Valójában lelkek vagyunk az ismereteim szerint, akik a létezésünk jelenlegi szakaszában, hol testben élnek a fizikai világba, s hol test nélkül a szellemi világban. (Ez utóbbi az igazi otthonunk.) A testet öltések célja, hogy testben élve is (amikor a látszólagos elkülönültségünk még érezhetőbb) megtanuljuk, hogy bármit teszünk mással, azt valójában magunkkal (is) tesszük. A tanulnivaló ennyire egyszerű, mégis, a szabad akarat miatt ez egy nagyon hosszú tanulási folyamat. Ebben a karma van a segítségünkre, ami nem büntet, hanem mindig azzal szembesít tanító jelleggel, amit korábban másoknak okoztunk, hogy átérezzük, s idővel egyre tudatosabbak legyünk abban, hogy mit jó tenni mással és mit nem.
Ha ezt megtanultuk, akkor már nem kell többé leszületnünk. Amíg azonban még nem, addig muszáj. Bár ez kényszernek tűnik, valójában mégsem az, hisz odaát a lélek tisztában van azzal, hogy csak akkor fejezheti be ebbéli tanulmányait, ha leszületik annyiszor, ahányszor az számára szükséges. S ezt követően örökre a szellemvilág lakója marad.
S hogy miért nem születhetünk eleve tökéletesnek?
Első hallásra jogosnak tűnik a kérdésed (ami azt hiszem másokban is megfogalmazódik), azonban úgy vélem, ez kicsit hasonló ahhoz, mintha bármi "csak úgy" az ölünkbe hullana. Tehát nyilván mindenki azt tudja értékelni, amiért saját maga dolgozott meg, amit saját maga, a saját erejéből ért el. Ha eleve úgy születnénk meg (úgy értem lélekként), hogy tökéletesek vagyunk, akkor nem is tudnánk talán értékelni azt, s nem is tudnánk mihez viszonyítani.
A lelkeknek ezért kell, hogy megtapasztalják a "rosszat" is, hogy aztán maguk küzdjék azt le, s a végén, amikor a jó állapotába érnek, akkor értékelni is tudják azt. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a "rossz", mint olyan, egy választás minden lélek számára, melyet szabad akaratával tehet meg. Minden lélek megteszi ezt, hisz a csábítás meg van rá. Ám a karma által előbb-utóbb szépen megtanulja, hogy nem érdemes rosszat tennie.
Röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a lelkek a jó állapotába születnek, ám hogy értékelni is tudják azt, a szabad akaratukkal a rosszat is választhatják (tehát fel van kínálva a lehetőség, hogy azt is választhassák), s hogy ezen keresztül, a saját erejükből éljék és értsék meg azt, hogy csak a jót érdemes választani és élni. S akkor már értékelni is tudják azt igazán, amikor végleg a jó állapotába kerülhetnek.
Ha a párunk távozása után új kapcsolatunk lesz, akkor mit fog érezni a párunk odaát? S várni fog engem így is, ha eljött az időm?
Alapvetően különbséget kell tennünk a mostani tudatosságunk, és aközött, amivel odaát rendelkezünk. Itt csak a mostani személyiségünknek vagyunk tudatában, csak azt fogadjuk el egyedüli létezőnek, míg odaát tisztában vagyunk az igazi önvalónkkal.
Például az a szerettünk (aki a párunk volt), ha visszatért a szellemvilágba, már nem úgy fogja venni, ha új kapcsolatunk lesz, mintha még itt élne. Hisz nem csak úgy tekint már ránk, mint akinek most megismert bennünket, mint aki most voltunk a számára, hanem a lelkünk önvalójaként.
Két lélek között a valódi viszonyt az határozza meg, hogy már eleve, életeken átívelően és odaát milyen kapocs áll fenn közöttük. Az előbb említett példában, ha a két lélek között erős a kapocs, akkor odaát is közel lesznek egymáshoz, ha nem, akkor pedig nem fog nekik fájni a különlét - így féltékenységnek odaát nincs helye és létjogosultsága.
Amikor valakinek eljött az ideje, általában olyan lelkek jönnek elé, akik a lélek adott életében szerettei voltak, s közülük is azok, akiket a lélek abban a pillanatban szeretteinek tart. Hisz itt nagyon fontos tényező, hogy a lelket nyugtassák, segítsék. Aztán az adott lélek, később, ahogy visszatér a teljes tudatossága és már ő is a saját önvalójaként tekint saját magára és másokra is, már ő is azon lelkekhez fog vonzódni, akik valóban a közelállói.
Van az a fájdalom, amit az idő sem tud gyógyítani...
Igen, valóban vannak olyan mély fájdalmak, melyek úgy tűnnek, hogy idővel sem
enyhülnek. Ezek főként olyan esetekre igazak, amikor egy hozzánk nagyon közel
álló szerettünk távozik az életünkből. Azonban mégis úgy vélem, hogy minél
inkább el tudjuk fogadni (tehát meg tudjuk változtatni a létezésünkről alkotott
szemléletünket), hogy a halál csak a testre vonatkozik, s akit ismertünk
és szerettünk, ugyanúgy él tovább, s ha nekünk is eljön az időnk, akkor újra
találkozunk vele, akkor mégis más szemmel tudunk e veszteségünkre tekinteni.
Amely veszteség nem is véletlen és nem is végleges, csak átmeneti tehát.
S bár a fájdalom megmaradhat még, de egy más szemszögből, más minőségben éljük
meg azt. Természetesen nagyon nehéz a testi életünkben megváltoztatni a
gondolkodásmódunkat így. Nagyon nehéz a szívvel is átérezni azt, amit az
eszünkkel tudunk. De mégis próbálkoznunk kell vele, hiszen ez segíthet
valamelyest. Akinek sikerül, annak az élete élhetőbbé válik általa - sőt, mivel
az eltávozott szeretteink folyamatosan érzékelnek bennünket és a feléjük
küldött gondolatainkat, érzelmeinket is, így ők is nyugodtabbak lehetnek, ha
bennünket annak látnak.
- - - - - - - - -
Az is el van rendelve, ahogy eltávozunk innen? (Balesetben vagy
betegségben például) Lehet olyan, hogy rosszkor vagyunk rossz helyen?
Az ismereteim szerint a legtöbb esetben el van rendelve a testi halál módja
is, már a leszületés előtt. Vannak olyan esetek, amikor ez időközben változhat,
azonban akkor sem véletlen tehát az, ahogy egy testi halál bekövetkezik.
Legfeljebb nem a leszületés előtt van elrendelve, hanem időközben alakul úgy,
hogy az adott léleknek úgy kell távoznia. (Tudni kell, hogy a testi életünk
alatt is egyeztet olykor a lelkünk a szellemi segítőivel, vezetőivel, a mostani
személyiségünk tudta nélkül is.)
A lényeg tehát, olyan valójában nincs, hogy valaki éppen rosszkor lenne rossz
helyen. Legfeljebb a mostani nézetünk, látásmódunk szerint, tehát csak
látszólag. Valójában a szellemi segítőink folyamatosan figyelemmel kísérik az
életünket, és nem engednek olyan helyzetbe kerülni bennünket (főleg ha a testi
halálról van szó), amely a sorsutunkba most ne lenne benne, amelyet most nem
kellene megélnünk.
Medek Tamás
spirituális író - tudatostudat.blog.hu
