2020. április 25., szombat

Kapcsolat a "túlvilággal"



Ahhoz, hogy ezt a különös, zavaros, csodálatos, misztikus és sorolhatnám még a jelzőit … szóval, hogy ezt a manapság rendkívüli dolgot megértsd, Hamvas Bélához kell fordulni, aki azt mondja, hogy az emberiség életében valaha tragikus fordulat történt. Egyre jobban felpuffadt bennünk az ego, ami azzal járt, hogy a Teljességgel való kapcsolatot elvesztettük.

Müller Péter

Az ember a közösségből kiszakadt, "maszek" lett, s ez háromféle kontaktust szüntetett meg egyszerre. Ahogy egy rövidzárlatnál hirtelen sötét lesz, néma lesz a televízió és kiolvad a hűtő, úgy történt itt az az "üzemi baleset", hogy egyszerre három irányba szűntek meg a kapcsolataink:

Az első az önmagunkkal való kapcsolat.
Lelkünk mélyvilága ekkor került "tudat alá", ami azt jelentette, hogy saját, valóságos szellemi énünkkel a kontaktust elveszítettük.
(Ezt próbáljuk manapság meditációval s imával visszaszerezni.)
Az első tehát, amit innen kezdve "másvilágnak" élünk meg, amiről azt hisszük, hogy nem a mi "valóságos" világunk, az nem más, mint a bennünk lévő lélek országa, lényünk szellemi és isteni valója.

A második, amit szintén "másvilágnak" élünk meg, az a másik ember. 
A másik ember lénye, lelke, szellemi valója. Ahogy magunkban, úgy másokban sem látunk befelé, nem vesszük észre a lelki rokonunkat, sőt szellemi testvérünket, más szóval megszűnt a másokkal való egység élménye, amit egyszerűen úgy lehetne mondani, hogy nem tudunk szeretni.

A rövidzárlat harmadik eredménye pedig a szellemvilággal való kapcsolat elvesztése.
Ezzel a "holtak világával" a mai ember csak halála után találkozik. Amíg él, nemcsak hogy nincs kapcsolatban vele, nem is hiszi, hogy ilyesmi van. Az a meggyőződése - s ez éppen egoizmusának eredménye -, hogy ilyen világ nem is létezik.

Mi csak nagyon elkésve, a halálunk után (vagyis az ego kialvása után) fedezzük fel, hogy túlvilág van, sőt, sokkal inkább Van, mint az az önös káprázatvilág, melyet halálunkkal elhagyunk.

A meglepetés, a "jé, hát mégis élek!", a mai ember első létélménye a más világon: nem hitte volna. Sokan nem is veszik észre, hogy "meghaltak", mert azt képzelték, hogy ilyenkor minden megszűnik, ezzel szemben tapasztalják, hogy mégis élnek, és vannak, minden éppolyan valóságos, mint eddig volt, s ebből arra a téves következtetésre jutnak, hogy nyilván nem haltak meg.

A valódi spirituális élmények csak ezután következnek "odaát" - s ezek nem mások, mint azok a számunkra csak könyvekből olvasható élmények, amelyeket az ember valaha, egy valóban vallásos és lelkileg éber korban már a földi élete során is gyakran átélt.
A lelkileg éber ember a halálával hazamegy.
A lelkileg megvakult ember azonban egy szokatlan, idegen világba zuhan, tájékozatlanul, zavartan, és sokáig nem tudja, hol van.

A mai embernek fogalma sincs arról, hogy a halhatatlanság tudatának elvesztésével nem csupán a földi életét, hanem elsősorban a halálát nehezítette meg. Nem tudja, hogy a halála után nem megszűnik, hanem ezután kezdődik csak igazán az élete - magyarán szólva nem "megsemmisül", hanem "felébred".
A földi élet álmából felébred.
De a lényeg nem is ez. A lényeg, hogy ez a három: egy.
Vagyis a Szeretet, az Önismeret és a Szellemvilággal való kapcsolat: egy.
Nincs külön.
Szeretni: spirituális élmény.
A másik ember "másvilágában" való otthonosság.
Azért szeretem, mert otthon vagyok benne.
S ő otthon van bennem.
Egymásban otthon vagyunk.

A másik ember innen kezdve nem egy tőlem teljesen idegen,"másvilág", hanem az én világom is, s ahol igazán együtt vagyunk, az éppen a szellemi valóságunk.

És éppígy van az Önismerettel is.
Igazi valónk, innen nézve, ahol jelenleg élünk, vagyis az egónk oldaláról szemlélve: a "másvilágon" van.
Igazi, benső, szellemi világunkat, vagyis a szellemi hazánkat sohasem hagyjuk el, akkor sem, ha egy-egy inkarnációval földi sorsot vállalunk.

Aki mélyen néz önmagába, a hétköznapi valóságból átlép a szellemi valóságba.
Egy másik síkra, egy másik valóságba, egy másik országba jut kivétel nélkül minden ember, aki mélyen magába néz. Mondjuk például: meditál.
A titok pedig éppen ott van, hogy ez a három: egy!
Vagyis, aki csak médium - de nem tud szeretni, és nem ismeri önmagát, nem is igazi médium.
És fordítva: aki igazán ismeri önmagát, és igazán szeret, az akkor is médium, ha ezt a képességét nem használja.
Ezért van az, hogy amikor az ember, ha csak egy pillanatra is valóban szeret: egyszerre mediális képességei is lesznek; álmai, megérzései, látomásai lesznek. Maga a szeretet intenzív ereje megnyitja a lélek szemeit s azokat a lezárt utakat, melyek éppúgy vezetnek a másik ember lelkébe, mint a lélek országába, általában.
Minden szerelmes egy kicsit médium is.
Mert érzékennyé, éberebbé válik a lelke. Hangolttá.
De ha tovább játszunk a gondolattal, éppúgy igaz az is, hogy a valódi önismeret nem azt jelenti, hogy valaki megismeri lelkének jó és rossz tulajdonságait, hanem elsősorban az a felismerés, hogy ő maga szellemi lény - és amikor mélyen néz magába, azt a bizonyos "szellemvilágot", amit Jézus "Isten országának" nevez, megtalálja önmagában.
És aki mélyen megismeri önmagát, szeretni kezd.
Először önmagát - és aztán mindent és mindenkit.
És aki így megismerte önmagát és szeret, médium is lesz - vagyis elkezd a szellemi világban ismerősként tájékozódni.
Az "e világ" és "túlvilág" határai már akkor megszűnnek, amikor valakit nagyon szeretünk. Az "átlépés" művészete a mély szeretet világában azonnal megtörténik, függetlenül attól, hogy társunk még testben, vagy már a lélek világában él.
Nagy misztérium ez.
Ezt először akkor tapasztaljuk, amikor valakit nagyon szeretünk és távol van tőlünk. Nem látjuk, nem halljuk, nem érintjük - mégis érezzük, sőt, tudjuk, mi történik vele!
Ugye, volt már ilyen élményed?
 (Müller Péter)

(forrás:XI. évfolyam 1. szám - http://tgy-magazin.hu)

Kapcsolódó írás
Elisabeth Kübler-Ross: Hogy többé ne féljünk a haláltól:

  
Bejegyezte: dátum: