2020. május 9., szombat

Szepes Mária - Egy évszázadnyi csoda



A barátra és kollégára Jókai Anna (1932-2017) írónő emlékszik

Szepes Mária évfordulója alkalmából rendezett ünnepséget a Szepes Mária Alapítvány és az Édesvíz Kiadó. Az Uránia Nemzeti Filmszínházban százak gyűltek össze, hogy megemlékezzenek a 2007-ben, életének 99. évében meghalt íróról, tanítóról és bölcsről, az örökké nyitott szellemről. Tanítványai, barátai előadással, zenével, énekkel, tánccal idézték fel szellemiségét, szeretetét. Talán megbocsátanak az olvasók, hogy mielőtt megszólaltatnánk az írónőt, majd a barát és tanítvány házaspárokat s a zenész tisztelőt, személyes élmények segítségével magam is megidézem alakját.


Szepes Máriának nem lehettem tanítványa, de tisztelője igen. Gyerekkoromban találkoztam a Pöttyös Panni sorozattal, amit olvasatlanul lányoknak valónak ítéltem. Annál inkább megfogott kamaszkoromban, sci-fi rajongó korszakom végén a Vörös oroszlán - számtalan bennem már megszületett kérdést megválaszolva és legalább annyit felvetve. Újabb tíz év telt el, és eljutottam Mária néni otthonába, ott ültünk többen - nem lévén elegendő ülőhely - a földön, szinte szimbolikusan a lábainál, s a végén még arra is alkalom adódott, hogy egy épp a napokban átélt álmomat megosszam vele, amelynek szereplőiben felismerte magát és bátyját, s egyetlen mondatával ellátott kellő szellemi munícióval a feladataimat és utamat illetően. Sokan éltük, élhettük át ezt az élményt, azt, hogy felszabadított, más nézőpontba, dimenzióba helyezte létezésünket és annak lehetőségeit. Az igazán csodás - az ő kifejezésével: reális - mindebben az, hogy halálával, átlényegülésével, távozásával ez az átlelkesítő hatás nem zárult le, ő itt van velünk, életműve, gondolatai, szellemisége feltehetően sokáig és sokak életét fogja még megváltoztatni.

Jókai Anna, a kolléga és barát az esten elsőként köszöntötte a jelenlévőket. Közvetlenül az est előtt külön is megemlékezett lapunk olvasói számára találkozásairól, barátságáról Szepes Máriával.

Úgy gondolom, hogy aki figyelemmel kísérte az én írói és immáron előadói működésemet, az tudja, hogy ez a világ szinte azonos Szepes Mária világával, azzal a különbséggel, hogy az én pályám a spirituális realizmus jegyében zajlott. Mindaz, amit ő tett, hozzám olyan időszakban érkezett el, az ötvenes évek legelején, amikor szinte bűn számba ment ilyen könyveket olvasni. Emlékszem, ötven forintot adtam Szepes Mária Vörös oroszlánjáért, ami akkor nagy pénz volt. Hosszú idő telt el, mígnem körülbelül húsz évvel ezelőtt személyesen is megismerkedtünk. Előtte engem már egy ideje nagyon bántott, hogy a Magyar Írószövetségnek Mária nem volt tagja. A mai világban nem gyakori, hogy a spiritualitással áthatott alkotók úgy kerüljenek be a köztudatba, hogy a szakma ne biggyessze le a száját és ne mondja azt, hogy ez már nem korszerű. Az, aki nem tudja, hogy miről van szó, hajlamos ezt akár még a babona körébe is utasítani. Akkoriban még volt egy úgynevezett sci-fi tagozat, és én Máriát oda beajánlottam. Hamarosan így tagja lett az Írószövetségnek, és ez Máriának rendkívül jólesett, mert mint minden embernek, neki is volt olyan vágya, hogy a szakma is ismerje el. Később az ismeretségünk barátsággá erősödött. Nekem módomban állt az is, hogy mint a Magyar Írószövetség első szabadon választott elnöke, kijárjak Máriának egy Arany János-nagydíjat. Úgy éreztem, akkor tehetem a legtöbbet, ha tudomásul vétetem a szakmával, hogy van egy rendkívüli egyéniség, egy rendkívüli teljesítmény, amit azért, mert nem a szokványos materialista nyomvonalon halad, nem elvetni, hanem mélységes tisztelettel becsülni kell. 

Fivére, Viktor Charon lakásán annak feleségével és Szepes Bélával

- Amikor Szepes Mária kilencvenéves lett, a mai alkalomhoz hasonlóan egy gyönyörű, gyertyafényes születésnapi ünnepséget rendezett neki.

- Igen, mint a Fészek Klub alelnöke szerveztem meg az ünneplését, és én voltam a beszélgetőtársa is a közönség előtt. Később is minden hónapban beszélgettünk, ha másképp nem, rendszeresen felhívtuk egymást. Nincs is olyan könyve, ami nem jutott volna el hozzám, s természetesen az én köteteimből is mindig kapott. Csodálatos dedikációi voltak, ilyen áradó, különleges ajánlásokat sosem tudtam írni. Másoknak is olyan dedikációkat nyújtott át, hogy mind azt gondolhatjuk, ha ehhez felnőnénk, akkor minden megoldódna az életünkben. A sors érdekes rendelése, hogy Hamvas Béla sírkövét én avattam, Szepes Máriát én temettem. Mindig mondta Mária, hogy nagyon szerette Hamvas Bélát, találkoztak is. Mindketten a válságra próbáltak megoldást találni. Valójában arról van szó, hogy annál fontosabb ma a hazugságok és lózungok korában nincsen, mint megmutatni, mi az oka ennek a válságnak. Itt nem felszíni kezelésre van szükség, nem ragtapaszt vagy rózsaszín kenőcsöket kell kenni erre a szerencsétlen, ótvaros és keléses világra, hanem azt kell megnézni, hogy miként jutottunk idáig, addig, hogy az ember csak a matériában keresi a boldogulását. Egyszerűen fel sem teszi már magának a kérdést, hogy honnan jöttem, mi a létem lényege és hová megyek? Ennél fontosabb kérdés nincs. Erről szól az én egész működésem, és Mária más eszközökkel, de gyakorlatilag ugyanazt tette. Ugyanazt a megoldást vetette fel, mint Hamvas, vagy mint Várkonyi Nándor s Kodolányi János is, akik szintén hasonló időben születtek. Ez sem véletlen, hogy egyszerre küldték el ezeket a szellemeket Magyarországra. Ezek a nagy szellemek itt voltak, hatottak, és hatásuk soha nem fog elmúlni. Egyébként épp Hamvas Béla mondta, és azt hiszem, ez Szepes Máriára is érvényes, hogy vannak írók, akik a haláluk előtt öt perccel borzasztóan fontosnak látszanak a világ szemében, és a haláluk után öt perccel már nincsenek sehol. Egyszerűen letörli őket az a magasabb szellemi rend, ami idehozta őket a világra. De olyan írók is vannak, akik hosszú évtizedek után, sőt akár száz esztendő távolából, miután hosszan rejtőztek a föld gyomrában, egyszer csak mint friss búvópatak feltörnek, és olyan érvényes mintákat mutatnak fel a sorsukkal, hogy óriási hatással vannak az emberek életére. Én Máriát ilyennek gondolom, azzal, hogy úgy tetszik, most, ezen az évfordulón, hogy neki kicsi időre sem kellett eltemetkeznie.

- Mi az, amit leginkább értékelt Szepes Mária életében, munkásságában?

