Életem nagyobb részében csak felszínesen foglalkoztatott az elmúlás kérdése, de amikor 29 évesen elveszítettem édesanyámat, az élet rákényszerített arra, hogy szembesüljek vele. Addig ő jelentette számomra a legfőbb éltető energiát és biztonságot, neki köszönhetem az életem. Sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal a végtelen űrrel és mély fájdalommal, ami a halála után ittmaradt. Dühöt és haragot éreztem, amiért ki kellett szakadnia ebből a szerető családi közegből. Nem volt más választásom, helyet adtam a gyásznak és elkezdtem feldolgozni a veszteségét, hogy tovább élhessem az életem. Lezárult egy korszak, végleg felnőtté váltam. Sokáig képtelen voltam elfogadni, hogy édesanyámat földi valójában már soha többé nem láthatom viszont. Talán csak valamiféle megnyugvást kerestem, hogy jó helyen van, hogy már nem fáj neki semmi és halálával nem szűnt meg létezni. Hinni szerettem volna, hogy továbbra is lát minket, tud rólunk. Nyugtalanító kérdések sokasága szakadt rám, amelyekre nem találtam választ.
Ha nem is gondolunk nap mint nap a halálra, mégis állandóan ott lebeg a fejünk felett. Ennek ellenére úgy éljük mindennapjainkat, mintha sohasem térne véget az életünk. Képtelenek vagyunk elképzelni a saját halálunkat, hiszen az életre lettünk kódolva. A keleti kultúrákban az elmúlás folyamata legalább annyira intim és természetes, mint a születésé. Ennek ellenére a mi túlcivilizált világunkban a halál fogalma örökre tabu marad, melyhez számos negatív érzés és félelem társul. Mivel a testet és a lelket elválaszthatatlan egységnek tekintjük, annak a tudata, hogy a halállal ez kettéválhat, a legtöbb emberben félelmet kelt. De vajon mitől félünk jobban mi emberek? A létünk teljes megszűnésétől vagy a folytatástól? A halálunkat követően a fizikai testünk ugyan megsemmisül, de mi történhet azzal a részével az egységnek, amit mi léleknek vagy tudatnak hívunk? Ezekre a nehéz kérdésekre kerestem a választ a saját szubjektív hitrendszeremen keresztül.
Az egyetlen út, amiben hittem és ami komoly áttörést jelentett a veszteségem feldolgozásában, nem volt más, minthogy olyan emberekkel beszéljek a halálról, akik már a közelében jártak, vagy valamilyen formában át is élték azt. A fotósorozatom szereplőit vallási, egzisztenciális, társadalmi hovatartozás nélkül választottam ki. Ezek az emberek a halálközeli élményük előtt sohasem találkoztak, nem ismerték egymást, mégis abban amit elmeséltek, nagyon sok hasonlóság volt. Ilyen a végtelen szeretet és béke érzése, az időtlenség, a korábban elhunyt rokonokkal való találkozás, a rendívül erős, de cseppet sem vakító fény érzékelése, valamint a megdöbbentő szembesülés földi tetteik következményeivel. Sokan úgy érezték, hogy tudatuk kiteljesedett, és abban az állapotban a „mindentudás” birtokában voltak. Ebből a számukra természetes, familiáris közegből senki sem akart visszatérni. A visszatértek közül szinte mindenki áthozott magával valamit odaátról és otthagyott valamit ebből a világból. Gyógyulásukat követően életük gyökeresen megváltozott. Minden átértékelődött, átrendeződött: az emberi kapcsolataik, azok mennyisége és minősége, az anyagi világhoz és a pénzhez való hozzáállásuk. Egyértelművé vált számukra, hogy semmi más nem fontos annyira, mint a feltétel nélküli szeretet, a megbocsájtás és a tudás. A földi életet egyfajta iskolának tekintik, amely egy lehetőség a fejlődésre, változásra.
A találkozásaim ezekkel az emberekkel alapjaiban megváltoztatták a hozzáállásomat az élethez és halálhoz egyaránt. Hálával tartozom sorozatom szereplőinek, amiért őszintén megosztották velem életük és haláluk megrázó pillanatait.
A portrék mellé illesztett képekkel egy-egy számomra fontos mozzanatot, dokumentumot, szimbólumot emeltem ki beszámolóikból. A téma szubjektivitása megkívánta tőlem, hogy egy általam elképzelt szürreális atmoszférát teremtve próbáljam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, mindezt a fotográfia nyelvére fordítva. A személyes történetek szó szerinti idézeteit egyenrangúan kezelem a fotográfiákkal, hiszen azok segítségével válik érthetővé, kerek egésszé a történet.
