett a filmen, amiben László megbántott valakit, és nem kért tőle bocsánatot, az mérhetetlen szomorúsággal töltötte el. Főleg azért, mert már nem tehette jóvá, hiszen gondolatban megkövetni valakit nem egyenlő a valódi bocsánatkéréssel.
Ekkor az jutott eszembe, hogy hiszen – többek között – talán ezért van, hogy a halottak mindenképpen üzenni akarnak nekünk, élőknek. Először is haláluk után sokáig azt gondolják, hogy nem történt semmi, élnek, és képesek kommunikálni. De mivel nincs testi kiterjedésük, az a fajta kommunikáció megmarad az energiák szintjén, nem tud manifesztálódni. És azok az energiák pedig, ki tudja, mi módon „csapódnak le” a mi földi világunkban.
A kopogó szellemek például zörejeket, surranásokat, koppanásokat hallatnak. Levernek, felborítanak dolgokat. Feltehetően ezt nem szándékosan teszik, hanem az a hatalmas energia, amivel az üzenetüket, mondandójukat akarják eljuttatni hozzánk, ezt az eredményt hozza.
Mivel energiáról beszélünk, nagyon is elképzelhető, hogy az üzenet rezgése, frekvenciája megzavarja más – frekvenciákat kibocsátó – szerkezet működését. Amikor a rádiónknak egyszer csak elállítódik a csatornája, és a toplista helyett hirtelen csak recsegést hallunk, és dühösen tekergetni kezdjük a keresőgombot, nem is gondolunk arra, hogy talán egy halottunk szeretne üzenni nekünk, és az ő energiái zavarták meg a rádióadást.
Egyik újságíró ismerősöm digitális magnetofont vásárolt, hogy arra vegye fel az interjúkat, mert arról azonnal a számítógépre tudja másolni a hanganyagot, és nincs szükség szalagokra. Ez az ismerősöm halálra vált arccal mesélte, hogy amióta meghalt az egyik gyerekkori barátja, teljesen megőrült a digitális diktafonja. Olyan recsegéseket produkál, amelyekre nincs magyarázat, mert határozottan emlékszik, hogy amikor az interjú készült, semmilyen hasonló zaj nem zavarta meg a felvételt. Gondolta, talán a szerkentyűnek van valami baja, és legközelebb a férje diktafonját vitte magával.
De azon ugyanúgy megjelentek a fura sípolások, recsegések. És az egész jelenség épp a haláleset óta volt így. A kollégám ekkor nyomozni kezdett, és rátalált a Fehér zaj jelenségre. Lelassítva, felhangosítva is többször meghallgatta a felvételt, és furcsa dolgokat tapasztalt. Bár kivehető szavakat, emberi hangra emlékeztető formulákat nem hallott ki a zajból, de nagyon éteri, kísérteties, suhogó, szinte síró hanghatásokat igen. Ez persze nem bizonyíték semmire, csupán csak elgondolkodtató.
Az EVP (Electronic Voice Phenomena – elektronikus hangjelenség) magas színvonalon kutatott, mégis csak nagyon kevéssé felfedett paranormális jelenség, amelynek odaadó hívei vannak szerte a világon. Fehér zaj címmel filmet is vetítettek a mozikban, érdemes utána nézni. A film arról szól, hogy a holtak bizonyos csatornákon (elektromos készülékek frekvenciáin) keresztül olykor megpróbálnak kapcsolatot teremteni az élőkkel.
A filmben az elhunytak részéről kezdeményezett kapcsolat a televízió-, rádió- és számítógép-frekvenciákon keresztül jön létre, ezeket a frekvenciákat nevezik a film címeként választott fehér zajnak, amiket aztán a fizikai világban élők fogadnak és értelmeznek. A paranormális jelenségek kutatói közül szinte mindegyikben egy közös vágy munkál: hogy kommunikáljon azzal, aki a szerettei közül már eltávozott. Persze, ha szeretteink megtehetik ezt, akkor miért ne tehetnék meg ugyanezt azok, akik nem szerettek minket?
A filmben a feleségét gyászoló férj (Michael Kaeton) találkozik egy férfival, aki állítólag jeleket kap a nejétől a túlvilágról. Méghozzá különböző frekvenciákon.
Persze a film az csak film, nem kötelező elhinni, amit a forgatókönyvírók állítanak, az ember fülében mégis elültetik a bogarat. Épp úgy, ahogy a már-már klasszikusnak számító Hatodik érzék című filmmel, amiből megtudhattuk, amit azóta is innen-onnan „bizonyítva”, megerősítve érzünk, hogy a halott épp úgy él tovább a saját világában, mintha élne, olyannyira, hogy sokáig rá se jön, hogy halott.
(forrás: astronet.hu)
A Lászlóval készült beszélgetést egyébként az agykontrollosok vették föl, ezért hiteles számomra. Egészen pontosan dr. Domján László beszélget vele arról, mit érzékelt abban az állapotban, amikor azt hitte magáról, hogy jól van, hogy él, miközben szétroncsolt teste a szintén roncs sportautójában feküdt élettelenül.
Nagyon szép gondolatok hangzottak el ebben a beszélgetésben, László lüktetés-féle zenét hallott, és rádöbbent, hogy rég halott szerettei és ismerősei gyűltek köré, hogy segítsenek rajta. A mintegy tíz évvel azelőtt meghalt édesapja nyitotta föl a „szemét”, hogy meghalt, ő mutatta meg a kocsiban vérző, összeroncsolt testet, és azt is mondta, hogy fiam, korán jöttél.
