2021. január 2., szombat

Jenny Cockell interjú - A tegnap gyermekei - Reinkarnáció - egy igaz történet



Jenny Cockell útra kelt, hogy megtalálja előző életének gyermekeit 
 

1933. október 24-én, röviddel nyolcadik gyermekének megszületése után, súlyos betegségei következtében a dublini (Írország) Rotunda kórházban elhunyt Mary Sutton, egy 35 éves, fiatal ír anya. Halálát a terhesség során fellépett komplikációk okozták, és az orvosok nem tudták megmenteni. Mary Sutton meghal, nyolc gyermekét pedig alkoholista és erőszakos férjére kell védtelenül hátrahagynia, aki rendszerint az utolsó pennyig elitta a pénzét.

Mary túlvilági útjára magával viszi gyermekei iránt érzett hatalmas aggodalmát és a vágyat, hogy segítsen nekik.

21 évvel később Angliában megszületik egy Jenny nevű kislány – szüleinek harmadik gyermekeként egy olyan családban, amelyet hasonló ziláltság jellemez, mint azelőtt az írországi Sutton családot. S ez a párhuzam több puszta véletlennél. A kis Jenny élete ugyanis kezdettől fogva szorosan összekapcsolódik az 1933-ban elhunyt ír édesanya életével.

Már a gyermekkor nagyon korai szakaszaiban képek bukkannak fel Jennynél egy fiatal nő életéből, akiről akkor még csak annyit tud, hogy Marynek hívják. E képek egy része boldog emlék, másik része viszont nagyon is fenyegető. Így tudatosul például Jennyben az ír nő halálának órája, a tehetetlen lázadás az elválás kényszerűsége ellen, a gyermekei miatt érzett, mindenen felülkerekedő félelem, és a bűntudat, hogy ő maga megszabadulhat abból a nehéz helyzetből, saját gyermekeit viszont védtelenül hátra kell hagynia.

Jennyben egyre világosabban jelennek meg Mary életének tapasztalatai, a homályos emlékek konkrét képekké sűrűsödnek, és egyre inkább bizonyossággá válik az a sejtelem, hogy egykor ő maga volt ez a Mary. Már gyermekként rajzokat és terveket készít, melyek korábbi életére vonatkoznak, felnőtt nőként pedig szokatlan keresésre indul. Szeretné megtalálni előző életének gyermekeit, látni, hogyan alakult az életük, és szeretné újra átölelni őket.

Egy iskolai atlasz segítségével megtalálja azt a helyet, amelyet keresett: az írországi Malahide-ot. Rajzait összehasonlítja a tényleges viszonyokkal, és rátalál arra a házra, amelyben egykor Mary Sutton-ként lakott. Kinyomozza egykori gyermekei címét és… valóban rájuk talál!

Sonny, Mary elsőszülött gyermeke, akit tizenhárom évesen látott utoljára, most 58 évvel később idős emberként áll előtte, és a hosszú beszélgetések során kiderül, hogy a két embernek valóban sok közös emléke van. Sonny felismeri, hogy Jenny Cockell személyében ki áll előtte…

Az itt röviden összefoglalt történet a reinkarnáció legmélyebb benyomást keltő bizonyítékainak egyike. Jenny Cockell egy könyvben („Yesterday’s Children“ – „A tegnap gyermekei“) dokumentálta életútját, beszámolójából pedig egy hollywoodi filmprodukció is született. 
 

A következő interjút Dr. Jens Rohrbeck készítette az angol hölgy halhatatlan emlékeiről, annak towcester-i házában. 
 
Rorbeck: Körülbelül 10 évvel ezelőtt írta meg a „Yesterday’s Children“ c. könyvét. Abban beszámol arról, hogyan indult el megkeresni azokat az embereket, akik előző életében a gyermekei voltak. Mi váltotta ki az első emlékeket erről a korábbi életről?

Cockell: Nem volt olyan időpont, amikortól kezdve megjelentek. Ezek mindig is jelen voltak, és én azt hittem, hogy ezzel mindenki így van. Ám hamarosan rájöttem, hogy mások nem beszélnek az előző életeikről. Amikor felnőttem, egy ideig azt gondoltam, hogy a többiek talán nem mondanak nekem igazat, hogy valójában emlékeznek, csak nem akarják bevallani. Nehezen tudtam elfogadni, hogy a legtöbb ember nem tud előző életére visszaemlékezni. Ha erről beszéltem, azt mondták, hogy mindez csak valamiféle hitbéli dolog, és a szüleimet sem tudtam rábeszélni arra, hogy Írországba utazzanak, és maguk lássák, hogy az emlékeim valóban igazak-e.

Rorbeck: Végül is hogyan sikerült kiderítenie, hogy előző életében hol élt, és hogyan talált rá az írországi Malahide-ra?

Cockell: Kisgyerekként mindig térképeket rajzoltam egy faluról. Nem tudtam biztosan, hogy hol található ez a hely, de abban biztos voltam, hogy Írországban van. Azt is tudtam, hogy Írországon belül körülbelül hol lehet. 9 vagy 10 éves voltam, amikor egy iskolai atlaszban keresgéltem. A figyelmemet közben valami újra és újra a térkép egy meghatározott pontjára irányította. És ott egyedül a Malahide név volt. Feltevésem szerint, Mary látott egy Írország-térképet és tudta, hogy hol van a falu. Számomra ez az egyetlen magyarázat arra, hogy tudtam, hol kell keresnem. Meg sem fordult a fejemben, hogy máshol keressek!

Rorbeck: Felnőtt nőként pedig útnak indult Írországba…

Cockell: Igen, meg akartam találni azt a családot, amelyikre emlékeztem. Tudtam, hogy Malahide-ban kell keresnem, de nem voltam benne biztos, vajon megbízhatóak-e az emlékeim hogy vajon elegendő részlet birtokában vagyok-e. Ugyanis egy vezetéknévre sem tudtam visszaemlékezni. Keresztnevekre emlékeztem, ismertem néhány gyerek nevét, és azt is tudtam, hogy hol állt a család faháza. Azonban nem találtam részletes utcatérképet, és csak azok a térképeim voltak, amiket még gyerekkoromban rajzoltam. Ekkor a hipnózishoz fordultam, hogy megtudjam, vajon többre is tudok-e emlékezni. Ez azonban a valóságban nem csupán előnyökkel járt számomra. A név, amire a hipnózis során emlékeztem, téves volt, azonban előjött további egy vagy két olyan dolog, ami hihetetlenül pontos volt. A hipnózissal elővigyázatosnak kell lenni!

Rorbeck: Mikor utazott először Malahide-ba?

Cockell: 1989. június 5-én. Mielőtt Írországba utaztam volna, sikerült egy könyvesboltban Malahide térképét megrendelnem. Amikor megérkezett, vettem az én kicsi, saját kézzel rajzolt térképemet, mellé tettem, és kétség nem fért hozzá: ugyanaz a hely volt! Pontosan helyeztem el az utcákat, a megfelelő irányba futottak. A pályaudvart is helyesen tüntettem fel. Tehát tudtam, hogy megérné odautazni.

1989. június 5-én már Malahide-ban sétálgattam. Nagyon különös volt – olyan, mint amikor valaki elköltözik szülővárosából és hosszabb idő után újra visszatér. Az ember ilyenkor először a változásokat veszi észre. Én is így voltam; feltűntek azok a dolgok, amelyek másképp néztek ki. Az egyik utca végén például egy építkezésre számítottam, s helyette most üzletek voltak ott. A kikötőhíd már nem fából volt, hanem betonból. S ahogyan egyre lejjebb haladtam az utcában, hogy rátaláljak a faházra, még jobban összezavarodtam, mert kiszárították a folyóvölgyet és házakat építettek rá.

A képzeletemben még mindig éppen úgy ott állt a ház, ahogyan azelőtt. Az idő azonban természetesen nem állt meg közben. Csak romok maradtak, amit a tüskés bozót teljesen elborított. Csupán a fal egy kis része maradt meg, körülbelül derékmagasságig. Amikor aztán az épület közepén álltam, egy pillanatra mindent úgy láttam, ahogyan egykor volt – s utána megint a romok voltak előttem. Különösnek tűnt számomra az a fal is, amely a faház mellett futott végig. Mindig túl magas volt ahhoz, hogy rá lehessen támaszkodni, s azt gondoltam, biztosan összement. Majd világossá vált, hogy nem a fal ment össze, hanem én vagyok most egy lábbal magasabb!

Rorbeck: Voltak kellemetlen emlékei is az előző életével kapcsolatban?

Cockell: Igen. Az emlékek olyanok, mint az élet – és az élet nem mindig kellemes. Legtöbbször nagyon kemény volt. Szegénységben éltünk, és nehéz volt a gyerekeket eltartani. Volt néhány olyan emlék, amit elnyomtam, s amelyek a Sonnyval való kapcsolat által újra visszatértek – például azok az apához fűződő emlékek, amikor részegen a gyerekeket és az anyát verte. Az ember erre nem szívesen gondol vissza. 
Hajlottam arra, hogy az emlékeimet inkább a gyerekekre összpontosítsam, arra az időre, amit együtt töltöttünk, és azokra a közös tevékenységekre, amiket apjuk nélkül csináltunk. Megpróbáltam őt kiiktatni a tudatomból, annak ellenére, hogy arra az időre is emlékszem, amikor még fiatalabb és más volt. Nem tudom pontosan, hogy mit történt vele – de bármi legyen is az, valószínű az első világháború alatt történt. Azután kezdett el inni.

Rorbeck: A halál pillanata is bizonyára nagyon megrázó élmény volt.

Cockell: Igen, ez egy olyan emlék volt, ami folyton visszatért, akár akartam, akár nem. Arra emlékszem, hogy egy jól megvilágított helyiségben voltam. Írországban akkoriban általában még nem volt áram, ebben a teremben azonban igen. Volt egy kétrészes ablaka, az ajtón keresztül pedig egy folyosót láttam. Tehát egy kórházban voltam erős fájdalmak közepette. Tudtam, hogy ott fogom hagyni a gyerekeket, tudtam, hogy nem tehetek semmit, s teljes mértékben és rettenetesen hibásnak éreztem magam. 
Ezután arra emlékszem, hogy az ágyat látom magam alatt, benne a testemmel. Mindent felülről láttam – még sokkal feljebbről, mint a terem mennyezete. A mennyezetnek útban kellett volna lennie, de mégsem volt, és azt éreztem, hogy valami hátrafelé vonz. Arra is emlékszem, hogy előtte valaki bejött és letérdelt az ágyhoz. Valószínűleg egy pap volt. Néhány éve felkerestem ezt a kórházat, és lerajzoltam annak a helyiségnek az alaprajzát, ahol meghaltam. 
A főnővér a rajzban az elkülönítőt ismerte fel, amely a kórház épületének régi szárnyában található. Nem ragaszkodtam hozzá túlzottan, hogy visszatérjek abba a terembe, de amikor ott voltam, észrevettem, hogy a gyerekek miatt keletkezett bűntudat sokkal gyengébb lett. Korábban nem fogadtam el az állapotomat – gázödéma, vérmérgezés, tüdőgyulladás, és ráadásul nem volt antibiotikum! Egyszerűen azt gondoltam, hogy nem szabadott volna meghalnom és a gyerekeket hátrahagynom.

Rorbeck: Miután tehát megtalálta Malahide-ot és a házat, hogyan sikerült a gyerekek nyomára bukkannia?

Cockell: Később írtam a ház tulajdonosának, és kiderült, hogy emlékszik a családra. Emlékezett a gyerekekre, akikkel együtt járt iskolába, és meg tudta adni a család vezetéknevét, ami továbbsegített. Ezután feladtam az újságban egy hirdetést, hogy megtaláljam a család tagjait. Valaki azután egy borítékban elküldte az egyik fiú nevét és címét. 
Nehéz helyzetben voltam, ugyanis fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy vajon helyes-e ezt tenni – vagyis akként az anyaként visszatérni, akit a gyerekek gyermekkorukban elveszítettek. Azt sem tudtam pontosan, hogy mit mondjak. Végül úgy döntöttem, hogy írok az egyik fiúnak. Õ erre felhívott, amiből egy nagyon furcsa beszélgetés kerekedett ki. 
Enyhén nagyothalló volt, ezért a lánya újra és újra átvette a kagylót, és megpróbálta megérteni az összefüggéseket abban, amiről beszélek. Elmagyaráztam nekik, hogy az álmaimból ismerem a családot, és nem mondtam meg, hogy valójában miről van szó. Ez nem sikerült különösebben jól. A férfi – ő volt a második fiú – tulajdonképpen nem értette. 
 
Miután azonban átküldött néhány adatot, sikerült megtalálnom a legidősebb fiút. Ekkor enyhe pánik lett úrrá rajtam, ezért felvettem egy érdeklődő kutatónővel a kapcsolatot, hogy az ügyet valahogyan hivatalosabbá tegyem, hogy így a család számára ne legyen annyira félelmetes. Ez a kutatónő utánajárt a történetnek, interjút készített velem is és a legidősebb fiúval is, majd egybegyűjtötte mindkettőnk állításait. Munkája által így még a közös találkozó előtt kilenc oldalnyi anyag keletkezett ezekből a kijelentésekből, melyek a legkisebb dolgokban is megegyeztek. S így volt valami, amiről Sonnyval beszélgetni tudtam. 
Sonny volt a legidősebb fiú, 1919-ben született. Emlékszem rá, amikor körülbelül 13 éves volt. Együtt tudtuk tehát átnézni és megbeszélni a kutatónő feljegyzéseit. Sonnynak mesélnie kellett valamit, és nekem kellett befejezni. Azután én kezdtem, s neki kellett folytatnia. 
 
Így kezdtem el mesélni egy novemberi napról. Valaki az utca végén megtanította a fiúknak, hogyan kell vadfogáshoz csapdát készíteni. Azon a napon a fiúk kora reggel rohanva jöttek haza – emlékszem, hogy meg kellett törölnöm a vizes kezeimet –, mi pedig kisiettünk hozzájuk, hogy megnézzük a nyulat, amit fogtak. Még emlékszem, ahogyan a sok fejecske között lefelé nézve a kiterített állatra meredtem. Arra azonban nem tudtam visszaemlékezni, hogy mi történt azután. Sonny azonban igen: Mivel nem házi nyúl volt, hanem vadnyúl, amit nehéz elkészíteni, ezért elengedték. Sonny végig el tudta mesélni a történetet. 
 
Ezután elmondta, hogy azt a kenyeret szerette a legjobban, amit az anya a fazékban készített. Én pedig ezt mondtam: „Á, arra gondolsz, amelyik mindig kifutott a fazékból és egyre nagyobb és nagyobb lett?” Sonny néha abbahagyta a mesélést és rám nézett… de a reinkarnációról csak jóval később beszéltünk. Meg akartam adni neki a lehetőséget, hogy maga találja ki. Lehetőséget akartam adni neki, hogy kialakuljon a véleménye arról, hogy mi történhetett. Kiderült azonban, hogy nagyon is jól kezeli a kérdést.

Többször találkoztam vele, és rövid idő múlva többé nem úgy mesélt, hogy „Emlékszem, amikor az édesanyám…”, hanem azt mondta: „Emlékszel, amikor ezt tetted?” Ez egy csodálatosan finom módja volt annak, hogy elfogadja a reinkarnációt, de ez egyáltalán nem volt benne tudatos.

Rorbeck: Mit érzett közben?

Cockell: Az egyedüli, amihez az érzést hasonlítani tudom, az talán egy fogadott család. Az emberben ott az összetartozás érzése, azonban mégsem tartozik teljesen oda, mert egy másik személy. 
 
A családdal is nehézségeim voltak, mert bár elfogadtak, mégsem viselkedhettem teljesen úgy, ahogyan legszívesebben tettem volna. Amikor első alkalommal találkoztam Sonnyval, nem ölelhettem egyszerűen át, és nem mondhattam neki, hogy „Milyen csodálatos téged újra látni!”. Hiszen az ő szemszögéből akkor találkozott velem először. Ezért vissza kellett fognom magam. És ez nehéz volt – nehéz volt, időt hagyni nekik! 
 
A legtöbb „gyereknek” előbb beszélnie kellett a másikkal, hiszen külön éltek, különböző helyen laktak, s néhányan már hosszú ideje, sőt talán életük nagy részében nem látták egymást. Tehát azért, hogy teret engedjek nekik, hogy megtalálják egymást, beszélgetni tudjanak egymással és közösen töltsék az időt, nekem a háttérbe kellett vonulnom, és hagyni, hadd menjen minden a maga útján. 
 
Nekem még mindig anyai érzéseim voltak. Hirtelen megjelenésemmel nem akartam őket összezavarni. Ez egy rendkívül nehéz helyzet volt. Tulajdonképpen nagyon szerencsés voltam. Sonny sok mindent megkönnyített számomra, mert mindent megbeszélt a család többi tagjával. Annyira közvetlen volt – már gyerekként is egy nagyon közvetlen kisfiú volt. Gyakran tett fel a testvéreinek olyan kérdéseket, amiket én nem szívesen kérdeztem volna meg.

Amikor öt gyerekkel először találkoztam, mindannyian egy asztalnál ültünk, és Sonny a következőt kérdezte: „Nos, mit gondoltok Jenny történetéről?” Én pedig azt gondoltam: Ez az! Én magam ugyanis nem akartam semmilyen szemléletmódot vitára bocsátani, soha nem akartam azt mondani, hogy „Figyeljetek! Itt a reinkarnációról van szó!”, hanem mindenkinek meg akartam hagyni a saját szemléletmódját.

Rorbeck: Az élettörténete alapján Jane Seymour-ral egy film is készült. Mit gondol erről a filmről?

Cockell: Az nem igazán az én történetem volt. Csupán néhány jelenet volt olyan, ami teljesen stimmelt, egy vagy kettő. A halva született baba… még mindig sírnom kell, amikor látom, mert érthetően nagyon megrázó volt. De – inkább optimista vagyok! Azzal a szándékkal akartam a nyilvánosság elé lépni, hogy a reinkarnáció gondolatát egy szélesebb közönség számára is megközelíthetővé tegyem, és akárhogyan is történjék, jó lesz! 
 
Amikor felnőttem, nagyon elszigeteltnek éreztem magam. A körülöttem lévő emberek nem tudták a reinkarnációt valóságos élményként elfogadni. S azt gondolom, minél többet beszélünk ezekről a dolgokról, annál jobb lesz a gyerekeknek. Sok olyan gyerek van, aki a korábbi földi életek emlékeivel nő fel, és ez nagyon összezavarhat egy embert.

Rorbeck: Ismer ilyen gyerekeket?

Cockell: Találkoztam néhánnyal. Normális esetben azonban 6 éves kor körül elfelejtik ezeket az emlékeket. Ekkor kevesebbet találkoznak az édesanyjukkal, iskolába mennek, megváltoznak. A nyilvánosság elé lépésem okai között szerepelt az is, hogy megpróbáljak könnyíteni azok helyzetén, akiknek ilyen emlékeik vannak.

Rorbeck: Miután a nyilvánosság elé lépett, biztosan gyakran találkozott néhány kétkedővel is, akik talán azt feltételezik Önről, hogy a történetet csak azért találta ki, hogy pénzt keressen, vagy az érdeklődés középpontjába kerüljön. Mit válaszol az ilyen embereknek?

Cockell: Nagyon érdekes, hogy különösen olyan gyerekekről, akik korábbi életükből emlékeznek valamire, hallottam embereket a következőképpen nyilatkozni: „Minden gyerek keresi a figyelmet. Egyszerűen a figyelem középpontjába akarnak kerülni!” Én azonban tudtam, hogy néhány gyerek valójában nagyon is félénk volt, és inkább kerülni akarta a reflektorfényt. Ahhoz már nagyon alapos ok kell, hogy valaki ilyen helyzetnek tegye ki magát. 
Olyan embereknek nem mesélem el a történetemet, akik nem akarnak vele foglalkozni. Azoknak mesélem el segítségképpen, akik többet akarnak tudni erről az élményről és jobban meg akarják érteni. Tényleg nem jelent problémát, ha valaki ezt elutasítja és kétkedő akar maradni.

Rorbeck: Az imént azt mondta, hogy korábbi gyermekeire sem akart nyomást gyakorolni. Végül mindannyian meg voltak győződve arról, hogy reinkarnációról van szó?

Cockell: Ez nagyon érdekes volt. Először Sonnyval találkoztam, s kezdetben nem beszéltem a reinkarnációról. Úgy az ötödik vagy a hatodik találkozás alkalmával azután magától hozta fel a témát. Én pedig ezt válaszoltam neki: „Meggyőződésem szerint erről van szó, de neked nem kell így látni!” Õ csak ennyit mondott: Hmm…! Ám teljesen elégedettnek tűnt ezzel a magyarázattal. Phyllis-szel Sonny házában találkoztam, miután sikerült rátalálnunk. Neki nem beszéltem sokat arról, hogy egykor milyen szerepet játszottam az életében. A többieknek sem mondtam meg – akikkel egymás után találkoztam –, hogy mit gondolok valójában. 
 
Legelőször akkor beszéltünk a reinkarnációról, mint az események magyarázatáról, amikor első ízben mindannyian együtt voltunk. A lányok, Phyllis és Betty, mindketten azt gondolták, hogy az édesanyjuk rajtam keresztül szól, és kellemetlen volt nekik ezt megmondani, mert látták, hogy én nem így gondolom. Közben az volt a különös, hogy ugyan nem tekintettek az anyjuknak, de mégis úgy bántak velem. 
 
Frank-nek volt halálközeli élménye. Amikor felvettem vele a kapcsolatot, először nem igazán tudta, hogyan reagáljon. Azután volt egy súlyos szívinfarktusa és halálközeli élménye, majd belátta, hogy valaminek léteznie kell, hogy az élet folytatódik a halál után. Ekkor érdeklődni kezdett, és egész jól megbarátkozott a gondolattal. Christy szavakkal is egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy elfogadja a reinkarnációt. Megmondta a többieknek, hogy „Igen, ez rendben van így, még akkor is, ha a papok másként látják.” Sonnynak nem volt semmi ellenvetése. Valójában tehát szerencsés voltam, hogy mindannyian teljesen elégedettek voltak. Azonban soha senkinek nem írnám elő, hogy mit gondoljon.

Rorbeck: A tapasztalatai révén megváltozott a valláshoz való viszonyulása?

Cockell: Nem vagyok kibékülve a merev vallási szokásokkal. Meg tudom érteni, hogy a különböző emberek miért látják másképpen a dolgokat. S nekem nincs jogom ahhoz, hogy elvegyem mások világnézetét, ahogyan nekik éppúgy nincs joguk ahhoz, hogy elvegyék az én élményeimet – melyek esetében valójában nem hitről van szó. Sok vallásnál feltűnt, amikor közelebbről megvizsgáltam őket, hogy vannak olyan részek, melyek nagyon jól illenek más vallásokhoz. Sok minden jól összeillene, ha csak arra törekednénk, hogy felismerjük a közös értékeket! 

Rorbeck: Köszönjük a beszélgetést! 

forrás: sites.google.com - teveclub.hu

Kapcsolódó írás
A tegnap gyermekei
 
A tegnap gyermekei - teljes film:
 
Strange But True - Jenny Cockell - Yesterday's Children - videó
(riport - előző életének gyermekei)
 

Jenny Cockell előző életének gyermekeivel