(Kovalovszky Dániel)
Ha nem is gondolunk nap mint nap a halálra, mégis állandóan ott lebeg a fejünk felett. Ennek ellenére úgy éljük mindennapjainkat, mintha sohasem térne véget az életünk. Képtelenek vagyunk elképzelni a saját halálunkat, hiszen az életre lettünk kódolva. A keleti kultúrákban az elmúlás folyamata legalább annyira intim és természetes, mint a születésé. Ennek ellenére a mi túlcivilizált világunkban a halál fogalma örökre tabu marad, melyhez számos negatív érzés és félelem társul. Mivel a testet és a lelket elválaszthatatlan egységnek tekintjük, annak a tudata, hogy a halállal ez kettéválhat, a legtöbb emberben félelmet kelt. De vajon mitől félünk jobban mi emberek? A létünk teljes megszűnésétől vagy a folytatástól? A halálunkat követően a fizikai testünk ugyan megsemmisül, de mi történhet azzal a részével az egységnek, amit mi léleknek vagy tudatnak hívunk? Ezekre a nehéz kérdésekre kerestem a választ a saját szubjektív hitrendszeremen keresztül.
Az egyetlen út, amiben hittem és ami komoly áttörést jelentett a veszteségem feldolgozásában, nem volt más, minthogy olyan emberekkel beszéljek a halálról, akik már a közelében jártak, vagy valamilyen formában át is élték azt. A fotósorozatom szereplőit vallási, egzisztenciális, társadalmi hovatartozás nélkül választottam ki. Ezek az emberek a halálközeli élményük előtt sohasem találkoztak, nem ismerték egymást, mégis abban amit elmeséltek, nagyon sok hasonlóság volt. Ilyen a végtelen szeretet és béke érzése, az időtlenség, a korábban elhunyt rokonokkal való találkozás, a rendívül erős, de cseppet sem vakító fény érzékelése, valamint a megdöbbentő szembesülés földi tetteik következményeivel. Sokan úgy érezték, hogy tudatuk kiteljesedett, és abban az állapotban a „mindentudás” birtokában voltak. Ebből a számukra természetes, familiáris közegből senki sem akart visszatérni. A visszatértek közül szinte mindenki áthozott magával valamit odaátról és otthagyott valamit ebből a világból. Gyógyulásukat követően életük gyökeresen megváltozott. Minden átértékelődött, átrendeződött: az emberi kapcsolataik, azok mennyisége és minősége, az anyagi világhoz és a pénzhez való hozzáállásuk. Egyértelművé vált számukra, hogy semmi más nem fontos annyira, mint a feltétel nélküli szeretet, a megbocsájtás és a tudás. A földi életet egyfajta iskolának tekintik, amely egy lehetőség a fejlődésre, változásra.
A találkozásaim ezekkel az emberekkel alapjaiban megváltoztatták a hozzáállásomat az élethez és halálhoz egyaránt. Hálával tartozom sorozatom szereplőinek, amiért őszintén megosztották velem életük és haláluk megrázó pillanatait.
A portrék mellé illesztett képekkel egy-egy számomra fontos mozzanatot, dokumentumot, szimbólumot emeltem ki beszámolóikból. A téma szubjektivitása megkívánta tőlem, hogy egy általam elképzelt szürreális atmoszférát teremtve próbáljam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, mindezt a fotográfia nyelvére fordítva. A személyes történetek szó szerinti idézeteit egyenrangúan kezelem a fotográfiákkal, hiszen azok segítségével válik érthetővé, kerek egésszé a történet.
(Kovalovszky Dániel)
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Gaylhoffer Gábor, A halál oka: szívleállás, Lausanne, Svájc, 1989.
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Gaylhoffer Gábor: „...Én nem tudnám alagútnak mondani. Sötét út volt az tény, de nekem inkább félhomályos. Voltak lények is az utam során, szeretetlények vagy csak ők szerettek engem. Nem tudom azonosítani őket. Úgy néztek ki, mintha pókhálóból lennének. Áttetszőek voltak. Csak azt éreztem, hogy mosolyognak rám és valami kellemes sugárzás jött felém. Minden olyan familiárisnak tűnt. Semmi idegen érzés nem volt bennem, hogy hol vagyok vagy mi van. Akkor ezt is elhagytam és akkor tényleg jött egy fény. Szeretet áradt belőle és olyan jó volt. Olyan volt mintha visszataláltam volna a szeretethez. A földön is szerettem, szerettek, de ennek ahhoz semmi köze nem volt. Ez a tiszta szeretet volt. Megnyugvás és béke vett körül. Nagyon szabadon éreztem magam. De akkor jött a választás pillanata, hogy maradok vagy jövök. És azt választottam, hogy visszajövök...”
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Hirtling Krisztina, A halál oka: gyomormérgezés, Székesfehérvár, Magyarország, 1956.
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Hirtling Krisztina: „...Egészen kislány voltam, 6 esztendős. Az öcsémmel kint játszottunk a kertben, aki 4 éves volt csak. Datura Stramonium nevű mérgező gyomnövény is nőtt kint a kertünkben. Az öcsém ezt bedugta a számba én meg ráharaptam. Csak arra emlékszem, hogy borzasztóan álmos vagyok. Leborultam az asztalra. Körülbelül szekrény magasságból látom magam egy kórházi vizsgálóban. De az nem zavart ott engem, hogy én lent fekszem és fentről kiabálok. Ez a világ legtermészetesebb dolga volt számomra. Az egészből semmi másra nem emlékszem csak arra, hogy egy nagyon nagyon szép fény, fényes tavaszi napszerű, gyönyörű fényes napsütés jött be az ablakon...”