A köré gyűlt lelkekkel, ha volt még dolga, azt megbeszélte, aztán egyre feljebb emelkedett, egyre távolabb a baleset helyszínétől, ahol időközben összegyűltek az emberek, akiknek hallotta a gondolatát, és ahogy eltávolodott, úgy lett egyre könnyebb és könnyebb. Miután megértette, hogy meghalt, boldog lett, és azt gondolta, ha ez a halál, akkor ez csodálatos.
Ezután egy mesebeli, rét-szerű helyre ért, ami mégsem rét volt, mert inkább fények voltak, mint fűk és virágok, mégis maga volt a csoda. Ott történt, hogy elkezdődött az a bizonyos film, amin végignézhette az életét. Egyszerre volt szereplője és megfigyelője az életének. Megtapasztalta, amit akkor gondolt, amit beszélt, és amit tett. Tudta, miért gondolta, mondta, tette azt, és hirtelen azt is tudta, mit kellett volna gondolnia, mondania, tennie. Ha olyan történet pergett a filmen, amiben László megbántott valakit, és nem kért tőle bocsánatot, az mérhetetlen szomorúsággal töltötte el. Főleg azért, mert már nem tehette jóvá, hiszen gondolatban megkövetni valakit nem egyenlő a valódi bocsánatkéréssel.
Ekkor az jutott eszembe, hogy hiszen – többek között – talán ezért van, hogy a halottak mindenképpen üzenni akarnak nekünk, élőknek. Először is haláluk után sokáig azt gondolják, hogy nem történt semmi, élnek, és képesek kommunikálni. De mivel nincs testi kiterjedésük, az a fajta kommunikáció megmarad az energiák szintjén, nem tud manifesztálódni. És azok az energiák pedig, ki tudja, mi módon „csapódnak le” a mi földi világunkban.
A kopogó szellemek például zörejeket, surranásokat, koppanásokat hallatnak. Levernek, felborítanak dolgokat. Feltehetően ezt nem szándékosan teszik, hanem az a hatalmas energia, amivel az üzenetüket, mondandójukat akarják eljuttatni hozzánk, ezt az eredményt hozza.
Mivel energiáról beszélünk, nagyon is elképzelhető, hogy az üzenet rezgése, frekvenciája megzavarja más – frekvenciákat kibocsátó – szerkezet működését. Amikor a rádiónknak egyszer csak elállítódik a csatornája, és a toplista helyett hirtelen csak recsegést hallunk, és dühösen tekergetni kezdjük a keresőgombot, nem is gondolunk arra, hogy talán egy halottunk szeretne üzenni nekünk, és az ő energiái zavarták meg a rádióadást.
Egyik újságíró ismerősöm digitális magnetofont vásárolt, hogy arra vegye fel az interjúkat, mert arról azonnal a számítógépre tudja másolni a hanganyagot, és nincs szükség szalagokra. Ez az ismerősöm halálra vált arccal mesélte, hogy amióta meghalt az egyik gyerekkori barátja, teljesen megőrült a digitális diktafonja. Olyan recsegéseket produkál, amelyekre nincs magyarázat, mert határozottan emlékszik, hogy amikor az interjú készült, semmilyen hasonló zaj nem zavarta meg a felvételt. Gondolta, talán a szerkentyűnek van valami baja, és legközelebb a férje diktafonját vitte magával.
De azon ugyanúgy megjelentek a fura sípolások, recsegések. És az egész jelenség épp a haláleset óta volt így. A kollégám ekkor nyomozni kezdett, és rátalált a Fehér zaj jelenségre. Lelassítva, felhangosítva is többször meghallgatta a felvételt, és furcsa dolgokat tapasztalt. Bár kivehető szavakat, emberi hangra emlékeztető formulákat nem hallott ki a zajból, de nagyon éteri, kísérteties, suhogó, szinte síró hanghatásokat igen. Ez persze nem bizonyíték semmire, csupán csak elgondolkodtató.
Az EVP (Electronic Voice Phenomena – elektronikus hangjelenség) magas színvonalon kutatott, mégis csak nagyon kevéssé felfedett paranormális jelenség, amelynek odaadó hívei vannak szerte a világon. Fehér zaj címmel filmet is vetítettek a mozikban, érdemes utána nézni. A film arról szól, hogy a holtak bizonyos csatornákon (elektromos készülékek frekvenciáin) keresztül olykor megpróbálnak kapcsolatot teremteni az élőkkel.
A filmben az elhunytak részéről kezdeményezett kapcsolat a televízió-, rádió- és számítógép-frekvenciákon keresztül jön létre, ezeket a frekvenciákat nevezik a film címeként választott fehér zajnak, amiket aztán a fizikai világban élők fogadnak és értelmeznek. A paranormális jelenségek kutatói közül szinte mindegyikben egy közös vágy munkál: hogy kommunikáljon azzal, aki a szerettei közül már eltávozott. Persze, ha szeretteink megtehetik ezt, akkor miért ne tehetnék meg ugyanezt azok, akik nem szerettek minket?
A filmben a feleségét gyászoló férj (Michael Kaeton) találkozik egy férfival, aki állítólag jeleket kap a nejétől a túlvilágról. Méghozzá különböző frekvenciákon.
Persze a film az csak film, nem kötelező elhinni, amit a forgatókönyvírók állítanak, az ember fülében mégis elültetik a bogarat. Épp úgy, ahogy a már-már klasszikusnak számító Hatodik érzék című filmmel, amiből megtudhattuk, amit azóta is innen-onnan „bizonyítva”, megerősítve érzünk, hogy a halott épp úgy él tovább a saját világában, mintha élne, olyannyira, hogy sokáig rá se jön, hogy halott.
(forrás: astronet.hu)
Fehér zaj teljes film:
