Azoknak, akik kisebb-nagyobb mértékben tisztában vannak a spirituális igazságokkal, s tudják, hogy a jelen életük lényegében az előző életük, életeik következménye, nagyon felkavaró lehet egy felismerés, egy történetesen elég negatív jelen élet esetén. Ha éppen egy olyan életet élnek most, ami kellően sok negatív élménnyel "kecsegtet" számukra, hamarosan felmerül az égető kérdés: Hát ilyen rossz ember voltam én előző életemben?
Természetesen az igaz, hogy az egymást követő fizikai életek egymásból következnek, egymáshoz szorosan kapcsolódnak. Az is igaz, hogy mindent, amit valaha tettünk másokkal, előbb-utóbb mi magunknak is meg kell tapasztalnunk. Ugyanakkor az mégis téves következtetés kissé, hogy ha most nagyon sok szenvedést kell átéljek (vagy legalábbis úgy érzem), akkor előzőleg egy nagyon gonosz ember lehettem, vagy ha most túl sokan bántanak, akkor előzőleg én is ilyen mértékben bántó lettem volna másokkal. A teljes igazság az, hogy túl bonyolult rendszer ez ahhoz, hogy földi elmével tökéletesen megértsük és átlássuk.
Mindennek az okát, a miértjét (és a következményét) a maga teljességében akkor fogjuk csak megérteni, amikor testi halálunk után visszatérünk a szellemi világba, és szellemi segítőnkkel, teljes tudatosságunkkal vizsgáljuk meg éppen hátrahagyott életünket. Most, a földi elménkkel, ebben a jelentősen leszűkített tudati állapotunkban, csak annak megfelelő rálátást kaphatunk minderre, ami teljes megértést aligha adhat. És éppen ez az oka annak, amiért nem is érdemes, hogy ezt tűzzük ki célul magunknak. Sem kutatni az okokat, sem bánkódni, aggódni a jelen eseményein, nem célszerű, hiszen tökéletes, kielégítő és megnyugtató válaszokat úgy sem kaphatunk.
Az egyedüli, amit tehetünk, ezt azonban mindenképpen tennünk kellene, hogy elfogadjuk, hogy nem véletlenül alakult úgy, ahogy. Hogy tisztában legyünk azzal, az életünk meghatározó eseményei semmiképpen sem véletlen vagy szerencse eredményei, azokat a lelkünk vállalta a leszületése előtt, teljes tudatosságában meghozott okkal. S nem azért, hogy jól kitoljon velünk vagy éppen ebben lelné örömét, vagy mert elment a józan esze. Egyszerűen abban a tudatállapotban egészében látta a lélekfejlődését, a múltját, jelenét, lehetséges jövőit, s szellemi segítőjével vagy segítőivel együtt meghatároztak egy olyan sorsutat, melyben a lehető legoptimálisabb helyzet áll majd fenn annak az útnak a megjárásához, melyre a léleknek éppen a legnagyobb szüksége van. Minden csak ezt az egy célt szolgálja. A lélek abban az állapotban nem feltétlen riad vissza egyetlen olyan eseménytől sem, amitől mi itt a födi elménkkel megrettennénk, hiszen tisztában van vele, hogy miért kell azt megtennie, s hogy mindenképpen meg kell tennie előbb-utóbb. Ha viszonylag fejlettebb az adott lélek, sokszor bizakodva kéri is az adott (számunkra negatívnak ható) megtapasztalást, hiszen tudja, általa esélyt kap a szellemi szférákban való emelkedésre, lelke fejlődésére. Nem magát az eseményt, a történést nézi, hiszen tudja, az csak mulandó, hanem azt, amit általa hosszabb távon nyerhet. (S éppen ez utóbbi, amit mostani szűkös tudatosságunkkal nehezen érthetünk meg.)
Több helyütt írtam már, hogy a lélek a leszületés előtt a szellemi segítőit kéri meg arra - mivel ő ideiglenesen elfelejt mindent -, hogy kövessék nyomon fizikai életét és gondoskodjanak arról, hogy minden a megtervezett sorsút szerint történjen. Minden bizonnyal álmunkban sem gondolnánk, hogy szellemi lényeknek milyen mértékű ráhatásai vannak életünk mozzanataira, hogy mennyi minden nem véletlenül alakul úgy, ahogy. Tisztában kell lennünk tehát azzal, hogy minden esemény, ami jelen életünket meghatározza, szándékosan alakult így, előre megtervezetten, mert nekünk azzal dolgunk van. És sosem az a dolgunk vele, hogy siránkozzunk rajta, hogy mások és magunk felé bántóan lépjünk fel miatta, hogy ne értsük meg vagy hogy ne is fogadjuk azt el! Hanem elsősorban annak megértése, hogy ezt kell mindenképpen megélnünk, másrészt a mindenkori körülményekhez képest igyekeznünk kell a lehető legboldogabbnak és legderűlátóbbnak lennünk. S ami talán még ennél is fontosabb, hogy minden körülmények között igyekezzünk (lelki értelemben) minél több jót adni másoknak és magunknak - hiszen végül csak ez számít. Ez lesz majd az, ami alapjaiban határozza meg a jövőnk folyamát.
Kis kitérőként jegyzem csak meg, hogy onnan tudhatjuk, hogy egy, az életünkben zajló esemény az eddig taglalt (tehát kötelezően megélendő) kategóriába tartozik, hogy bárhogy is próbálunk rajta jó irányba változtatni, az sehogy sem sikerül, vagy csak úgy, hogy másokat és/vagy magunkat megsértjük vele. Amennyiben viszont olyan az adott esemény tehát, melyet képesek vagyunk (még ha nehezen is, de) úgy jobbá tenni, hogy közben sem magunkat sem másokat nem sértünk vele, akkor a dolgunk éppen ez vele. Akkor változtatnunk kell rajta, s nem elfogadnunk, nem együtt élni vele.
A lélek tehát összegzi leszületés előtt, hogy az előző élete vagy életei következményeképpen mik is azok, amiket majd meg kell tapasztalnia magának is. Persze olyan elemek közül válogathat, amelyeket eddig még nem vállalt fel és/vagy nem oldott meg helyesen. A válogatás során olykor egész régre, sok-sok életre visszamenőleg is visszanyúlhat. A cél tehát, hogy összeválogasson és megtervezzen, karmikus terhei, és lélekfejlődési vágyai alapján egy olyan életutat, melyben a lehető legoptimálisabban teljesítheti ki adott vágyait, kívánalmait. E céljának rendeli alá az összes körülményt, a szüleit, az anyagi lehetőségeket, mindent, melyet akkor, abban az állapotban tisztán lát is előre. Csak olyan elemekből válogat tehát a lélek, melyeket egykoron (bármikor is) ő tett másokkal, de ezeknek egy egyéni egyvelegét teremti meg, az éppen áhított cél érdekében. Például ha együttérzést kell tanulnia a szegényekkel szemben, akkor mindenképpen olyan életet kell válasszon, ahol maga is szegény lesz, hiszen máskülönben ez aligha sikerülne. Ilyenkor persze minden, amit abban az életben kap másoktól, egykoron ő maga tett másokkal, de nem biztos, hogy az előző életében, s van úgy tehát, hogy élete fő gerincvonalának most nem ez a lényegi értelme, hanem az, hogy együttérzést tanuljon. A többi körülmény is fontos, de ez esetben csak másodlagos. A lényeg az, amivé válik ezen körülmények mellett. Ez a példa mondhatni, egy a végtelen számú közül. Mindannyiunknak egyedi a sorsútja és egyediek az okok is. S erre értettem fentebb, hogy nem a teljes megértés a célunk most (nem is lehetne az), hanem az elfogadás, s annak beismerése, hogy egyértelműen ebből kell most tanuljunk. S még egy példa: egy lélek csak azért is bevállalhat egy adott sorsutat (a sorsutak tehát látszanak előre abban a tudatállapotban), mert abban találkozhat egy másik lélekkel, akinek majd segíteni akar, vagy bármi másért együtt akar vele lenni. S ilyenkor az adott sorsút mellett dönt, akár csak ezért. Noha, az adott sorsút egyéb körülményei is megfelelnek a saját karmikus előzményeinek, terheinek, hiszen csak ilyen életet választhat, de jelenleg főként nem ez motiválta elsősorban.
Persze ennek ellenére is nagyon könnyen mondatja velünk földi elménk, hogy de hát akkor is, hogyan lehettem ilyen ostoba, hogy ennyi szenvedést okozzak magamnak, illetve miért én vagyok ilyen szerencsétlen, nekem miért csak a rossz jut mindig, és hasonlók. Tudnunk kell azonban, hogy ezt csak valóban a földi elménk mondatja velünk. A földi elménk, ami - persze érthető módon - csak a jelen személyiségünket véli látni. Hogy szélesebb megértést kapjunk, túl kell látnunk azon a szemléletmódon, ami kizárólag a jelen testi születésünk és halálunk közé szorítkozik. Annyira egyedülinek és kizárólagosnak érezzük ezt, pedig ekkor vagyunk a lehető legtávolabb az igazságtól. Valójában jelen életünk csupán egy apró láncszeme az egész létezésünknek, mindannyiunk mögött már több száz, akár több ezer fizikai élet is állhat, s még akár ennyi lehet előtte is. (Ráadásul a testet öltések időszaka is csupán egy kisebb része a teljes létezésünknek!) Gondoljunk csak bele, mennyire is értelmetlen egyetlen élet alapján ítélni magunkat! Ez olyan, mintha ebben az életünkben egyetlen napunk sikertelensége arra az eredményre juttatna bennünket, hogy mi ezek vagyunk, egy rakás szerencsétlenség, s nekünk ez az életünk, hogy szenvedjünk. Ugye ostobaság volna. Pedig jelen életünk az egész létezésünket tekintve még annyit sem jelent, mint mostani életünkben egy nap. Talán az 'egy óra', vagy az 'egy perc', sőt, az 'egy másodperc' kifejezőbb volna. Mindannyian voltunk már oly sokféle személyiség és oly sokféle körülmény szenvedői (vagy élvezői), s ezen összessége vagyunk, nem pusztán az, mit most látunk magunkból. S éppen ezek azok, amelyekre most nem emlékszünk, mert nem emlékezhetünk (több oka is van ennek, már írtam róla más cikkeimben), s ezért is nem érthetünk most meg mindent, csak akkor, amikor odaát ezen emlékeknek újra a birtokában leszünk.
Csak érdekességképpen jegyzem meg olyan lelkek esetét, akik már rendkívül fejlettek, akik már ki is kerültek a kötelező testet öltések időszakából, s mégis úgy döntenek esetenként, hogy egy nemes cél érdekében önként vállalnak egy testi életet. Ez ugyan rendkívül ritka a miénkhez hasonló szintű fizikai világban, de előfordul. Az ilyen léleknek nyilvánvalóan már nincs karmikus előzménye és terhe, tehát leendő sorsútjának kísérő elemeit sem eszerint vállalja. Őt kizárólag az adott cél érdekli, s nem jelent számára semmilyen megerőltetést bármilyen földi kín. Az adott fizikai élet során az ilyen személy ennek tudatában is van, tehát nem fordulhat elő az, mint a legtöbbünkkel, hogy a cikk címében feltett kérdést egyáltalán feltegye magának.
Soha ne azt nézzük tehát hogy mi történik velünk (olyan eseményekre gondolok, amin nem tudunk változtatni mások vagy magunk megsértése nélkül), hanem fogadjuk el, és arra összpontosítsunk, hogy mit kapunk általa. Miben változtat meg bennünket, mire ösztönöz, milyen tudás birtokába kerülünk (akár hosszabb távon) általa. Milyen lehetőségeket kínál, hogy segítsünk másoknak vagy magunknak. (A segítséget sose gondoljuk feltétlen nagy dolognak! A legtöbb esetben mindennél értékesebb egy megértő, jó szó, egy kedves mosoly.) Sose irigykedjünk azon, ami - bár szeretnénk, de - nekünk nincs, viszont másoknak megvan. Másoknak sem azért van meg, mert véletlenül így alakult volna, vagy mert oly szerencsések lettek volna - ne higgyük ezt, bármennyire is ezt mutatná nekünk a látszat. Nekik most azzal van dolguk. Nekünk meg ezzel. De ne feledjük, ez csupán egy másodperc! Volt is másképpen és lesz is még másképpen. S ha nem azzal foglalkozunk, amink nekünk van, csak a másét figyeljük mindig (akár anyagi, akár lelki dolgokról beszélek), akkor éppen amellett megyünk el, amivel dolgunk lenne, ami a mi feladatunk lenne. Ne tegyük. Szintén csak egy példa a végtelen közül. Ha irigykedünk másokon, akik jóval gazdagabbak nálunk, de közben nem fogadjuk el, hogy mi szegények vagyunk. Egyrészt még boldogtalanabbá tesszük mi magunk is az életünket, s jó eséllyel el is megyünk azon dolgok mellett, ami viszont a lényeges feladatunk lenne, másrészt egy rettentő értelmetlen dolgot teszünk. Irigykedünk olyanra, ami már sokszor volt, s még lesz is a miénk, valamint elfelejtjük, hogy mennyire nagy felelősség is az, aki lélekként anyagiakban gazdag életet vállal. Ugyanis ha nem bánik jól az anyagiakban bővelkedő életével (s legtöbb ilyen életet vállaló lelken láthatjuk, hogy így jár), akkor sokkal nagyobb karmikus terhet visz magával a későbbiekben, tehát valljuk be, oly nagyon irigylésre méltó nincs benne! Egy képletes hasonlat: ha látunk valakit, aki egy elrabolt pénzből kifejezetten jól érzi magát, kényezteti magát, érdemes irigykednünk rá, ha biztosan tudjuk, hogy pillanatok múlva bilincs csattan a kezén, s egy darabig hűvösön lesz, ráadásul a pénzt is elveszik tőle? Ugye, ha józanul gondolkodunk, ilyen meg sem fordulna a fejünkben.
Ne emésszen tehát bennünket a múlt, hogy milyen emberek voltunk és ne vonjunk le földi értelemben egyértelmű következtetéseket a jelenükből. A múlton úgy sem tudunk változtatni, akármilyen is volt az, de tiszteljük meg a lelkünket annyival, hogy elfogadjuk a döntését, s tudjuk, hogy megfelelő indokkal hozta azt meg, illetve hogy az csak erre az életünkre szól. Helyette arra fordítsuk a figyelmünket, hogy mi az, amit a jelenlegi sorsutunkból ki tudunk hozni, amit a mások és magunk hasznára tudunk fordítani, s örüljünk annak, amink van, amiért bár hálásak lehetünk, sok embernek még sincs. Mindenki talál ilyeneket az életében.
Írta: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu