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Dobronay László, A halál oka: autóbaleset, Fót, Magyarország, 1993.
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Dobronay László: „...Egy olyan hely, minthogyha egy rét lenne, de nem rét. Mintha tele lenne virággal meg növényekkel, meg lelkekkel és ott szabadság van és azt érzed, hogy mindenhonnan mintha valami éteri zene szólna. De nem zene, mert bennem is van. Olyan szeretet vesz körül, ami éget. Olyan fény van, ami, ha a lámpába belenézel, akkor éget. Vagy a napba belenézel akkor nem tudsz belenézni. Sokkal erősebb volt és bele tudtam nézni. Szürkés ezüstös színbe borult az egész táj. Megjelentek azok a szeretteim, akiket addig elveszítettem életemben. Ráismertem édesapámra...”
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Sziákisz Irén, A halál oka: bélelzáródás (Crohn-betegség), Dunaújváros, Magyarország, 2000.
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Sziákisz Irén: „...Éreztem egyszer csak, hogy itt van valaki mellettem. Oldalra nézek és ott van mellettem az apu. Addigra szürkés köd volt körülöttünk minden és egy csomó ember volt ott, az életemből, akikről tudtam, hogy már meghaltak. Ugyanúgy emberformájuk volt, de mintha valami köd vagy füst venné őket körbe. Mozogtak, de mégse lépegettek. Boldogok voltak. Olyan természetes volt. Talán valami kertféle volt. Finom, puha, szürkés ködféle. Nagyon nagy megnyugvás volt, hogy láttam mindenkin, hogy boldog...” (Irén és édesapja egy régi családi fényképen.)
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Putnoki Tibor, A halál oka: magas vérnyomás, Szolnok, Magyarország, 1994.
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Putnoki Tibor „...Ez a fény egyre közelebb jött átölelt, dédelgető volt.Minden olyan természetesnek tünt. Mentünk fölfelé. A fényben mentem, a fény vitt a fény felé. Aztán egy nagy térben vagyok, ahol egy film megy. Amikor ránéztem az életemre, akkor láttam, hogy ez nem film, hanem a születésemtől végig minden, ami megtörtént. Milliárdnyi kocka...” (A kilenc percig tartó klinikai halál után Tibor tenyerén az életvonal és a fejvonal teljesen egybeforrt, míg előtte ez két különálló vonal volt.)
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Migléczi Éva, A halál oka: vérveszteség, Budapest, Magyarország, 2007.
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Migléczi Éva: „...Kívülről kezdtem el látni magam, de nem a műtőben. Láttam a környezetemet, de az nem a műtő volt, hanem egy világos hely volt. Egy végtelen tér, ahol nem voltak erős színek és erős fények, de világos volt. Egy nagyon kellemes hely volt és nagyon nagyon jól éreztem magam. Eszméletlen szeretet vett körül. Minden olyan pasztell árnyalatú volt. Közben hihetetlen jó érzésem volt, olyan amit itt nem lehet érezni. Olyan mintha minden ember egyszerre egy pillanatban lenne boldog, és ezt az összesűrített boldogságérzetet éreztem én is egyszerre...”
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Orosz Katalin, A halál oka: vízbefulladás, Budapest, Magyarország, 1963.
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Orosz Katalin: „...De ezt már abban a pillanatban tudtam, hogy beestem a vízbe. Teljesen nyugodt vagyok és ez a világ legjobb dolga. Ennél jobb nem történhet velem, minthogy most meghalok és én a mennyei atyám otthonába végre eljutok. Mindent átölelt ez a nagy kékség. Minimum négy percet voltam a víz alatt. Fogalmam sincs, hogy ki húzott ki. Akkor újraélesztettek jól összetörték a mellkasomat. Úgy tértem magamhoz, hogy a lábamnál fogva ráztak és lábakból egy gyűrű volt körülöttem. Elkezdtem iszonyatosan bömbölni meg ordítani, hogy miért nem hagytak meghalni...” (A medence, amibe Katalin 13 évesen belefulladt.)
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Mecz Beatrix, A halál oka: vérveszteség, Pécs, Magyarország, 1976.
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014
Mecz Beatrix: „...Olyan érdekes volt, hogy egyszer csak úgy elcsendesedett bennem minden és elkezdett távolodni tőlem a fizikális világ. Megszűnt az idő és akkor azt mondtam magamban, igen ez a halál. Valami hihetetlen nagy békesség és szeretetérzés vett rajtam erőt. Átmentem a mennyezeten, átmentem a falon. Mintha úgy szippantanának vagy egy mágnes húzna. Pillekönnyű voltam és mintha egy szeretetóceánban úsznék olyan volt. Hihetetlen az a világ, az a nagyon sok bolygó az a nagyon sok köd meg csillagözön. És én meg csak mentem fölfelé és fölfelé...”
(forrás: Kovalovszky Dániel; maimano.hu)