- Azt, hogy ő elsősorban tanító volt, hogy nem zárkózott el az emberektől, nem vált olyan emberré, aki beül az elefántcsonttoronyba és hirdeti a maga igazságait. Ő olyan bölcs volt, akinek bármikor kopogni lehetett az ajtaján, mindenkinek ajtót nyitott, aki éhes volt az ő szavára. Tudjuk, hogy az idő az ember életében a legkevesebb. Ő minden idejét odaadta az embereknek. Ennél nagyobb ajándék nincs. Tudom azt is, hány olyan ember van, aki nem mondja, nem hirdeti, de mégis Máriának köszönheti a lelki egyensúlyát. Sajnos az emberek egy része ma olyan, hogy ha mankót kap a hóna alá, amikor újra egészséges lesz, akkor a mankót nem teszi el mementónak, azt gondolja, hogy a gyógyulás kizárólagosan a saját érdeme. Máriának az is nagyon fontos volt, hogy ő Magyarországon született. Hangoztatta, hogy meg kell felelni annak az életfeladatnak, ami ebből adódik. Ő ezt tudta, ő ezt tette, nem röstellte, sőt azt mondta, hogy ebben a megtestesülésében ő magyar, és ezt az országot akarja szolgálni. Azt éreztem Máriánál, hogy ő minden erejével jobbítani akart.

Nevelőapjával, Balogh Bélával, édesanyjával és fivérével

- És ehhez kivételesen hosszú élet adatott meg neki...

- Annyit tudunk, hogy amíg itt élt, kilencvenkilenc évet élt. De több száz életnyi év volt már mögötte, megszámolni sem lehet, mire ragyogó megtestesülésként élt itt. Ha valamiről meggyőzött bennünket, az az volt, hogy nincs halál. Ennek felismerése fordulatot jelenthet az életünkben, hiszen ez az, ami legjobban kínozza a mai emberiséget. Hiába látjuk a természet őszi lombvesztését, hiába jelennek meg a luciferi hatalmak, amik el akarják hitetni, hogy mi sem vagyunk mások, mi is meg fogunk halni. Mária tudta, hogy az emberi szellem nem azonos a természettel, hanem örökké él, és abban a pillanatban, amikor ezt a fizikai létet elveszti, egy másik valóságra támad. Tényleg úgy van, hogy akkor tudunk magunkra találni, amikor meghalunk, mintha visszadobnának minket egy tiszta vízbe és újra úszhatunk. Ennek felismerése valódi bölcsesség. De olyan világban élünk, amikor nagyon sokan összetévesztik az okosságot, a hideg, kígyószerű intelligenciát a bölcsességgel. Ádvent idején gondoljunk arra a csodálatos híradásra, hogy Lukács evangéliumában az egyszerű pásztorok kapják meg angyali kinyilatkoztatással a hírt, hogy megjelent a megváltó, aki vissza fogja helyezni a Földet arra az eredeti pályára, ahová tartania kell. Kétezer évvel ezelőtt megértették ezt a tanulatlan emberek és elmentek megkeresni őt. Márk evangéliumában nincsenek pásztorok, de van három napkeleti bölcs, akik a saját eszükre, tudásukra alapozva nézték a bolygók konstellációját, és megértették, hogy megjelent a világ irányító hatalma ide, az emberek közé, és ők is elmentek és megkeresték. A pásztorok és a bölcsek találkoztak a bölcső körül. Helyesnek tarthatjuk-e, hogy ne tudjanak találkozni a mai bölcsek és a mai pásztorok? A pásztorbölcseké a világ - ezt tudta Mária.


- Hol lehet ma hozzáférni ehhez a bölcsességhez?

- Például Mária könyveiben, különösen a Vörös oroszlánban, ami nem véletlen, hogy keresztülsöpört a nyugati világon. Sok mindent megvilágított, amire ma egy felvilágosult ember azt mondaná, hogy ez nem igaz. Csakhogy ma nagyon sok a felvilágosult ember, és nagyon kevés a megvilágosodott. A felvilágosodás és a megvilágosodás között nagy különbség van, a felvilágosodás mindig kívülről jön és kioktatja az embert, rendszerint a tudományban megszokott érvekkel, amelyek nem veszik figyelembe egy magasabb szempont igazságát. A megvilágosodás mindig belülről jön. Az az, ami teljesen új irányba lendíti az ember személyiségét. Ma nagyon kell vigyázni arra, hogy az ezotéria ne legyen üzlet, és ezt senki ne segítse elő. Valljuk be, hogy az ezotériának nemcsak igazságai, hanem túlzásai és kóklerei is vannak. Ez határtalanul felbosszant, és nagyon vigyázok, hogy el is határolódjam attól, amikor a New Age mozgalom címén mindenféle badarsággal etetik az embereket. Mintha olyan egyszerű lenne és minden megváltozna attól, hogy valaki lemegy alfába. Mert lemehet, de ugyanolyan bután jön ki belőle. Az a véleményem, hogy benső munkát kell végezni. Ezt csak hiteles emberek tehetik, akik ugyanakkor a hétköznapi életben is megállják a helyüket, tehát nem olyanok, akiket lepkehálóval kell összeszedni és visszahozni a nyomorúságos földre. Vagyis itt akarjunk a dolgokon változtatni. Itt van a működés, és odaát az ítélet. Ilyenkor, ádvent idején, s megjegyzem, nem véletlenül van Máriának is éppen ekkor a születésnapja, azt kívánom mindenkinek, hogy aki olvasta műveit, s akinek nehéz és hányatott az élete, bízzon abban a gondolatban, hogy van egy olyan szféra, ahol érvényesül az igazság. Nekem Szepes Mária ezt jelenti, és a magam módján ezt szeretném szolgálni, amíg itt vagyok.

Püski István könyvkiadó és felesége, Tóth Irén

– A hetvenes évek elején tanítványokként kerültünk Szepes Máriához. Csoda volt az ő rendkívül zárt körébe tartozni, ahová csak ismerősök révén vezetett az út. Mária néni az egyik közvetlen tanítványára bízott bennünket, vele csak egy-két havonta találkoztunk. Amikor szóba került, hogy kimegyünk Amerikába, ránk bízta a Vörös oroszlánt. Itthon akkoriban tiltott volt az ezoterikus irodalom, nem sok esélye volt, hogy megjelenjen. A könyv 1946-os első és bezúzott kiadása után a mi kiadásunkban jelent meg újra először.

A mindennapi élet mágiája című könyve szinte a zsebkönyvünkké vált. A mű alapgondolata, miszerint ugyanaz vagy, mint a másik ember, az életem mottójává vált. A könyv segítségével sikerült jobb és közvetlenebb kapcsolatot kialakítanunk az emberekkel. A könyv tanított meg bennünket az alázatra, a meditációra. Egyfajta ébredési folyamat kezdetét jelentették a tanításai.

"Minden vallás gyökere egy"

Vásáry Tamás zongoraművész és felesége, Tunyogi Henriett balettművész 

–1956-ban emigráltam, s utazásaim során egyszer Hollandiában koncertezve találkoztam egy magyar házaspárral, Hajdú István zongoraművésszel és feleségével. Beszélgetés közben kiderült, hogy hasonló az érdeklődésünk, ezoterikus a világnézetünk. Megkérdeztem, ki a legnagyobb szellemi ember, akit tanítónak tekintenek otthon, és azt mondták, hogy Szepes Mária. Addig nem hallottam még a nevét. Mondták, hogy olvassam el a Vörös oroszlánt, s adtak is egy szamizdat példányt. A könyv óriási hatással volt rám és teljes mértékben igazolta azt a világnézetet, amit akkor már a magaménak vallottam. Amikor először hazajöhettem, első utam Máriához vezetett. Amikor beléptem a kapun, a kertben egy sivító hangot hallottam, odamentem és láttam, hogy egy macska madarat dögönyöz a bokor alatt. Mire odaértem, a macska eltűnt, s a madár mozdulatlanul feküdt, nem lehetett tudni, mennyi élet van benne. Kezembe vettem a szerencsétlen kis jószágot, és becsengettem Máriához. Az első találkozást ő ómennek tekintette, hiszen a madár a szellem szimbóluma. Nagyon közeli barátok lettünk. Állította, hogyha meghalunk, akkor is találkozni fogunk. 1991-től, amikor a Magyar Rádió zenei igazgatója lettem, már rendszeresen találkoztunk, mindent meg tudtunk beszélni. Az első feleségem és Mária között is nagy barátság alakult ki, de a második feleségemmel is nagyon szeretetteljes volt kapcsolata. De erről meséljen ő...

– Szepes Máriával először nyolc évvel ezelőtt találkoztam. Férjemen, Tamáson keresztül ismertem meg. Úgy fogadott engem, mintha örökké ismertük volna egymást: köszöntéskor megölelt, és ez nagyon természetes volt. Rögtön kielemzett, megmondta, milyen vagyok. Ennél az első találkozásnál adott nekem egy jádekőből faragott Buddha-szobrot, egy legyezőt és dedikált nekem egy Pöttyös Panni könyvet is. Az első kapcsolatom vele nekem is a könyvein keresztül kezdődött, amikor gyerekkoromban a Pöttyös Panni sorozatot olvastam. Mint a tanárok, minden kötetet láttamoztam és osztályoztam. Mind csillagos ötöst kapott... Ha Mária nénire gondolok, mindig az jut eszembe és úgy látom, mintha lila-fehér boldogság, mindig pozitív energiagömb lenne, csupa báj, csupa szív és kedvesség. Sok alkalommal találkoztunk még később, akkor is, amikor már vak volt. Egyszer kaptam tőle egy forgatókönyvet, és arra kért, készítsek belőle egy balettet. Nagyon szerette a táncot, ezzel az előadással még tartozom neki, de egyszer biztosan megszületik.

A Váradi Hédi művésznő által készített Pöttyös Panni babával

Laár András zenész

– Először a Vörös oroszlánt olvastam el még szamizdat kiadásban. Azzal fogott meg a könyv, hogy először olvastam egy hiteles reinkarnáció történetét, ami nagyon hasonlított az én élményeimhez. Születésem után ugyanis már olyan dolgokat, szellemlényeket láttam, amiket nem szoktak az emberek. Rögtön írtam egy levelet Mária néninek, nem bírtam ki, tanítványául akartam szegődni még 1984–85 táján. Nagyon hamar visszaírt, mert azt olvasta ki a levelemből, hogy az segélykiáltás volt a szellemiség felé. Ő maga személyesen nem vállalhatta a tanításomat, mert le volt terhelve, de egy tanítványának delegált engem. Egy ideig így tanultam, de egyszer eljött a pillanat, amikor személyes kapcsolatba is kerülhettem vele, mert mindketten tanítottunk a Szintézis Szabadegyetemen, s meglátogathattam a lakásán is. Időnként üzent nekem, egyszer felhívott, amikor megnézte felvételről a bennünk élő istenről szóló előadásomat a Szintézisen. Annyira tetszett neki az előadásom, ami nagyon rokon volt az ő gondolataival, hogy nagyon sok sikert akart kívánni az utamhoz. Gratulált és azt mondta, soha ne lépjek le a fény útjáról. Nagyon sok könyvét elolvastam, és úgy érzem, hogy ő valóban az, akinek őt gondoljuk, közvetlen tudást közvetített és egy egyetemes isteni létet élt.

(forrás: Csörgő Zoltán XV. évfolyam 1. szám - http://tgy-magazin.hu)

- - - - - - 

Beszélgetés Szepes Máriáról - Jókai Anna - videó


forrás:EZOBOX