A Ji Kingben az összehangolódás nehézségeiről beszélek. Arról, hogy konok önakaratunk meg tudja akadályozni, hogy valami magasabb rendű „isteni akarat” létrejöjjön az életünkben.
Hogy egy példát mondjak: hiába van szellemvilági „közmegegyezés” egy lélek leszületéséhez – ha az anya nem akar gyereket, nem lesz neki.
De fordítva is tapasztaltam: keserves lesz annak a gyereknek a sorsa, akit nem a láthatatlan szellemvilág küldött a földre, aki úgy érkezett ide, hogy sorsához nem teremtették meg odafönt az egybeeséseket, s csupán a földi szülők forszírozták ki a születését. (Vagy éppen a leszülető lélek „magánakciója”! Ilyen is van, sok.)
Az ősi magaskultúrákban a nőknek döntő szerepük volt.
Elsősorban azért, mert a szellemvilággal érzékeny kapcsolatban álltak.
Még a mai leesett és elanyagiasodott világban is gyakran tapasztalhatod, hogy az anyák: médiumok.
Olyasmit éreznek, olyan sugallatokat vesznek, amit mi nem.
Nem tisztán, mert ők is a mai kor gyermekei már, de azért áldott állapotban s néha már azt megelőzően is valamiféle homályos sejtelmük van arról, hogy mit rejt számukra a jövendő. Érzik, mi érlelődik bennük. Ki az, aki készülődik. Jönni akar-e egyáltalán.
Érzékeny lelkű nők az „Isten akaratát” jóval gyakrabban megsejtik, mint mi, férfiak.
Anya számára a gyermeke „ismeretlen ismerős”.
Amikor megpillantja újszülöttjét, egy sohasem volt, új élménnyel találkozik. Most látja először gyermekét. De ha mélyen magába néz, tudja, hogy „nem is olyan új ez az élmény”.
Mintha már látta volna valahol.
Mindez persze csak a lelkileg érzékeny nőkre vonatkozik.
Az ilyeneknél ritkán fordul elő, hogy ne tudnák: teherbe estek.
Megérzik, hogy most! Nem kell hozzá nőgyógyászati vizsgálat. Tudják, hogy megtörtént.
Ez nem csupán biológiai, de lelki érzés is. A nő érzi ilyenkor, hogy része egy nagy hálózatnak. Sokféle egybeesés következtében – melynek ő egyik kulcsszereplője – egy lélek úgy döntött, hogy általa s benne akar megszületni. Ez a „most!” élménye.
Az egybeesésekről tudnod kell, hogy mindig a fensőbbrendű énünk szintjén történik meg.
Olyan szinten, mely kiesik a hétköznapi tudatunk által kontrollált mezőből.
Ezekre az élményeinkre mondjuk, hogy „a lelkem mélyén tudtam”.
Ez a szint azonban nem mindenki számára hozzáférhető.
A legtöbb ember nem hallja önmagát.
Figyelme szétszórt és kifelé irányul.
S ezért úgy éli meg a változást, hogy a sorsa „rászakadt”.
Hirtelen fölbukkan előtte valami az ismeretlenből. Csak akkor döbben rá, amikor már szemmel látható, s szinte beleütközik.
Nem tudja, hogy a jövő mit rejt magában, kik vannak benne, milyen feladatot hordoz – s egyáltalán, mit akar tőle a sorsa, hogy ennek a helyzetnek az eldöntését éppen az ő kezébe helyezte.
Más dolog valamit a földi sokról, és más az égiből nézni.
Ha a földről nézel, akkor a dolgok mindig lépésről lépésre alakulnak. Betűről betűre olvasod. Minden pillanat új és hirtelen bukkan eléd. Hopp! És ott vagy benne. Életedet úgy olvasod, mint egy regényt – nem tudod, mi jön a következő oldalon. S ha elérsz a következő oldalra, nem tudod, hogy mit rejt a következő fejezet. És mi lesz a könyv vége?
Aki azonban sorsát az Égből nézi: átlátja az egészet.
Nem részleteiben persze, de azért látja, hogy milyen történet van itt kialakulóban, látja benne az egybeeséseket, a titkos hálózatot, a szereplőket, s nagyjából sejti a történet végét is.
Ha valaki azonban olyan éber szellem, mint Jézus, akkor részletesen lát: tudja, ki lesz a tanítványa, ki lesz a bírája, milyen beteggel s mikor fog „sorsszerűen” találkozni – és tudja természetesen azt is, hogy mi lesz élettörténetének tragikus végkifejlete, melytől sohasem hagyta magát eltántorítani. Ismeri élete forgatókönyvét s minden szereplőjét. Ezt hívják éber sorslátásnak.
Bennünk csak sejtések vannak.
Vagy még azok sem.
Ez az éberségünk hiányából ered.
Mi vakon élünk.
Ezért nem látunk előre. Azt sem látjuk, hogy egy embertársunkkal sorsszerű dolgunk van. Egyeztettük – csak nem emlékszünk rá.
Születésünkkor, s főleg később, a földi életbe való belebonyolódásunk során elfelejtettük, amit odaát ígértünk. És elfelejtettük, ki ő.
Ez az „ő” nem mindig a gyerekünk. Lehet a szomszédunk, a barátunk, a munkatársunk, vagy éppen egy olyan ember, akivel csak egyszer találkozunk az életben. És mégis ebben a találkozásban van valami sorsszerű.
Nem vesszük észre. Miért?
Erre mondja a hinduk, hogy az „avidja” miatt. Ami azt jelenti, hogy nem látunk tisztán.
De amikor lelki szemünk kinyílik, ha homályosan is, kezdünk látni.
A „dolgom van vele” sejtelme életünket egyrészt értelmessé, másrészt felelősségteljessé teszi.
Én például – legyen ez vallomás – a Természetgyógyász Magazin főszerkesztőjével s minden munkatársával kapcsolatban érzem és tudom, hogy nekünk dolgunk van egymással.
Ez nem érdekkapcsolat. Nem szakmai társulás egy író és a szerkesztő között.
Ez isteni kapcsolat.
Sikerült megvalósítanunk azt, amit az Összehangolódás jósjele tanácsol: tudjuk, hogy sorsunkat csakis közösen és egymással tudjuk megcsinálni.
- Müller Péter -
forrás: tgy-magazin.hu
Az Isteni akarat elfogadása | Gunagriha előadása - videó
forrás:Gunagriha előadásai
