“Az ember nem test, hanem lélek: a test csak ruha;
ha elszakad, újat osztanak a világ-magazinból.”
Gárdonyi Géza
“Magyarország a hősök nemzete. Németország az erényt, Franciaország a szabadságot, Olaszország a dicsőséget képviseli a nemzetek sorában. Magyarország a hősiesség megtestesülése” – így jellemezte Victor Hugo az egyes nemzeteket. Keletről nem írt. Ha folytatnánk a sort, Indiát, Kínát a filozófus jelzővel illethetnénk. Hol is születhetett meg ilyen vagy ehhez hasonló sor: Megrészegedtem – nem a dicsőségtől, hanem egy holdsugártól…
Már Kőrösi Csoma Sándor is figyelmeztetett arra, hogy minden nép, de különösen a magyar sokat kaphat Kelet kultúrájától. “Keressetek kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar társadalom az ősi indiai kultúra tárházában.”
Manapság egyre inkább kelet felé fordul a tekintet, hiszen a nyugati civilizáció – úgy tűnik – több helyen is zsákutcába futott, vagy legalábbis komoly gondokkal küzd. Próbáljunk hát egy kicsit kilépni a fogyasztói társadalom személytelen világából, s – ha csak röviden is – vizsgáljuk meg ezt az elvontnak tűnő filozófiai fogalmat, a lélekvándorlás tanát.
Az idealista világnézet alapja a lélek örök volta, abban viszont már megoszlanak az egyes vallások, hogy mit értenek a születés és halál alatt. A zsidó Kabala vagy a Biblia is beszél a lélekvándorlásról, bár a mindennapi vallási gyakorlatban ez már nem lelhető fel.
Kelet bölcsei úgy tartják, az élet egy nagy színház, ahol mindenki különféle szerepeket játszik, egy nagy iskola, ahol csak akkor léphet tovább az ember, ha már sikeresen letette vizsgáit. Csakis tisztán hagyhatja el az anyagi világot. Tehát a lélek különféle testeket kénytelen felvenni, különféle szerepeket eljátszani, néha koldus, máskor király, férfi vagy nő, magyar vagy eszkimó – ez mind mind csak anyagi megjelölés, mely csak erre a testre igaz. Az örök lelket azonban semmilyen földrajzi, társadalmi, gazdasági megjelöléssel nem lehet beskatulyázni, transzcendens síkon ezek a jelzők érvénytelenek. Mindaddig amíg az ember vissza nem nyeri eredeti tiszta lelki tudatát, addig az anyag fogságában marad, születésről születésre vándorol, gyűjti a tapasztalatokat, melyeket jó esetben haszonnal kamatoztat. Dióhéjban ennyit a lélekvándorlás filozófiai fogalmáról.
Némely ember nem tud eléggé nyitott lenni az újonnan hallottakra, elutasítja mindezt, mondván: maradjon meg a keleti embernek, nekem nincs szükségem rá. De a homo universale, az univerzális ember képes befogadni, nála nyitott fülre, nyitott szívre talál minden olyan tanítás, mely az életet jobbá tudja tenni.
Felmerül a kérdés: vajon tényleg csak Kelet kultúrájára jellemző, vagy megtalálható másutt is a reinkarnáció tana? Természetesen ez utóbbi az igaz. Platón, Plotinosz, Balzac, Goethe, Tolsztoj, Schopenhauer vagy az amerikai transzcendentalisták, Thoreau, Emerson műveiben – és még sorolhatnánk a neveket.
No, és a magyarok?
Hát Magyarország valóban inkább a hősök, mint a filozófusok nemzete. De ha jól megvizsgáljuk egy-egy nagy írónk, költőnk életművét, ugyancsak meglepődve tapasztaljuk, hogy mennyi, a lét alapkérdéseit boncolgató miért-be botlunk. Sajnos, a hivatalos irodalompolitika 40 éven keresztül igencsak cenzúrázva adta közre még a magyar klasszikusokat is, az iskolában csakis olyan művekről tanultunk, melyek vagy nem veszélyeztették a materialista világnézetet, vagy ha idealista alapeszméjű volt, nem győzték belénk súlykolni, hogy ez csak a régi korok emberére jellemző, a modern, felvilágosult állampolgár már tudományos nézeteket vall, vagyis az anyagon kívül nem hisz semmiben.
Mit tudunk például Gárdonyi Gézáról? Gyermekíróként emlegették, és az Egri csillagok c. regényét tanították fő műveként. Ennek indoklásaként idézzünk egy 1963-ban kiadott Gárdonyi-kötet utószavából: “Olvasóinkra ma már egyre erőteljesebben hatnak a tudomány megállapításai, s nyomukban szertefoszlik az Egri csillagok írója köré font misztikum köde…”
Pedig Gárdonyi – mondhatnánk azt is – a magyar irodalom Tolsztoja, aki nemcsak a magyar próza egyik legnagyszerűbb alakja, hanem egyszersmind komoly lelki ember, aki műveiben újra és újra felteszi a kérdést: miért is élek, mi az élet értelme? Gárdonyira majd még visszatérünk, hiszen az ő műveiben bukkan fel leggyakrabban és teljesen tudatosan a reinkarnáció tana.
A magyar irodalomtörténetet, s az egyes alkotásokat lapozgatva szembetűnik, hogy jobbára a hazafias és szerelmi líra és epika alkotásait találjuk. Elvont, filozófikus műveket kevésbé. Ez talán a magyar társadalmi helyzetből is következett, a Kárpát-medencében a szabadság és a társadalmi haladás mindig is létfontosságú kérdés volt. Ugyanakkor a költészet sem tudja kikerülni a lélek eredendő kérdését, melyet Babits oly gyönyörűen fogalmazott meg: Minek nő a fű, hogyha leszárad, S minek szárad el, hogyha újra nő?
Mindjárt a kezdetekben fellelhetjük a lélekvándorlás tanát is. A legnagyobb magyarországi latin költő, Csezmicei János, költői nevén Janus Pannonius, a tudós humanista gyönyörű elégiában ekként szól Saját lelkéhez című költeményében:
Mert ádáz feledés a korábbi gondba meríthet
És leköt, mit levevél, újra a régi bilincs.
Hogyha pedig zord végzet akarja, hogy újra szülessél,
Légy te egyéb, de ne légy ember e földi tekén,
Vagy mint méh száldoss a virágon, szedve a mézet,
Vagy mint hattyu dalolj, ringva a folyam ölén.
Bújj el berkek ölén, rejtőzz el a tengerek árján:
Tudva: mi sziklakemény földön az emberi lét.
Ki gondolná például, hogy Csokonai, hosszú filozófiai költeményben foglalkozott a reinkarnáció kérdésével? Szegény félnemes kispolgár létére korának legműveltebb embere volt, magyar Rousseaunak is nevezték kortársai, találóan, hiszen ő is “ember és polgár” akart lenni.
A lélek halhatatlansága c. filozófiai költeményének kiindulópontja, hogy valójában nem test, hanem lélek az igazi önmagunk, méghozzá elpusztíthatatlan és örök lélek. Részlet e terjedelmes műből:
…csupán e testé a halál,
A lélek megmarad, csakhogy más testbe száll…
Bizonyos számok van, mondják a lelkeknek,
S egy kies planéta lakások ezeknek,
S ha e boldogságban vétkezni találnak,
Számkivetés gyanánt e földre leszállnak.
Itt a durva testet magukra öltözvén,
Egy állatból másba sokáig költözvén,
Végigtapasztalják e bú-baj világát,
S elfelejtik első létek méltóságát.
… ha a kiszabott büntetést kiállják,
Az istenek másik állatban próbálják,
Most egy jó ifjúban, majd egy szép leányban,
kígyóban, kutyában, féregben, fácánban. –
Közben megtörténik, hogy büntetésében
Árnyék-módra bolyong az ég üregében;
…
Ezer esztendőkig tart így e vándorlás,
Míg a sok kín, próba, bánat és gyakorlás
A mennyből szállt lelket úgy ki nem tisztítja,
Hogy virtusát semmi már nem mocskosítja:
Ekkor a Teremtő magához felvészi,
S önnön istensége részesévé teszi.
És most ugorjunk a korban egy nagyot, a következő állomás Jókai Mór, a magyar irodalom tudós írója. Műveiben a tudomány minden ága képviselve van, latin kifejezésekkel tarkított leírásait ma már átugorja az átlagolvasó, és csak a gyermeki ártatlanságú cselekményt falja, a jó és rossz örök küzdelmét. Végtelennek tűnő fantáziával az emberi lélek mélységeit próbálta bejárni – inkább szövevényes meseszövése révén, mintsem elmélyült magyarázattal. A nagy mesemondó, Jókai egyik novellájából idézünk most.
Az egyiptuszi rózsa
Mily örökszép költészet él e hit eszméjében: lélekköltözés! Ezredekre nyúló öntudatos élet jutalma vagy büntetése az emberalak érdeme s vétkeinek. Mily magasztos eszme: kinek emberalakjában a lélek meg nem fért, ki nyomva, rabbá teremtve volt, mint ember: holta után az mint oroszlán fog élni, haragja ordításával ijesztendi a gyáva tömeget, s mennyire hangja elhat királyának fogja ismerni a sivatag! Mily vigasztaló hit a börtön rabjának, hogyha a testet lerázza magáról, fehér hattyúvá lesz, röpülni fog bércek és tengerek felett, országról országra szabad szárnyaival, s úszni a víz tükrén délcegen, szabadon!
Mily édelgő ábránd: ki most hévvel szeret, hévvel és kínosan, holta után arany méhe lesz, virágról virágra szálló, mézelő szelíd méh, s esténként azon virág kelyhében fog aludni, melybe szeretőjének lelke költözött. S mily bosszúólló igaz nagy gondolat, hogy a zsarnok, ki most népeket tapod le, s gyönyörködve nézi a más siralmait, s örül az átoknak, mit a fejére szórnak, ha e szívtelen lény lelke egy pondróba fog átköltözni, vagy egy futó nyúlba, vagy egy néma féregbe, melyet felrúgnak, üldöznek, melyre rátapodnak, s melynek hangja sincsen megtorolni az emberadta kínt, s ha e féreg, melytől undorodva fordul el az emberarc, mely a porba építi házát, a porból keresi silány táplálékát – ha e tiport féreg emlékezhetik arra, hogy ő egykor népeknek parancsolt, bíborban, aranyban járt, s milliók végfalatját nyelte el egy lakomán; lehet-e ez emlékezetnél, ez öntudatnál iszonyúbb megtorlás magas vétkeiért?
Ha lehet ellentétes karaktert keresni a szelíd, álmodozó Jókai mellé, akkor az bizonyára Petőfi lenne, az üstökös, aki ragyogva tűnt fel, s egy hősi rohanás után gyorsan távozott. Rövid az élet, rövid az életmű. Fiatal volt, szerelmes és szabadságra éhes, talán ha a sors hosszabb életet ad neki, még az elmélkedésig is eljuthatott volna. Így csak gyönyörű tájlírája, szerelmes versei és lángoló hazafias költeményei maradhattak ránk. Ha filozófiát keresünk nála, legfeljebb a büszke költő egy szemvillanásában lelhetjük fel. Bizonyára sokan ismerik Halhatlan a lélek című versének híres sorait:
Halhatlan a lélek
A földön él és vándorol.
Többek közt én, emékezem,
Rómában Cassius valék,
Helvéciában Tell Vilmos,
Párizsban Desmoulius Kamill,
Itt is leszek tán valami.
S most egy pillanatra álljunk meg, mielőtt a másik költői nagyság, a jóbarát, Arany János líráját idéznénk. Miért is fontos kérdés a lélekvándorlás? Sokan talán úgy gondolják, hogy ez is csupán egy a filozófiai axiómák közül. Pedig nem elvont dolog, s a nyugati ember számára sem idegen. A klasszikus civilizációkban (Kina, India, Egyiptom, az ókori Görögország, az inka, maja, azték kultúra stb.) elfogadott tény volt. E néhány szemelvénynek is éppen az a célja, hogy bemutassa: a magyar irodalomban is lépten-nyomon találkozunk azzal a gondolattal, hogy igazi valónk tulajdonképpen lélek, amely örök, halhatatlan, testi világunk pedig csupán állomás vagy állomások sorozata, mígnem elérünk egy eszményi, tiszta állapotot. A lélekvándorlást az ókori keresztények is teljesen természetesnek tartották, találunk bibliai példákat is, csupán a későbbi egyházpolitika iktatta ki (a Kagylókürt 10. és 20. számában olvashatunk erről bővebben). Természetesen ha egy ember elérkezett arra a pontra, hogy képes legyen elfogadni valamit, akkor az úgyis megtörténik, hiszen a lelki evolúció során már sokmindent átélt, tapasztalt s főleg megvalósított, így képes lesz befogadni az új fogalmakat.
De térjünk vissza Arany Jánoshoz. Ő is európai kultúrájú ember és egyben a magyar nyelv egyik legcsodálatosabb varázslója volt. Melankólikus lélek, mint minden befelé forduló, önmagával is viaskodó ember, de öregkori rezignációja mégsem fáradt beletörődéssé, hanem szelíd bölcsességgé alakult. Honnan és hová című versének egy részlete:
S honnan jössz te, lélek…
Mely csak e föld gőz-körében
Vetve lángot, addig fénylel
Amig éppen áthaladsz:
Bölcsőd és sírod homály.
Akkor lobbannál-e föl csak
Az állatban, s véle múlsz el?…
Vagy jövél a végtelenből
Ismeretlen hosszú pályán,
S visszatérsz azon megint?…
Oh, ha nem volt és ha nincs
E parányi csillogáson
Innen és túl folytatás:
Mily rövid az élet!
…
Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu, párz;
Amért lángolt annyi oltár,
Zengett Szíonon a zsoltár:
Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe’ jársz;
Hanem egykor újraéled,
S költözzék bár fűbe, fába
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztúlva, szabadon:
Vagy a “boldogok szigetjén”,
Mint hívé a boldog hellén,
Vagy az üdvezűltek helyén,
Mint reméli a keresztyén,
Lesz dicsőebb folytatása:
Én ezt meg nem tagadom. –
Mit hisz a tudós? ő lássa.
Következő állomásunk Madách Imre. Nem kell sok magyarázat: Az ember tragédiája a magyar irodalom legcsodálatosabb alkotásai közé tartozik. A legköltőibb tanmesének is felfoghatjuk, melyben végigkövethetjük különféle korokban az egyre új és új szerepeket vállaló egyént, a lélek vándorútját születésről születésre.
És elérkeztünk a századvéghez és a századfordulóhoz. Két nevet kell említenünk: Vajda Jánost és Mikszáthot. Vajda, a “Montblanc ember”, a magányosság tipikus megtestesítője. A XX. századi egocentrizmus, mely később a nyugat nemzedékeinél és Adynál oly jellemző lesz, nála kezdődik. Vörösmarty óta senki sem foglalkozott a metafizikával annyit, mint éppen ő. Több versét is idézhetnénk, következzen hát egy részlet a Végtelenség című verséből:
És csak egy
Az, ami bizonyos, kétségtelen,
S hajh! ép ez egy, ami kétségbeejt.
Az, hogy vagyok, leszek. Nem létezővé
Immár nem válhatok többé soha.
Történhetik velem, amit agyvelőm
Gondolni képtelen; lehet belőlem
Örök zsidó, Prometheüsz, pokol
Tüzére, miljom esztendőkön át
Halálkínokra ítélt szenvedő.
Csak egy dolog, ami bizonyos itt:
Hogy többé meg nem semmisülhetek.
Örök, végtelen e habarcs világ.
Nem veszhet el belőle semmi sem.
Minden, ami megvan: megvolt és marad.
Eltávozunk, forgunk, keveredünk
E nagy kazánban, sülve főve, majd
Láthatatlan légparányokká oszolva;
Rohanva a szelekkel, megpihenve,
Suttogva búsan földieknek
Megfejthetetlen túlvilági nyelven
Zokogva rablétünk panaszait,
Hogy lenni, lenni kell szünetlen…
Mikszáthot idézzük most, aki jól példázza, hogy a felszíni derű, az anekdotizálás milyen jól elfedi a kiábrándultságot, sőt a fel-feltörő cinizmust is. Humora utánozhatatlan, írásai könnyed hangvételűnek tűnnek, mintha éppen most beszélné el élőszóval a történetet, de ha nagyon a sorok közé nézünk, észreveszünk a csevegés mögött mást is. Egy szép részlet A Szelistyei asszonyok című írásából:
Ma már nem is igen tudják, mi volt az orton. Azok a szép asszonyok, akik abban kényeskedtek, páváskodtak valaha, ma már csak növény alakjában élnek. De mit beszélek én, hogy “csak”, mikor azt is mondhatnám: “megint”. Megint élnek növény alakjában, s megint ad a természet tetejökbe rózsát, virágpártát vagy valami színes csecsebecsét a zöld egyéniségük fölékesítésére.
Bizonyára senki sem lepődik meg, ha Adyval kapcsolatban felmerül a lélekvándorlás kérdése. Illik is zaklatott személyiségéhez, életéhez ez a kép. Sok mindent lehetne mondani rá, s eléggé végletes tulajdonságokkal jellemezhetjük őt. Most elégedjünk meg csak annyival: a XX. sz. szenvedő embere, aki érzi, hogy küldetése van, de igazán nem tudja azt betölteni, mert a lelki embert mindig keresztezi a bohém, s többnyire ez utóbbi kerekedik felül, hogy majd kicsit kijózanodva sirassa azt a másikat. Ha fejem lehajtom című verse:
Asszony ölébe ha lehajtom
Nagy szomorú szatír-fejem:
Emlékezem.
Egykor asszonyként bolyongtam
Forró és buja tájakon
Álmatagon.
Messze és mélyen az Időben
Én asszony voltam: termetes,
Szerelmetes.
Jöttek utánam vézna ifjak
Simán, vágyóan, betegen:
Emlékezem.
Mielőtt rátérnénk arra az íróra, aki nemcsak írt a lélekvándorlásról, de hitt is benne, még néhány nevet fel kell sorolnunk. Móra Ferencét, József Attiláét, Áprily Lajosét, Füst Milánét.
Részlet a Georgikonból, Móra így ír a fák jelleméről:
Mikor más nem látja, ma is a szerető puha kezével simogatom meg a jegenyefa bőrét, ézem a jellemét a méltóságos, fekete derekú tölgynek, amely még a makkot is oly halkan potyogtatja, mint a született főrend a szót. Nekem kedélyes öreg kanonokok a fűzek, széllelbélelt bohémek a juharok; pusztuló vén betyárok a forradásos testű, bozontos fejű feketenyárfák, esküvőre készülő mennyasszonyok a virágzó galagonyák, háziállatok a tanya eperfái és várjobbágyok a gyümölcsfák… Igen, én gyermekkoromtól tudom, hogy a fáknak és virágoknak, az eleven nádaknak és a halott nádtetőkön élő kisliba-szín moháknak van lelkük.
Mindenki ismeri József Attila A Dunánál című csodálatos versét. Észrevettük-e már, milyen gyönyörűen szövi bele a reinkarnációt?
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat és kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.
A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
Áprily Lajos, mint oly sokan előtte a magányosság költője volt. Szoros kapcsolatot érzett a természettel, ezért volt képes arra is, hogy letegye a vadászfegyvert, amikor egy általa meglőtt haldokló őz szemébe nézett. Élőlénytársában felfedezte a lelket, ilyen ihletésű e vers is:
Valamikor vadlúd voltam,
vadlúdakkal vándoroltam.
Nagy tavakért lelkesültem,
tengeren is átrepültem.
Őszi fényben és homályban
fel-felbukkan régi vágyam:
társaimmal útrakelni,
fényt és felhőt úszva szelni.
Majd ha végem itt elérem,
vadlúd-formám visszakérem.
Jóbarátok, ismerősök,
hogyha jönnek bíbor őszök,
nézzetek fel majd az égre,
égen úszó vadlúd-ékre,
s ezt mondjátok eltűnődve:
újra vadlúd lett belőle,
s most ott száll a V-seregben,
hangja szól a fellegekben.
Füst Milán az Abszolútat kereste, belső sugallatok, misztikus látomások hajtották. Végrendelet feleségemnek című versében így ír:
Mert pásztor voltam én is hajdanán,
Már nem emlékszem hol, sok gyermeké,
S az én számból is kihull majd pipám…
Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek-é?
Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom,
Hogy minden évszázadban felvessem fejem
És megkérdezzelek: oh, édes, mondd az álom
Vajh’ jól esik-e itt, e bús helyen?
Végigszaladtunk az irodalomtörténet lapjain, és most lépjünk vissza Gárdonyi Gézához. E téma kapcsán róla többet kell beszélnünk, illetve több művéből is idézhetünk. Ő valóban láthatatlan ember mindaddig, amíg valaki bele nem merül gyönyörű magyarsággal írt műveibe. Akkor feltárulkozik az arc mögötti igazi ember is.
Ismerte és tanulmányozta a Védánta filozófiát, mely nagy hatással, ahogy ő mondta, “forradalmian” hatott rá. Több művében is szinte szó szerint idézi a védikus filozófiát, a reinkarnációt például így határozza meg: “Az ember nem test, hanem lélek: a test csak ruha; ha elszakad, újat osztanak a világ-magazinból.” A láthatatlan ember című regényben Bial táltos így beszél Zétához:
— Nem vagyunk állatok. Hm. De hátha az állatok is emberek?
— Emberek?
— Emberek, más-más testi formákban élő emberek.
— Nem értem, uram, bocsáss meg.
— Mielőtt ember voltál, voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, minden-minden. Bizonyos-e, hogy mindennek van előzménye?
— Az bizonyos.
— És az előzménynek is előzménye?
— Az is bizonyos.
— Nem is lehet másképpen. Nem érzed-e magadban hol az egyik állatot, hol a másikat?
— Nem én, uram.
— Nem ismersz-e embereket, akik prédalesők, hálófonók, mint a pók?
— Ismerek.
— Nem ismersz-e olyanokat, akik gyűjtenek, mint a hörcsög, akik vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra valók, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kígyó? Mi egyéb ez, ha nem maradvány az előbbi életnek a természetéből?
— De mire volna ez jó, uram, a léleknek ez a minden testen való átutazása?
— Mire jó? Tudja az, aki elindított. Én csak azt gondolom, hogy erőérzésre jó. Az értelmünk erősödik, mint a növekvő csillag fénye. Minden halál vedlés. Vedlés után megújult testben, megújult erőkben élünk a következő vedlésig. Aztán megint egy fokkal előbbre.
— És aztán, ha emberek is voltunk?
— Megint egy fokkal feljebb: még tökéletesebb testformába jutunk. (…) csakhogy más-más helyen, más-más ütközők között. De egyre világosabb az értelmünk, jobb a szívünk, nemesebb a kezünk.
— De én nem emlékszem arra, hogy mi voltam, micsoda tapasztalatokat gyűjtöttem előző életeimben.
— Hát minek is emlékeznél? Érdekel téged, hogy kétéves korodban mért sírtál, mért nevettél, mivel játszottál, hogy gondolkodtál? Egy minutumra, ha érdekel.
Az Isten rabjai című művéből idézzük Jancsi és Rudolf fráter beszélgetését:
Jancsi elámult: — Vajon te is hiszed a reinkarnációt?
— Miért ne hinném? – felelte az orvos. – A hitünk nem mond ellene. A vallásunk meg nem tiltja, hogy ne higgyük. Miért szenvedne itt annyit az ember, ha nem követett volna el egy előbbi életében bűnöket? Bűn előtt volna a büntetés? A kis ártatlan gyermek a fogzásban, torokgyíkban… Az ember munkájában is van logika. Isten munkáiban ne volna!
— Tehát te azt hiszed Rudolf fráter…
— Azt, fráterkám. Más kulcsa nincs az emberi életnek. A paradicsomi legenda sokat beszél. Vétkeztünk, kikergettek bennünket a Mennyországból. Mikor volt az? A réges-rég múlt messze óidőkben. Azóta élünk és élünk testről-testre. Minden test egy grádics visszafelé.
Gárdonyi hitvallása, szívbéli meggyőződése: a lélek csak megtisztult állapotban képes visszatérni eredeti hazájába: “Azt gondolom, hogy addig élünk itt ezen a földön, amíg tisztára nem érezzük, hogy mikor azt mondom: én, az nem a test.”
Az igazi művészet filozófia is. Ma, amikor oly sekélyes az irodalmi kultúra, amikor ponyvaregények ezrei látnak napvilágot, s amikor a legtrágárabb kifejezéseket is elviseli a nyomdafesték, jó, ha az ember megtalálja még a harmóniát a régi könyvek lapjain, és jó, ha elgondolkodik azokon a válaszokon, melyeket a miért kérdésekre adtak nemzetünk nagy alakjai. Ehhez kívánunk mindenkinek elég fogékonyságot és kutatókedvet.
(forrás: Kellár Márta)
Gárdonyi Géza: Ha meghalok - videó
forrás, előadó: Répa Ati
